„Az életünkben tulajdonképpen semmi más nem számít, csak az érzelem” – Mit nyújt A boldogság politikája?

–

Gyárfás Dorka/WMN: Segítsenek kicsit értelmezni a kurzus címét! Mit jelent, hogy A boldogság politikája?

Bakos Petra: Egy boldog ember kevésbé irányítható és kizsákmányolható, és megvan benne a potenciál arra, hogy felelős állampolgár legyen, ne pedig alattvaló. Aki jól érzi magát a bőrében, és tudja, hogy van helye a világban, azt kevésbé lehet populista tételekkel megvezetni. Nekem ezt jelenti, de a cím valójában Andreától származik.

Pető Andrea: Nekem meg onnan jön, hogy körülöttem mindenki szomorú, depressziós, és ha társaságba megyek, mindenütt csak horrortörténeteket hallgatok, ezért elkezdtem azon gondolkodni, hogy helyettük hogyan lehetne jó történeteket találni. Vajon ott vannak ezek is, csak nem vesszük észre őket? Vagy miért nem látjuk meg őket? Van-e nyelvünk arra, hogy más nyelven beszéljünk, mint a gyűlölet?

Nyilvánvalóan a jelen politikai helyzet olyan, hogy csak a gyűlöletes dolgokat teszi láthatóvá – és ebben egyébként a sajtónak is komoly szerepe van, mert csak azokra a történetekre ugrik, ahol vért lát. Honnan lehet inspirációt szerezni nehéz időkben?

Hát az irodalomból és a többi embertől. Így jött létre a sorozat.

Gy. D./WMN: Az újságírók erre azt mondanák, hogy igen, mert az emberek erre kattintanak, erre kíváncsiak – a számok igazolják.

P. A.: Éppen ezért határoztuk el, hogy megtörjük ezt a hagyományt. A mi kurzusunkra több mint ötszázan jelentkeztek, így jókora energia volt megszűrni őket, de ez is azt mutatja, hogy van rá igény. És ha eljössz egy eseményünkre, ott százhúsz olyan embert látsz, aki nem a telefonjával van elfoglalva, hanem ül, figyel és jegyzetel. Szinte együtt lélegzik az auditórium. Szükség van olyan terekre, ahol személyes jelenléttel történik a tudásátadás.

Tompa Andrea: Ha visszatérhetek még az eredeti kérdésre, nekem a boldogság politikája inkább azt jelenti, hogyan mutathat túl a boldogság az egyén életén, és hogyan válhat egy közösség (egy polisz) állapotává – nem a jólét, hanem a jóllét értelmében.

Gy. D./WMN: A Maslow-piramis szerint ehhez azért a jólét is elengedhetetlen…

T. A.: Nyilván…

Gy. D./WMN: Önök szerint az, hogy a boldogságunkért tudatosan kell tennünk, mert annyira eluralkodott rajtunk a boldogtalanság, egy speciálisan magyar, illetve kelet-európai probléma, vagy globális?

P. A.:

Én nagyon ellenzem, hogy ezt leszűkítsük kelet-közép-európai nemzetkarakterre, bár tény, hogy vannak olyan kulturális gyökerek és keretek, amikből ezek táplálkoznak. De szerintem most globális helyzet, hogy a szenvedésnek és az áldozatiságnak kultusza van.

Ezen a kurzuson irodalmi szövegek segítenek minket ahhoz, hogy egy másfajta nyelven beszéljünk a boldogságról, mert ha tudományos cikket írnánk róla, amit húszan olvasnak, az nálam eléggé hozzájárulna a boldogtalansághoz. Viszont, ha olyan nyelven tudom megírni, ami sokakhoz eljut, anélkül hogy engednék a tudományos értékekből és követelményekből, akkor már volt értelme. Harminc éve dolgozom a tudományban, és úgy érzem, a hagyományos tudományban eljutottam a csúcsra, ezért most más nyelvet kell keresnem. 

