A fantasztikus madár, ami hátrafelé és fejjel lefelé is tud repülni
Talán elnézitek nekem, hogy nem a varjúról írtam a madarak napján. A varjú elképesztően okos, nagyon tanulékony, csodálatos madár, de olyan rossz az általános megítélése, hogy a méltán népszerű Magyar Madártani Egyesület sem tudta ezt megváltoztatni a mai napig. Sokkal könnyebb lelkileg a színes kolibrikkel azonosulni, mint a fekete varjakkal. Ahhoz el kell telnie még néhány hónapnak. Kökéndy Ákos írása.
–
Amikor az ember új évet kezd, mindenféle dolgot igyekszik megfogadni, és ezt nagyon is jól teszi. Ezeket fontos feljegyezni, leginkább azért, mert visszaolvasva mindig meggyőződhetünk arról, hogy a fantáziánk mennyivel gazdagabb annál, mint amit a hétköznapi életben megszoktunk. Elképesztően színesen és mozgékonyan is tudunk gondolkozni, de sokszor izomból megyünk végig a legnehezebb helyzeteken: van úgy, hogy kolibrik vagyunk, és van, hogy varjak. Nem kell minden pillanatban egyforma madárnak lennünk, hiszen a földön pontosan azért alakulhatott ki ennyiféle szárnyas csodalény, mert a különböző helyzetekre különböző válaszokat kell adni.
Nagyon szeretem az állatokat, ámulatba tud ejteni a földigiliszta és a papucsállatka is. Amikor azonban szeretnék kicsit kikapcsolódni, akkor nem a férgek és az egysejtűek után koslatok, hanem elmegyek madarakat nézni.
A madarak megfigyelése valami ősi dolgot indít meg az emberben, a rácsodálkozás megunhatatlan érzését.
Nagyon különbözünk tőlük, mégis sok élethelyzetben őket használjuk viszonyítási pontnak. A baglyot bölcsnek könyveljük el, a libát butának. A megfigyelésükben azonban olyan módon tudunk eggyé válni velük, hogy fel sem merül bennünk, hogy okos vagy buta ismerőseinkhez kapcsoljuk őket.
Az egyik legelképesztőbb dolog az, hogy tudnak repülni. Álmomban én is sokszor repülök, ebben a repülésben azonban végig ember vagyok. Nem kell csapkodnom, nincs hatékony légzőrendszerem, nincs irgalmatlan méretű mellizmom, simán siklok. Csak hát amikor felébredek, akkor pont annyira tudok repülni, mint egy bebejglizett tanár. És ilyenkor az sem vigasztal, hogy Leonardo da Vincinek sem sikerült, pedig sokat álmodozott róla.
Sokszor bele sem gondolunk, hogy egy madárnak a repülés közben mit kell megoldania. Amikor a széncinke szeles időben repül egyik fáról a másikra, akkor az 50 km/órás sebességét másodpercek alatt fékezi le, hogy aztán egy fel-le himbálózó faágra üljön le teljes biztonsággal. Ez a test feletti uralom és a ritmusérzék olyan szintjét mutatja, ami számunkra lehetetlen. És ott nincs madárzsűri, amely ezt a mutatványt felállva megtapsolná, legfeljebb egy macska, amely abban bízik, hogy rövidesen idegen tollakkal ékeskedhet.
A repülés koronázatlan királyai köztudottan az amerikai kontinensen élő kolibrik. Ők a cinkék számára is elképzelhetetlen manőverekre képesek.
Csaknem annyi fajuk van, mint ahány madárfaj hazánkban előfordul. Ezért is nagyon unalmasak az amerikai emberek, hiszen a magyar elmegy kirándulni, és közben ilyeneket mond, hogy veréb, cinke, varjú, sas (nyilván inkább ölyv lesz az, de a sas jobban hangzik), fácán, sirály, vadkacsa, miközben az amerikai csak annyit tud mondani, hogy kolibri, kolibri, kolibri, kolibri. Bizonyára ezt unták meg és ezért kezdtek filmstúdiókat alapítani, ha valaki eddig nem tudta volna ezt a fontos összefüggést.
De visszatérve a kolibrikre, ezek a repülő ékkövek nemcsak a közismert nektárszívó-szálazgató koktéllebegésüket tudják bemutatni, de hátrafelé és fejjel lefelé is tudnak repülni. Ehhez a világ legerősebb mellizmai kellenek, hiszen másodpercenként százat is csap, ha arra szottyan kedve, nem csoda, hogy a testsúlyuk nyolcvan százalékát a mellizmok teszik ki. Ilyen ember szerencsére nincs.
A mutatványos repüléshez különlegesen kialakított szárnyberendezésre van szükségük, ők nemcsak a karjukkal verdesnek, hanem a csuklójukat is úgy mozgatják, hogy akkor is felfelé mozogjanak, amikor a szárnyuk éppen felfelé halad.
Aki próbált már egy percig intenzíven karlendíteni (nem úgy), az tudja, hogy ha másodpercenként egyet csap, akkor is felugrik a pulzusa az egekbe.
Nincs ez másképp a kolibrinél sem, alapjáraton is több százat verő, testméretéhez képest hatalmas, babszemnyi szíve ilyenkor percenként ezerkétszázszor is összehúzódhat.
A kolibrikardiológusoknak ezért nagyon erősen kell figyelniük, hogy a páciensnek pontosan meg tudják mérni a pulzusát, nem csoda, ha kevés ilyen szakember van világszerte, vagy talán egy sem.
A másik ilyen ritka szakma a kolibrirántotta-szakács és a kolibrimadártej-cukrász. Nem is nagyon képeznek ilyet nemzetközileg sem, hiszen nagyon frusztráló a földimogyorónyi kolibritojásokat úgy feltörni, hogy a héja ne kerüljön bele, a madártejhez elengedhetetlenül szükséges apró repülő fejőgépek pedig nagyon drágák.
A kolibrik éjjel nem dolgozatokat javítanak, hanem pihennek. Rájuk is fér ez, aki napközben ilyen intenzíven nektár-állófogadásokon vesz részt, az éjszakára kimerül, valamikor össze is kell szednie magát. Az Andok magasabb helyein élőknél megfigyelték, hogy éjjel szinte élettelenre hibernálják magukat, mozdulatlanul fekszenek, mint egy cikkírásban kimerült újságíró az esti mese alatt.
A nap első sugaraira azonban felébred a tetszhalottságából, és mindent folytat onnan, ahol előző nap abbahagyta. Nem csoda, hogy a feltámadás egyik szimbólumaként tekintenek rá odaát. A kolibrire. Ő ugyanis nem kávéval nyitja ki a szemhéját, hogy aztán tömegközlekedésben megszomorodva kezdje a munkanapot, hanem elképesztően élénken, olyan testmozgással, ami életörömtől ragyog.
Az év elején ébresszük fel a lelkünk Andokjában pihenő kolibrit, éljük át mélyen ezt az élményt, hogy akkor is emlékezni tudjunk majd rá, amikor csak károgást hallunk majd mindenhonnan.
Kökéndy Ákos
Kiemelt kép: Getty Images
