–

Hogyan vágjunk rendet a témában, ami a bolygó lakosságának egynegyedét érinti, és aminek kapcsán el kell mondani, hogy Európában Magyarországon a legrosszabb a helyzet, és világszinten negyedikek vagyunk azzal, hogy az emberek harminc százaléka elhízott, egy másik harminc pedig túlsúlyos?

Az elhízásból adódó egészségügyi problémák kezelése meghaladja az évi kétszázmilliárd forintot, ami az egészségbiztosítási alap tizenkét százaléka. Mindeközben alapvető emberi jog, hogy senki méltósága sem sérülhet azért, mert egészségügyi problémával él, és senkit sem szabad a külseje, de még az életmódja miatt sem megszégyeníteni.

Nézzük, hogy lehetne ezt megközelíteni virtuális emberhalál nélkül!

Szervi, lelki, ki tudja – az orvos válaszol(jon, ne a Józsi)

Kezdjük a legelején. A kóros elhízás kifejezésben az előtag nem dísznek került oda. A kóros orvosi nyelven azt jelenti, hogy „nem megfelelő működésű, tulajdonságú. Betegségre, eltorzult lelki állapotra valló (jelenség, állapot), illetve betegség miatti; egészségtelen testi állapottal összefüggő, ez által okozott.” (Wikiszótár)

Hogy az elhízás vagy túlsúly milyen értelemben nevezhető kórosnak, bonyolult kérdés, mert ha viselkedési zavar – például evészavar – okozza, akkor a kór közvetlen okozója mentális probléma, de a tünetek szervi megbetegedések lesznek. Ha viszont a háttérben, mondjuk, a pajzsmirigy elégtelen működése áll, akkor a gond szervi eredetű, de – ahogy minden elhízásnak – egy sor mentális vonzata is lehet.

Az is tény, hogy nem minden kóros testsúlynövekedés néz ki annak, gondolok itt a szarkopéniás, avagy rejtett elhízás jelenségére, amikor valaki úgy néz ki, mint egy modell, alig, vagy egyáltalán nem mozog, nem diétázik, de a testzsíraránya orvosi szemmel kétségbeejtő.

Így fordulhat elő, hogy a kommentekben vékony nők húszas BMI-vel és zéró EQ-val fikázzák a moletteket, miközben épp nekik kellene sürgősen felkeresni egy dietetikust, és elkezdeni rendszeresen sportolni.

Ha az elhízás összes lehetséges formáját, okát és ezek összefüggéseit, következményeit fel akarnánk dolgozni a szociális deprivációtól (nem csak a szegénység „öröklődik”, a túlsúly is) a viselkedészavaron át a hormonproblémákig, egy egész évadnyi Doktor House is kevés lenne. Az elhízást kiváltó tényezők hálózata nagyon bonyolult, sokszor az orvosoknak is eltart egy darabig – ha egyáltalán sikerül – a pontos diagnózis felállítása.

Ezért is lenne fontos belátni, hogy kommentszekció nem orvosi konzílium, senki sem azért van ott, hogy körülállják, és elmondják, hogyan éljen. (Valószínűleg amúgy sem először hallja, és nem értékeli segítő szándékúnak sem az önjelölt gyógyítók okoskodását, sem azt, ha egyesek vágásra érett disznóhoz hasonlítják.) Az elhízás kérdése nem hitvita, hanem összetett orvosi probléma.

BRÉKING NYÚZ: Az „esztétikus” nem mindig egészséges, és fordítva

A BMI-t (testtömegindex) sokan ismerik, de valószínűleg kevesen tudják értő módon használni, például azt is figyelembe véve, hogy az életkor előrehaladtával a test zsírtartalma nő. Ez a nők esetében a felnőttkor elérésétől évente átlagosan fél kiló hízással jár. Adott testtömegindex nem ugyanazt jelenti egy százhatvan centis kiskamasz és egy vele azonos magasságú középkorú ember esetében.

A rejtett elhízás, ahogy fent láttuk, még trükkösebb, miközben a túlsúly nem feltétlenül kóros. Sőt, az obezitás sem fekete vagy fehér, lásd a metabolikusan egészséges elhízottak körében tapasztalható obezitás-paradoxont. Van, aki obéz testsúllyal sem rendelkezik metabolikus rizikótényezőkkel (magas vérnyomás, glükóz-intolerancia, magas koleszterinszint), és, mondjuk, akut szívelégtelenség esetén még jobbak is az esélyei, mint egy metabolikusan szintén egészséges, normális testsúlyúnak.