Gy. D./WMN: A tudományos világ eddig nem nagyon kultiválta azokat a törekvéseket, amelyek egy szélesebb réteg elérését célozták, és ismeretterjesztésbe kezdtek…

P. A.: Az, hogy a tudomány válságban van, többek között annak is tulajdonítható, hogy a magyar és nemzetközi tudományosság elfelejtette a gyökereit. Elfelejtette, hogy nem önmagáért, hanem a közösségért van. A tudomány célja nem lehet csak az, hogy olyan tanulmányokat írjunk, amiket csak húszan olvasnak, és közben azt követeljük, hogy ezért fizessenek meg. Olyan tudást kell létrehozni, ami egyrészt megfelel a tudományosság követelményeinek, másrészt közvetlen haszna van.

Gy. D./WMN: Ez egy új trend?

P. A.: A tudományos világban ma az angol értékelési rendszer lett mérvadó, aminek pontrendszerében van egy egyre hangsúlyosabb szempont is, hogy „social impact”, vagyis társadalmi hatás. Persze nagy kérdés, hogy ez mit jelent – idesorolhatjuk-e azt, mondjuk, hogy ha írok egy hülyeséget, és a sajtó azon csámcsog hetekig, és ezt sokan idézik. A viccet félretéve, a tudományos teljesítmények mérésének is megvan a módszertana.

Azok a támadások, amelyek ma a magyar tudományos világot érik (akár a Magyar Tudományos Akadémiát, akár a CEU-t), részben abból is adódnak, hogy sokan nem értik, hogy ezek az intézmények miért vannak – ami egy teljesen jogos társadalmi kérdés.

Ha nem találják meg azt a nyelvet, amin keresztül el tudják juttatni a tudást a szélesebb közönséghez, akkor valódi értéket sem képesek létrehozni, mert csak belterjesek lesznek.

B. P.: Szerintem csak az egyik akadály a nyelv, a másik a fórumok hiánya. A mi kurzusunk egy újfajta fórumot kínál a tudományos tartalmakhoz, ahol oldott hangulatban szenvedélyes beszélgetések zajlanak, amelyekben részt lehet venni, mert egy közösségi esemény válik a tudásanyag hordozójává.

Gy. D./WMN: De aki ide eljut, már eleve képzett ember, és egy magasabb tudatossági szinten van…

B. P.: Nem biztos. A jelentkezők között volt tizenhat éves gimnazista és nyolcvankét éves valamikori szakmunkás is.

T. A.: Nyilván van köztük sok tanult ember, de nem mindenki. Nem volt egyetemi diplomához kötve a részvétel.

Gy. D./WMN: Hogyan szelektáltak, ha ilyen nagy volt a túljelentkezés?

T. A.: Hárman válogattunk, és én például arra törekedtem, hogy nagyjából egyenlő arányban legyenek a nők és a férfiak.

Ha ugyanis színházba megyek, többnyire azt látom, hogy a nézők hetven százaléka nő. Erre valószínűleg az a magyarázat, hogy két nő (mondjuk, két barátnő) elmegy együtt színházba, de két férfi nem. A férfiak leginkább házaspárként járnak színházba.

De a regényről is azt mondják, hogy női műfaj – nőknek írták a XIX. század óta, ők voltak a célcsoport. 

B. P.: Nekem a válogatásnál fontosabb szempont volt, hogy a jelentkező tudja majd hasznosítani az itt tanultakat a munkájában. Aki segítő szakmában dolgozik, a kiégés határán van és töltődni szeretne, az nálam többnyire átment. Vagy ha aktivista és közösséget szeretne formálni, vagy például, ha reálterületen dolgozik, és a gondolkodása humán oldalát szeretné erősíteni.

P. A.: A jelentkezésekhez kellett írni egy rövid bemutatkozó szöveget. Harminc éve felvételiztetek, pontosan lehet a szövegekből látni, hogy ki gondolja komolyan. A Facebook-oldalunkra is érkezik sok kérdés és üzenet. A résztvevők számára pedig adunk házi feladatot is: minden alkalommal el kell olvasni két irodalmi szöveget. Azt látjuk, hogy meg is teszik a hallgatóink.

