A szülő egyik legerősebb félelme: mi lesz a gyerekemmel, ha felnő? – Egy autistákat foglalkoztató munkahelyen jártunk
Egy budapesti cég fiatal, autista spektrumzavarral élő felnőtteket foglalkoztat. Az pedig, hogy erre a nemes feladatra egy éven át készültek fel, különösen elismerésre méltó. Kocsis Noémi riportja.
–
Ma már többet tudunk az autista spektrumzavarról, mint, mondjuk, harminc évvel ezelőtt, az Esőember című film bemutatójakor, s talán már kevésbé misztifikálja a közvélemény a fogalmat. Azt viszont nehezen állíthatnánk, hogy – az oktatásban jelen lévő előrelépésekkel együtt is – az autista gyerekeket nevelő családoknak napjainkban kevesebb küzdelmet kellene megvívniuk, mint három évtizeddel ezelőtt. WMN-es szerzőkollégám, Balatoni „Jocó bácsi” József a múlt héten éppen az általános- és középiskola és az oktatásügy viszonylatában írt az autista gyerekekről, az alábbi kulcsszavak szükségességét hangsúlyozva: elfogadás, szeretet, türelem, belátás – és persze képzés. Én pedig most kiegészíteném még egy fogalommal a listát: fair foglalkoztatás.
Mert míg közoktatási szereplőként viszonylag támogatja a rendszer az autista diákokat, addig a tizennyolc év felettiek kezét a társadalom hirtelen elengedi: „gondoskodjon magáról az érintett, illetve a családja”.
A szülők pedig éppen ettől rettegnek leginkább: mi lesz az autista gyerekemmel felnőttként? Netán mi lesz vele, ha én már nem leszek?
Dolgozhassanak az autisták is – de hol?
Három évtizedes újságírói pályafutásom alatt még egyszer sem sikerült kifejezetten autista felnőtteket befogadó munkahelyen riportoznom. Voltam persze autista foglalkoztatóban – pár év múlva támogatás hiányában bezárták. Jártam olyan, megváltozott munkaképességűeknek munkát adó mosodában, ahol két autista lány is dolgozott – az állami programból működtetett munkahellyel rengeteg probléma volt, egyszer például hetekre kénytelenek voltak hazaküldeni a dolgozókat, mert nem tudták számukra jól megszervezni a munkát.
Pár hete egy HR-konferencián pedig az hangzott el, 2020-ban már tényleg minden társadalmi csoportban kutatnak új dolgozók után a munkaadók – így az autisták között is. Más kérdés, hogy őket valóban úgy foglalkoztatják-e majd, ahogy az állapotuk és a készségeik alapján szükséges. Szóval az ember kicsit óvatos, ha ilyen témával foglalkozik, ám ugyanakkor tudja azt is, milyen nagy dolog, ha pozitív példával találkozhat. A budapesti Hertelendy utcában működő We Love What You Build iroda-műhelyében pontosan ezt éreztem: hogy itt nincs semmi flanc és sallang, viszont nagyon komolyan veszik a dolgukat. Nyugis környezet, világos helyiségek, átlátható polcrendszerek – utóbbiakról két srác pakolgatta le elmélyülten a megfelelő számú dobozokat, azokból pedig a listán szereplő alkatrészeket. A falon részletes munkafolyamat-lista, mikor van étkezési szünet, meddig zajlik a munka. Minden szervezett, tervezhető, működőképes.
A cégről röviden annyit mesélnék, hogy ami gyerekként játék volt, az sokaknak felnőttként is szenvedély, erre épült Kókai Dávid hobbiból kinőtt vállalkozása. Ebben a világban kreátorok és builderek lépnek kapcsolatba egymással, a WLWYB pedig alkatrészekkel szolgálja ki a tervezőket és építőket.
