–

Az első meglepetés akkor ért, amikor friss apukaként (még mindig gyűlölöm ezt a szót, nem is tudom, miért írom le újra és újra, önkínzó jelleggel) egymás után kértem a felvételem több olyan Facebook-csoportba, amiket nők alapítottak anyáknak. Gondoltam, szemlélődőként csak beengednek, sőt örülnek nekem, és egy-két ilyen online közösség jó terep lesz a tanulásra, a „túloldal” érzéseinek, problémáinak és megoldásainak megismerésére. Audiatur et altera pars, ahogyan Seneca mondta. Akkor még nem jutott eszembe, hogy a „hallgattassék meg a másik fél” elvének gyakorlati alkalmazásában ő is csak egy fürdőkádig jutott, ahol Krisztus után 65-ben felvágta az ereit, mert közveszélyes császára, Néró nem méltányolta a neves filozófus kommunikációjának asszertivitását. Ókori zárójel bezárva.

Én élve megúsztam, viszont egyik csoportba sem jutottam be. Bizony, több ilyen virtuális tömörülés tagjai masszírozzák egymást az (anti)szociális médiában, de mindegyik adminisztrátora ridegen közölte, hogy nem vesznek fel férfiakat. Ezek ugyanis olyan helyek – hangzott az indoklás –, ahol a nők „egymás között” szeretnék megbeszélni „a dolgaikat”, és van egy előfeltevésük, amely szerint mi, férfiak csak zavarunk ott. Kínos a jelenlétünk, rossz a stílusunk, bunkó a humorunk, korlátoltak vagyunk, idegesítők a témaválasztásaink, és a nők nem őszinték, ha mi is ott sertepertélünk. Félreértés ne essék: ezek jellemzően nem tapasztalatok, hanem előítéletek voltak.

A nők férfiakkal kapcsolatos egyik előítélete az, hogy a férfiak előítéletesek a nőkkel. Bizonyítási lehetőség, próbaidőszak nem volt. Kívül tágasabb – hangzott a leforrázó üzenet.

Egyszer éreztem magam hasonlóan: gyerekként észrevettem a kedvenc tanár nénimet a női fodrászat kirakatüvegén keresztül, és lelkesen beszaladtam hozzá, de neki valami zöld trutymó volt az arcán, a hajában pedig műanyag csavarók, ezért úgy vágott ki, mint macskát szarni. Megtanultam egy életre, hogy hol a helyem. Sehol! Azóta mindig ácsolok magamnak saját helyeket. A Büfik és bukások is így született.

Ezek után nincs abban semmi meglepő, hogy az elmúlt néhány évben sorra nyíltak meg az apás Facebook-csoportok, és az alapítók többsége bizony a „zárt”, sőt a „titkos” szóra kattintott rá, amikor Zuckerberg megkérdezte tőle a létrehozandó közösség láthatóságának vágyott szintjét. Ezekbe természetesen már bebocsátást nyertem, de elhűlve tapasztaltam, hogy csak egy veterán CIA-ügynök alaposságára hajazó kikérdezés után, majd egy tizenkilencedik századi porosz elemi iskola házirendjének betartásával elegyedhetek szóba a többi kimerült, legótól sebhelyes talpú, imádni való apukával. (Tényleg már! Zsolti!) Amikor viszont már „bent voltam a tutiban”, egyik csoportban sem sörszagú focitabellákat fingó, megereszkedett mellbimbójukat pirosra csapkodó nősténygyűlölő ezüsthátú gorillákat találtam, hanem egy rakás kedves, büszke, érzékeny, felelősségteljes férfit, akik tele vannak szeretettel, aggodalommal, kétellyel és kérdéssel.