Gy. D./WMN: Bár a kiválasztott témák (mint a szerelem, a test vagy a gyász) mindenkit személyesen érintenek, de csak Petra vállalkozott arra, hogy az élményeit beleszője az előadásába.

T. A.: Mindannyian azt viszünk bele egy előadásba, ami belőlünk fakad – ebben teljes szabadságot adunk egymásnak. Én a nyilvánosságban nem szeretek a személyes dolgaimmal jelen lenni, nem gondolom, hogy érdekes vagyok. Viszont az írói munkáimban ezekből dolgozom, ez a munkaeszközöm.

B. P.: Mindeddig én is kerültem a személyességet, de most arra jutottam, elég nagy hordereje van annak, ha valaki a nyilvánosság előtt vállalja a személyesség kockázatát. Ezért is van, hogy hármunk közül én vagyok az egyetlen, aki nem írja meg előre az előadásait. Alaposan átgondolom a mondandóm, de mindenekelőtt arra törekszem, hogy ráhangolódjam arra a ritmusra és rezgésre, ami a teremben hullámzik, és annak megfelelően beszéljek. Ezért vagyok időnként remegős, amikor megszólalok. Másrészt, amikor megosztok egy személyes történetet, akkor sosem magamért teszem, hanem hogy utánajárjak, hogyan lehet tőle eljutni addig, hogy mások is kapcsolódjanak hozzá.

Mert azt gondolom, ha felmegyek a pódiumra és engem véd a pulpitus, vagyis ezáltal hatalmi eszközökhöz jutok, akkor pont azzal tudok rést ütni a pajzson, ha személyes vagyok.

Azt remélem, hogy így a résztvevők könnyebben meg tudnak szólítani, ami a Test című estünk után ki is derült: több levelet is kaptam arról, mennyit jelentett másoknak, hogy elmeséltem magamról egy történetet.

P. A.: Az én tudományágam, a történetírás azzal hitegeti magát, hogy objektív tudomány – ami természetesen nem igaz. Az összes könyvem valójában arról szól, hogy én mit gondolok a témáról, és hogy a múlt hogyan befolyásolja a jelenünket, mert engem igazából a jelen és főleg a jövő érdekel, nem a múlt. Viszont a személyes ügyeimet én is – mint Andrea – határozottan védem, nem posztolok, nem írok, nem beszélek a magánéletemről, csak arról a gondolkodási folyamatról, amiről azt feltételezem, hogy mások számára is érdekes lehet. Én magam a történészi munkámhoz is inspirációt merítek a kurzusból, ahogy hallgatlak benneteket, mert ezáltal másképp tudom olvasni a szövegeket, és azt remélem, ez hatással lesz a most készülő könyvemre is, amit már egy másfajta stílusban írok.

Gy. D./WMN: Csak nem arról van szó, hogy érzelmek is belekerülhetnek? A történelemtudományban lehet bármi szerepük az érzelmeknek?

P. A.: Nagyon is. Ma már nem azt nézzük, hogy mi történt egy adott korszakban, vagy hogy a politikusok mit írtak egymásnak, a levéltárakban őrzött forrásokban mit találunk, hanem hogy a múltban élők milyen keretekben gondolkodtak, és a források minek az eredményeként jöttek létre. Az életünkben tulajdonképpen semmi más nem számít, csak az érzelem. Hogy az érzelmek hogyan jelennek meg, hogyan határozzák meg a mindennapjainkat és hogyan válnak az identitásunk részévé – igazából ez egy történeti kérdés.

Gy. D./WMN: Önök szerint tíz-húsz évvel ezelőtt nem voltunk ennyire boldogtalanok?

P. A.: Én más voltam, és az egész világ más volt. Ma nagyon sok olyan politikai, gazdasági, kulturális és esztétikai jelenséget látok magam körül, amik egy új világ lehetőségét idézik fel, de egyelőre egy átmeneti korszakban vagyunk, amikor minden attól függ, hogy a poharat félig üresnek vagy félig telinek látjuk. Nekem félig tele van, mert ha félig üres lenne, abból semmi sem jönne ki. Csak a szomorkodás és önsajnálat.

