–

Az a típus vagyok, aki már nyaraláskor a következő kiruccanást tervezgeti. Egyrészt mert nem bélyeget, hanem történeteket gyűjtök (és terjesztek), és ezt a szenvedélyemet leginkább csavargás közben tudom kiélni. Másrészt, ha otthon próbálok pihenni pár napot, akkor rendre azon kapom magam, hogy mint egy háztartási robotgép darálom reggeltől estig a darálnivalót. Szóval nem pihenek, hanem otthon dolgozom. Harmadrészt, és ez talán a legfontosabb szempont, ha elutazunk, kénytelenek vagyunk egész napokat együtt lenni a legközelebbi rokonaimmal, nem fordulhat elő, hogy miközben én kivettem az értékes szabadnapokat, és a suliban is szünet van, a színházcsináló, tehát meglehetősen rapszodikus időbeosztású férjemnek közbejön egy halaszthatatlan feladat vagy, ha neki nem, hát nekem támad mégis sürgős megírandóm.     

Úgyhogy nekünk, rég rájöttünk, világgá kell mennünk ahhoz, hogy távol a laptopoktól, kikapcsolva a telefont, tényleg együtt legyünk.

Hogy mennyire vágyom a nyugalmat, azt jól tükrözik az úti céljaink mostanában. Mivel a szervezés mindig az én reszortom volt, a helyszínt általában én választom ki, és a keresési kulcsszavak közt mostanában mindig szerepel a falu, az erdő és a csend. Ja, és hideg évszakban a cserépkályha, amelyhez macska módjára kötődünk valamennyien. Amikor pedig már a konkrét foglalás zajlik, egy dologra mindig rákérdezek a szállásadónál (szerintem nem lepődtök meg nagyon): nem flexelnek-e a szomszédban. (És meg is magyarázom, hogy kicsit zilált az idegrendszerem, Budapesten pedig nincs kertvárosi vasárnap flex és/vagy fűnyíró nélkül, sok évtizede tesztelem a különböző kerületeket, úgyhogy bátran ki merem jelenteni.)

Az ideális válasz flexügyben a „soha”, a még ennél is ideálisabb a „nincs szomszéd”

A 2019-es év utolsó családi elvonulása a lehető legkedvezőbben alakult ebből a szempontból is, ugyanis a kis téliesített nyaraló, amelyet béreltünk, majdhogynem az erdő szélén áll, az utcaszint felett sok méterrel, és a teraszt kerítő égig érő fenyők meg a buja örökzöldek miatt úgy tűnt, egyedül vagyunk a világon, és ez nekünk tökéletesen megfelelt.

Illetve: – Anya, ez nagyon „creepy” – nyögött fel a lányom, miután felfelé a sötétben átrángattuk a bőröndöket a millió lépcsőn és földből kidudorodó gyökéren, és iszkolt a ház felé kedvenc sorozatának szörnyeit vizionálva a velemi bokrok közé.

De mondhatott bármit, én üdvözülten vigyorogtam. Fenyők közt nőttem fel, tűlevelekkel volt tele minden itt is, ott is, és ugyanolyan mozaikkockákkal burkolták nagyanyám előszobáját, mint ennek a házikónak a fedett verandáját.

És, nem hittem a fülemnek, ez a hely nem csöndes volt, ezen a helyen csönd volt. Alig találni ma már ilyen pontját a világnak. Kuvik, patak, szél – ha naplózni akarnám az ottlétünket hangok szempontjából, ennyi kerülne bele.

Másnapra a gyerek is dimenziót váltott, kialudta magát vagy megrészegítette az az édes, tiszta, párás levegő, nem tudom, mindenesetre Drakula-para nélkül flangált a kertben, és mikor rászóltam, hogy Durrell se pizsamában tanulmányozta a faunát, akkor kiröhögött, mert eszébe jutott, hogy pár éve, egy húsvéton hálóingben és gumicsizmában vittem kirándulni az erdőbe (az egy másik erdő volt egy másik falu szélén a zalai határmentén).             