Kreatív emberek lévén, maguk alkották meg azt a szisztémát is, amellyel a „neurodiverz” (átlagostól eltérő agyi működés – a szerk.) munkavállalókat be tudták csatornázni a céghez. Sőt, erre egy éven át készültek, mondja Juhász Lili, aki látogatásunkkor az egész céget bemutatja, és körbevezet minket fotós kolléganőmmel. Egyedül az autista munkavállalókat nem fényképezhetjük, egyrészt jogi akadályok miatt, másrészt azért, mert a fényképezőgép villogása és kattanásai számukra kevésbé elviselhető helyzetet jelentenek, s egy befogadó munkahely éppen ezeket kerüli.
Ahhoz, hogy autista spektrumzavarral élő fiatalokat foglalkoztathassanak, a Mars Alapítványtól kaptak szakmai segítséget.
Végre nem adomány, hanem normális lehetőség
Magyarországon több olyan projekt létezik, amelyek autista felnőtteket juttatnak értelmes keresőfoglalkozáshoz. Ám ezek általában civil szervezetek felől érkező lehetőségek, és kevés az olyan példa, amikor egy cég kitalálja, hogy kifejezetten autista munkavállalókat szeretne alkalmazni – ezt az alapítvány megálmodójától és motorjától, Szilvásy Zsuzsannától hallottam egy riportban. Hogy végre nem adományként vagy támogatásként kínálnak munkát ezeknek az embereknek, hogy maga a for profit szektor jött rá, hogy az autista embereknek olyan képességeik vannak, amelyek miatt bizonyos munkákra kifejezetten hasznos őket foglalkoztatni.
A nyílt munkaerőpiacon leginkább a „jól funkcionáló” autisták tudnak munkát találni. Ők gyorsan tanulnak, észreveszik a hibákat, azokat is, amelyek felett mi sokszor átsiklunk. Ők a részletekre fókuszálnak, és azokat rendszerbe helyezik, így kifejezetten jól teljesítenek kontrolling típusú munkakörökben. A WLWYB műhelyében éppen ilyen munkafolyamatokat végeznek. Előtte természetesen volt egy betanuló folyamat, részt vettek egy tréningen. Lili azt mondja, nemcsak az autista spektrumzavarú embereknek, de minden neurotipikus munkavállalónak hasonló nehézségei vannak.
„Ám ezek a nehézségek nem jelentik azt, hogy ne lehetne létrehozni egy olyan inkluzív környezetet, amely hosszú távon befogadónak és megtartónak bizonyulhat. Folyamatosan toborzunk, hosszú távra még több autista munkavállalót szeretnénk felvenni”
– vetíti elő terveiket Lili. – „A toborzást mindig nyílt nappal kezdjük, ahol mindenkinek mindent megmutatunk és nyíltan, direkten kommunikálunk a feltételekről. Hamarosan indítunk egy gyakornoki programot is a Mars Alapítvánnyal közösen, kifejezetten azért, hogy minél több autista munkavállalót be tudjunk vonni. A program felépítése lehetővé teszi azt is, hogy ha a végén a munkavállaló mégsem nálunk találja meg a számítását, az itt szerzett tudással máshol is el tudjon helyezkedni.”
Csak az számít, el tudod-e végezni a munkádat
We believe in neurodiversity – ez a cég egyik mottója. Hogy hisznek az esélyadásban és abban, hogy a kompetenciáinkon túl leginkább az akaratunk és a hozzáállásunk határoz meg minket munkavégzés során.
Nézem a két fiút, akik továbbra is elmélyülten válogatják össze a készleteket, nem foglalkozva velünk, idegenekkel. Munkahelyük strukturált rendszere lehetővé teszi, hogy ne kelljen kizökkenniük. Halkan és finoman beszél mindenki, odafigyelnek egymásra, a vállalati kultúra alapja az elfogadás.
Szóval, igen, ilyen is van. Vajon hány követőjük lesz a közeljövőben?
Kocsis Noémi
Képek: Chripkó Lili