És nem, nem a szex (praktikusan annak a hiánya) az egyetlen témájuk, hanem pontosan ugyanaz, ami bármelyik, 2-essel kezdődő személyi szám birtokában szabadon látogatható női oldal törzsvendégeit is foglalkoztatja. Egymás után teszik fel az újszülöttjeik fotóját (természetesen részletes adatokkal), túláradó hálával dicsérik meg a vajúdó feleségeiket a kitartásukért, majd látható elégedettséggel fogadják a posztjaik alá teli vödörrel öntött lájkokat és szívecskéket. Hosszú és üdítően értelmes kommentfolyamokat terelgetnek a medrükben arról, mit ne nézzen a gyerek a tévében, mikor kapjon mobiltelefont, melyik világvégi patikában van még K-vitamin, ki rejteget egy felesleges babahintát, melyik a legjobb autós ülés, tényleg elaltatja-e a gyereket a fehér zaj, megmenti-e a földet a mosható pelenka, halálkatlan-e a kórház, ahová be kell vinni a babájukat, érdemes-e vízben szülni, mi a jó franc az a piros pattanásféle a gyerek arcán, vagy éppen – most kapaszkodj meg! – hová vigyék el randizni a párjukat. Sőt, volt olyan férfi, aki őszintén beszélt a gyanított terméketlenségéről, és tanácsot kért a bajtársaktól, hogy mit próbáljon még ki, mert nagyon szeretne gyereket.

 Nagyon. Szeretne. Gyereket. Ez a lényeg.

Én még mindig közkeletűnek érzem azt a vélekedést, hogy a gyerekre a nő vágyik, és a gyerek a nőé. A férfi, az apa csak afféle eszkort. Asszisztál a nő tervéhez, hiszen a gyerek a női princípium kiteljesedése, ugye. Ezekben a titkos csoportokban viszont azt tapasztalatom, hogy férfiak tömegei vágynak az apaságra,

„a halhatatlanság legegyszerűbb módjára”, és aktívan, lelkesen, felelősségteljesen készülnek rá. Elemi vágyuk van arra, hogy elmeséljék az érzéseiket (vannak nekik olyanok!), feltegyék a kérdéseiket, vagyis átélhessék, hogy nincsenek egyedül.

 Nem is csalódnak. A hozzászólók kulturáltak, a válaszok érdemiek, az együttérzés nem megjátszott. Persze, vannak, akik hülyeségeket írnak (és most nem a szivárványt ívben fosó unikornis GIF-jére gondolok, mert azon jót röhögtem), mert két gyerek nemzése után elönti őket a biztos tudat, hogy mindenhez IS értenek, de ők vannak kisebbségben. A többség… hát kérem, az pont olyan, mint a nők az anyák csoportjaiban.

Az apák élete nem titkos. Csak nem látható. A nőké igen, mert ők a férfiak előtt lelakatolt Facebook-csoportjaikon kívül is ezernyi helyen kommunikálhatnak a gondjaikról, a „sisterhood” kivattázott közegében szinte elvárják tőlük, hogy legyenek nyíltak, őszinték, érzékenyek, gondoskodók és érdeklődők, hovatovább tegyék fel az egész életüket „a gyerekprojektre”. (Ezt a kifejezést is utálom. Az írás után leverem a vesém egy közhelyszótárral.)

Nekünk, férfiaknak viszont mindig erősnek és felkészültnek kell mutatkoznunk, a tudatlanságunk és a bizonytalanságunk nem kerülhet ki a napfényre, mert abból bizony nagyon súlyos érzelmi, sőt egzisztenciális kárunk származhat.

Szenvedünk attól, hogy egyedüli családfenntartóként alig van időnk a gyerekeinkre – nemhogy a párunkra vagy magunkra –, gyakorlatlanok, sőt kifejezetten bénák vagyunk a baba körüli teendőkben, és ezer kérdésünk van, amire jó lenne lenézésmentes válaszokat kapni.

Így hát mi is ástunk egy lövészárkot, nem messze a tiétektől, ugyanolyan mélyet és rejtettet, hogy aztán abban lapulva pontosan ugyanarra áhítozzunk, mi ti: békére. Közben mégis kirekesztjük a másikat, és hagyjuk, hogy elszabaduljon a parttalan férfigyűlölet és nőutálat. Bizalmatlanok vagyunk egymással, mert erre képeztek ki bennünket. A nemek nem mondanak igent egymásra. Közben pedig a gyerekeink, akik már egy fokkal (sokkal?) szabadabb és elfogadóbb világban nőnek fel, a két lövészárok közötti aknamezőn boldogan játsszák a kidobóst, és nem értik, hogy mi a búbánatért kushadunk a titkos lyukainkban, sokan, mégis magányosan, amikor csak egyvalakire lenne szükségünk: egy nőre vagy egy férfira odaátról, aki tudja, hogy valójában nincs is odaát. Egy oldalon harcolunk, mégis egymással. Lengetem a fehér zászlót egy ideje, észrevetted?

 

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images