A renomét helyreállítandó javasoltam, hogy menjünk be a szobába, mert mindjárt kezdetét veszi a családi ki mit tud? „ki tud tüzet gyújtani a cserépkályhába” című epizódja. A férjem szerint ez az ő „férfidolga” (értsd kiváltsága), szerintem viszont az én örökségem.

Kályhás família vagyunk

Mindig volt kályhánk, leszámítva pár panelévet, de mind a két nagyanyámnál lehetett rakni a tüzet ebben az időszakban is, most meg a szüleimnél van cserépkályha. Szóval ebben a műfajban sok újat nem lehet nekem mutatni. A hétköznapi fortélyokon felül tudom, milyen, amikor beszakad a kéményseprő golyója a kéménybe, és beterít mindent a korom, de a legfeketébb a nagyapám arca, aki a kürtőbe kiabált. Tudom azt is, mi történik, ha ugyanez a nagyapa bedurrantja a cserépkályhát pár órával a család érkezése előtt, hogy jó meleg legyen, mire megjönnek, majd rázárja az ajtót a piciny szobára, amiben a dühöngő kályha lakik, és elmegy inni a fáradságra egy fröccsöt. (Elolvadnak a falak.)

És azt is tudom, hogyan kell életben tartani a lángot. A kályhában legalábbis.

A férjem velem ellentétben egészen rutintalan, ellenben gőgös: nehogy már kifogjon rajta egy kályha! Úgyhogy rakja a fát, pakolja különféle mértani formációkba, böködi a gyújtóssal a halmot, még a nyelvét is kidugja a nagy igyekezetben, közben folyik a könnye a füsttől, meg dirigálja a röhögő gyereket, hogy nyisson ablakot azonnal.

Én ilyenkor okos asszony módjára türelmesen (Robi szerint nagyképűen) mosolygok, és várom, hogy átvehessem a munkakört, amelyhez természetesen én értek jobban. Egy utolsó káromkodás után ez be is következik, levonjuk a tanulságot, hogy nedves a fa, és kevés a gyújtós, aztán a férjem elvonul könyvet írni, amit keresztrejtvényfejtésnek álcáz, hogy ne akadjak ki (megbeszéltük, hogy nincs munka pár napig), én pedig pikk-pakk begyújtok, ej, Szabolcs nagyapám de büszke lenne rám!

Jó, hát picinyt túl meleg lett, de legalább nem hűl ki a tea az asztalon, amíg olvasom a hónapok óta bekészített nagyregényt. Illetve olvasnám, mert abban a pillanatban megszólal a lánygyermek: – Anya, csinálunk valamit?

Nem is értem a kérdést

Persze hogy csinálunk valamit. Olvasgatunk, Robi, ugye, keresztrejtvényt fejt, én be-bealszom cseppet, illetve időnként begyűjtöm az ajándék téli napsütést az ajtó előtt, kezemben, ahogy a Papától tanultam, a megérdemelt fröccsel.

Aztán persze megszánjuk a besózott utódot, és mert leszedálni egy kőszegi lakomával sem sikerül, nyakunkba vesszük az erdőt, arra amúgy én könnyen kapható vagyok. (Az apja nem, de együttlétünk tizenhat éve alatt sokat fejlődött, emlékszem, az első – bakonyi – erdei kirándulásunk mindössze másfél óráig tartott, ebből nyolcvan perc azzal telt, hogy egy hatalmas szarvasbogarat fényképezett, amitől nagyon elfáradt, és megéhezett.)

Most viszont felmásztunk a hegyre. Izzadtunk és fáztunk, kifújta a szél az arcunkat, kezünket, szuszogtunk és caplattunk és kaptattunk. A cserépkályha jó meleg volt még, amikor már sötétben hazaestünk. Érzem most is a tenyerem alatt, ha erősen odagondolok.

 ***

BÚÉK, és fogadalmak helyett sok erdőt és cserépkályhát kívánok nektek 2020-ban!

Szeretettel:

Madame Fregoli (Kurucz Adrienn)

A képek a szerző tulajdonában vannak