T. A.: Én érzem a depressziót a levegőben, ami – ha nem bénít le – lehetőség, hogy utánajárjunk: miért vagyunk benne és meddig akarjuk fenntartani. Nem feltétlenül egyénileg, hanem inkább közösségként.

Amikor összejövünk és beszélgetünk, miért nyomasztjuk egymást, ahelyett hogy arról beszélgetnénk, milyen szépen sütött ma a nap?

B. P.: Mert azzal nem tudunk mit kezdeni. Nemrég részt vettem pár konferencián, és amikor megkérdezték tőlem, hogy hogy vagyok, és azt feleltem, hogy jól, az mindig véget vetett a beszélgetésnek. Ha azt mondod, valami gond van, akkor kinyílik egy kapu, mert mindenki úgy érzi, végre a másikra öntheti a panaszáradatát. De úgy tűnik, arra nincs nyelvünk, hogy a jó iránt érdeklődjünk, hogy részletezzük, kifejtsük. Vagy nincs hozzá beszélgetési kultúránk.

T. A.: A boldogság mint lázadás…

P. A.:  Abszolút! A boldogság ellenállási forma a gyűlölettel szemben.

T. A.: De mi ezen a kurzuson valójában nem pusztán a boldogságról beszélgetünk, hanem a normalitásról, vagy inkább egy élhető életről.

Gy. D./WMN: Ami önök szerint belső elhatározás kérdése?

P. A.: És munka, sok munka.

T. A.:

A boldogság nem lehet fő cél, csak egy járulékos esemény, egy melléktermék, ha jól tesszük a dolgunkat. A törekvésnek inkább annak kellene lennie, hogyan teremtsünk meg magunkban egy belső magot, amit nem lehet elvenni tőlünk.

Jöhet akár az armageddon, de az a mag akkor is ott van, és vissza lehet térni hozzá. Nehezen tudnám egy mondattal körülírni, miből is áll össze, de benne van a személyes történetünk, az adományaink, és a tevékenységünk is – ez egy erőforrás ahhoz, amikor vihar zajlik.

P. A.: A diagnózisban nincs sok vita. Viszont sokan kérdezik tőlünk a kurzus során, hogy: „És akkor most mit csináljunk?” Csakhogy mi erre nem adunk receptet, inkább gondolkodásra biztatunk. Épp azt sugalljuk, hogy nincsenek előre és mások által elkészített válaszok – gyakran a vendégeink is összevitatkoznak, és végül mindenki azt szűr le az estéből, amit akar. Úgyhogy arra a kérdésre, hogy „mit csináljunk?”, az a válaszunk, hogy: „Miért, te mit csinálsz? Te belül mit építesz?” És akkor jön a meglepődés és remélhetőleg az önvizsgálat.

T. A.: Sokak számára furcsának tűnik az is, hogy a boldogság kapcsán elég nehéz témákról is beszélünk: időt szánunk a gyűlöletre, a gyászra. Pedig az, hogy össze tudunk kapcsolódni a negatív jelenségekkel, negatív érzelmekkel, valójában előremutat.

Nem szabad leválasztani magunkat a veszteségeinkről és a fájdalmunkról, nem tehetünk úgy, mintha ezek nem lennének – épp ellenkezőleg: megélhetővé kell tennünk őket, mert csak így tudunk gyógyulni és épülni.

Amikor például majd a gyászról beszélünk, én mindenképp szóba hozom Trianont.

B. P.: Én is! Illetve hozzátenném még ahhoz, amit Andrea a nehéz témák kapcsán mondott, hogy a látszólag semleges, vagy akár pozitív töltéssel bíró témák, mint a test kapcsán is igen súlyos kérdések merültek fel. A saját legszorosabb valóságunktól, a testünkről való elidegenedésről, a testi sebezhetőség és megsebzettség élményéről csakúgy beszélgettünk, mint arról, mennyi mindent tanulhatunk a testünktől, és hogy mit jelent, milyen erővel hat, ha száznál is több ember megtestesült figyelme betölt egy teret – ahelyett, hogy egymástól elszigetelten, képernyők előtt töltenék az estét.