Képünk illusztráció - Forrás: Getty Images

„Zabál, a seggét meg nem emelné, mire számít?!”

A dohányosnak naponta elmondják, hogy árt magának, a sokkoló illusztrációk ott vannak minden dohányterméken. 1990 és 2017 között nyolcszáznyolcvan kétezer ember halt meg Magyarországon a dohányzással összefüggésben. Van csökkenő tendencia, de még így is a legrosszabb helyen állunk Európában, ahogy az alkoholizmusban is.

És a pálinkásüvegre még csak rá sincs írva, hogy öl, butít, nyomorba dönt, pedig mi a négyszázezer alkoholbeteg országa vagyunk, és évente tízezer magyar hal bele a masszív piálásba. Még sincs ujjal mutogatás.

Igaz, senki nem mondja, hogy dohányosnak vagy alkoholistának lenni jó és szép, esetleg menő, ha valaki magabiztosan, önbizalomtól sugározva fel meri vállalni. (Kivéve a férfiakat: esetükben továbbra is jóval elfogadottabb az ital és a cigi is.)

 A túlsúllyal élőre viszont naponta dől mindenhonnan egyrészt az, hogy fogadja el magát, mert úgy szép, ahogy van, másrészt, hogy inkább az éjszakai magányában tömje magába bűntudatosan a tokaszalonnát, (amire szintén nincs ráírva, hogy árt, ahogy a gyorsételekre sem), mert halálosan ciki, amit csinál.

Hogyan lehet feloldani azt az ellentétet, hogy márpedig senkit, semmilyen körülmények között sem ér „lezsírdisznózni”, és mindenkinek joga van mások ítélkezése nélkül szépnek érezni magát, miközben az elhízás kisebb-nagyobb mértékben az ország lakosságának 60 százalékát érinti? Hát úgy, hogy a testpozitív szemlélet nem az egészségügyileg ideális állapot népszerűsítését jelenti. Hanem azt, hogy ideje valamivel ellenpontozni ezer év permanens nyomasztását. Hogy a túlsúlyos is ember.

A szépségideál az idők során mindig szorosan korrelált az adott kor egészségképével, és mindig kategorikus imperatívusz volt a nőkre nézve. Pedig a WHO jobbára sokkot kapott volna néhány eredménytől. A nagy éhínségek idején, amikor csak a jómódúak jutottak elég élelemhez, a felhalmozott testzsír volt azt esztétikum fokmérője. Ma már tudjuk, hogy a felhalmozódó testzsírt többnyire az olcsó, telített szénhidráttól tocsogó ételek okozzák, és ha nincs mellé egy Porsche, akkor a szegénység ismérve. Bárhogy is, akár a pia és a cigi, ez is csak a férfiaknak elnézhető.

Ne menjünk el amellett, hogy napjainkban a testsúllyal szégyenítés (basztatás) elsődleges elszenvedői a nők. (A gyerekek szoros másodikok.) Ez nem is meglepő, ha azt nézzük, hogy a szépségideál, a „tökéletes” nő teste, úgy tízszer változott csak a XX. század során.

Fűző és darázsderék, fiús, „deszka” alkat, kicsi és formás, kisportolt és magas, homokóra, megint fiús, szupermodell, anorexiás, és így tovább, egészen Kim Kardashianig.

Jennifer Lopez sokat méltatott alfele az egyetlen, ami – kisebb megingásokkal a kétezres évek „narancsbőrbekarikázós” bulvárjának idején – három évtizeden átívelő karriert futott be. Miért engedte meg a világ éppen J.Lo-nak, hogy nagyjából úgy nézzen ki, mint amilyen az alkata? Mert egyértelművé tette, hogy senki sem mozog annyit és olyan megszállottan, mint ő.

Ahogyan teszi azt millió nő, aki egészséges és fitt szeretne lenni, ám a genetika csak azt engedi megvalósulni, ami írva vagyon. Aki ez ellen dolgozik, az egészsége ellen dolgozik. J.Lo-nak már bizonyára leálltak volna a szervei, ha egy nyolcvankilences csípőt lő be elérendő célként, és állapotát ebben az esetben az anorexia nervosa orvosi kifejezés írná le.

A kétezres évek óta tart a küzdelem, hogy ezzel a kórképpel a divatházak ne engedjék kifutóra a modelleket, a magazinok ne szerepeltessék őket. Mert az életveszélyes állapotot nem szabad népszerűsíteni, példaként az emberek – főleg nem kamaszok – elé állítani. Az elmúlt években ugyanez az érvelés megy a másik véglettel. Mert mi írja le a plus size modell, Tess Holiday állapotát, akinek a százhatvanöt centijéhez százharmincnyolc kilós testsúly párosul? Az orvosi kifejezés ebben az esetben az obezitás.

Dr. Bartus Anna általános orvos azt mondja, az obezitás komplex, egészséget súlyosan veszélyeztető, krónikus kórállapot,  „amelynek lényege a kóros zsírfelhalmozódás, ami növelheti a kockázatát többek között a szív- és érrendszeri betegségeknek, a magas vérnyomásnak, a cukorbetegségnek, mozgásszervi elváltozásoknak és különböző tumoros megbetegedéseknek. A diagnózis felállításának elsődleges lényegi lépése a testtömegindex (body mass index, BMI) és a derékkörfogat mérése, illetve az egyes társbetegségek szűrése. A kezelés alappillére, ami a prevenció lépéseivel is azonos, az energiabevitel korlátozása, a fizikai aktivitás fokozása és az életvitel megváltoztatása.”

Tess Holliday -Forrás: Getty Images/Astrid Stawiarz

Mi a közös az anorexia nervosában és az obezitásban? A lehetséges szervi megbetegedések mellett a kórosan alacsony vagy magas testsúly komoly mentális és szociális kockázatokat is tartogat. Elmagányosodás, szociális fóbia, szexualitásban felmerülő és énképzavarok, depresszió és izoláció, önbántalmazás, (vagdosás, hajtépkedés stb.), és egy sor pokoli dolog, aminek a megoldása, karbantartása szakember segítségét igényli.

 Van sapka, nincs sapka: celebek és civilek pellengéren

Ha egy túlsúllyal élő híresség lefogy, akkor nagyobb eséllyel kerül a címlapokra, mintha szakmai díjat nyer. Manapság a folyamatot az Instán is követhetjük, ott pedig jönnek a kommentelők, nincs kegyelem.

A civil sorstársak végignézhetik, hogyan cincálnak ízekre valakit, aki vett egy (sok) nagy levegőt, és belevágott az életmódváltásba.

Tegyük hozzá, hogy aki le akar fogyni, az többnyire nem először próbálkozik. Nem kizárt, hogy a netes fogyitippekkel már többször is kikészítette magát, eredménytelenül. Közben a gasztroenterológushoz legalább kéthavi sorban állás után lehet bejutni.

NE ÁRTS – hol legyen a közös minimum?

Van miről vitatkozni. De hol jelöljük ki a vita határát?

Ha nem tudsz segíteni, legalább ne árts! Aki kóros tünetegyüttessel él, annak jó eséllyel eleve központi téma az állapota. Egy keményen odamondott kommenttől még senki nem fogyott le, főleg nem úgy, hogy egészséges maradt. És a megszégyenítés a legedzettebb lelket is kikezdi. Hát még azét, akire a derült égből csap le a népharag.

Pár hónapja egy színésznő csacsogva minősítette a mai férfiakat, hogy azok nem bírnák ki a sorkatonai szolgálatot. Egy kommentelő megjegyzést tett a színésznő testsúlyára. Alig egy órán belül több százan írtak le minősíthetetlen jelzőket – a kommentelő túlsúlyos menyasszonyáról (!). Sokan szemfülesen még be is tagelték. Amíg el nem tűnt a profilja.

A határokat persze nem itt kéne meghúzni, ne csak a konkrét zaklatás mellőzése legyen a közös minimum.

Minden szavunkban ott a lehetőség: segít, vagy árt. Utóbbira nincs sem mentség, sem indok.

 #jobbfejleszek

Mérő Vera

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images