T. A.: Fontosnak tartom még megjegyezni, hogy itt nincs semmiféle áru, amit el szeretnénk adni. Aki egy arénában tart előadást a boldogság politikájáról (miközben az utóbbi szót nyilván nem használja, mással helyettesíti), gyakran valami árut ad el. Mi viszont azt szeretnénk, ha a hallgatóságunk saját magához kapcsolódna közben – annak hatására, amit nálunk hall. Még csak nem is tudásátadásra törekszünk, csak arra, hogy mindenki maga kezdjen el gondolkodni saját magán – ez az egyetlen célunk. 

Gy. D./WMN: Mi lesz ezzel a sorozattal, ha a CEU végképp átteszi a székhelyét Bécsbe?

P. A.: Mi már tervezzük az őszi félévet is, de hogy hogyan lesz ennek a logisztikája, azt még nem tudjuk. Az amerikai diplomát nyújtó képzések mind Bécsbe kerülnek át, ez biztos.

Gy. D./WMN: Andrea, az ön boldogságát mennyiben rengette meg az a történet, ami az elmúlt két évben történt a CEU-val?

P. A.: Meggyászoltam a CEU-t, az én huszonnyolc évemet, amit belefektettem 1991-től kezdve, de az, hogy ezentúl Bécsben fogok tanítani, egyben lehetőség is számomra. A bécsi tudományos közeg és művészeti élet nagyon izgalmas, és mivel éltem már ott és tudok németül, nekem személyesen ez nem tragédia. Valójában a CEU is erősebb lett ebben a harcban, például a Bibó István Szabadegyetemet öt évvel ezelőtt nem csináltuk volna meg. Most viszont létrehoztuk, nagyon sokan jelentkeznek rá, és ez mutatja, hogy van rá igény.

Tulajdonképpen hálásak lehetünk a támadásoknak, mert ezek kapcsán az ország keleti végétől a nyugati részéig minden faluban megtudták, kicsoda Soros György, mi a CEU, és mi a csuda az a gender.

Már ezért megérte! Ha rengeteg pénzt beleraktunk volna, akkor sem tudtuk volna ezt az ismertséget elérni.  

T. A.: De szerintem ezt a veszteséget és megrendült állapotot a CEU-n kívül azért sokan megéltük.

Gy. D./WMN: Pontosan. Most inkább az derült ki, hogy ez nem a CEU-nak, hanem nekünk veszteség.

T. A.: Igen, hiszen ők tanítani fognak és egy jó városban élnek majd, nekünk viszont nem lesz többé CEU-nk. Ami nekem azért is fáj nagyon, mert két könyvemben is írtam olyan egyetemekről, amiket bezárnak, és azt gondoltam, ilyen események csak a múltban zajlottak. Nem hittem, hogy az én jelenemben ez a történet újrajátszódhat.

Gy. D./WMN: A boldogság politikája kurzus hitelességének viszont talán épp hogy jót tesz, ilyen körülmények között is létrejött, és sikerrel működik.

P. A.:

Van olyan, hogy az ember akkora vereséget szenved, ahonnan csak előre van kiút.

Az, hogy a CEU-t mindenki elárulta, és egyik rendszer sem működött, amelyiknek meg kellett volna védenie, egy akkora gyomros és olyan tanulság volt, amit mindenkinek át kellett gondolnia és fel kellett dolgoznia. Nekem mint tanárnak át kell értékelnem, hogy ezentúl mit tanítok a diákjaimnak, és mint felelős értelmiséginek végig kell gondolnom, hogy ezután mit tehetek. Mert a sírás és a jövőnk gyászolása nem vezet sehová. Csak az, ha megvizsgáljuk, hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe, és megtaláljuk azt a forrást, amiből a továbbiakban építkezni tudunk. 

Gyárfás Dorka

Képek: Pozsonyi Janka/WMN