–

– Cukorkát kell vinni ma! – kiabáltam apuval reggel, amikor öltöztetett.

Ma vagyok hatéves. Már majdnem felnőtt!

Apu morgott egy kicsit, aztán azt mondta, hogy majd bemegyünk a kisboltba útközben, ne hisztizzek. Na persze, mondtam, és egy kicsit megsértődve igazítottam meg magamon a ruhát. Nem tudja úgy rám adni, mint anyu. Trehányul öltöztet. Reggelit sem adott, arra is azt mondta, amikor kértem, hogy majd eszek az óvodában, ne nyávogjak. Én nyávogni? Na, szép.

Útközben aztán, amikor a kis hócipőmben a hómaradványokat kerülgettem, azon morfondíroztam, hogy apu miért nem vette meg a cukorkákat már tegnap. Miért nem? Anyu persze megvette volna, mert anyu gondos, és anyu szépen adja rám a ruhát is. De anyu most nincs itthon. Napok óta nincs itthon. Kórházban van, mert szülni fog.

Elvileg már két hete kellett volna megjönnie ennek a valaminek, amit testvéremnek mondanak, de nem akart időben megszületni. Én titokban persze nem is bántam. Ráér az a testvér.

Az óvodában nem volt semmi köszöntgetés, holnap amúgy is Mikulás, nem lehet mindennap ünnepelni. Azt mondta az óvó néni, hogy ebéd után lesz kiosztva a cukorka, ami persze nem olyan volt, mint amit anyu szokott venni, mert apu azt sem tudja, hogy milyet kell, mert karamellásat kellett volna, ez meg valami gyümölcsös, én meg azt úúútálom. De mégiscsak cukorka, és legalább nem fognak csúfolni, hogy még azt sem vettek a szüleim, mert biztosan utálnak. Pedig nem utálnak, igenis szeretnek, mondjuk, a gyomrom tájékán megindult egy kis zsibbadás, amikor a szeretetre gondoltam, és azonnal bekúszott egy kép is, egy ismeretlenről, aki majd a testvérem lesz. De gyorsan elhessegettem.

Aztán ebéd után tényleg kiosztotta a dadus a cukorkákat, összesen annyit mondtak, hogy éljek én sokáig, mindenki jóízűen megette, persze volt, aki fintorgott, hogy nem is finom, de nem figyeltem, mert már pakolták az ágyakat, és elfogott a félelem, mint mindig, ha lefeküdni készültünk. Soha nem aludtam, mindig végigmeséltem magamnak az alvásidőt. Most is.

A mostani mesébe bekúszott időnként egy kép, hogy majd, ha nekem is lesz kistestvérem, mint Szaszák Tibinek, akkor majd minden más lesz. Szaszák Tibi azt mondja, hogy az ő öccse a világ legundokabb gyereke, mert egész nap bőg. Mi lesz, ha az én kistestvérem is egész nap bőgni fog? Mi lesz, ha lány lesz? Mi lesz, ha fiú lesz?

Ezek jártak a fejemben, aztán mesélni kezdtem magamnak, de az is lehet, hogy véletlenül egy kicsit elaludtam, mert a következő, amire emlékszem, a dadus simogatása, hogy itt van értem apukám, óvatosan keljek fel, és halkan menjek ki.

Apu ott állt az ajtóban és az óvó néninek magyarázott valamit. Aztán nevetve intett, hogy menjek, ma nem uzsonnázom itt.

Jó, reggeli sem volt, az ebéd sem volt finom, fel sem köszöntött senki, bár születésnapom van, de mégiscsak az én apukám a legklasszabb, mert elvisz hamar az óvodából, hurrá.

Azt mondja, a kórházba megyünk, mert megszületett a húgom (fel is sóhajtottam, hogy jajjdejó, legalább nem fiú, hogy jajjdejó, hál’ istennek lány).

A testvérem.

Aki végre megszületett.

Pont ma.

A szülinapomon.

A kórházban anyut húzgáltam, elmondása szerint kicsit erőszakosan, hogy üljön fel azonnal, látni akarom, hogy hova tűnt a gyerek, és mutassa meg a vágást a hasán, és azt is mondja el részletesen, hogy hogy vették ki azt a gyereket. Aki a testvérem.

Anyu alig volt magánál, aztán a nővér szólt, hogy nem maradhatunk tovább, esetleg még megnézhetjük a testvéremet a csecsemős ablaknál, de innen menjünk ki, mert ez mégiscsak az intenzív, vagy mi.

Nem emlékszem az első pillanatra. Kitöröltem. Mint a következő napokat is.

Csak arra emlékszem, ahogy két hét múlva hazahozták.

Taxival!

Engem még sosem vittek sehova taxival, de persze ezt (nevezzük testvéremnek), aki pont a szülinapomon született, ezt taxival hozták-vitték. Őt, aki pont a szülinapomon született.

Nézegettem, de nem tetszett. Olyan kicsi volt, és olyan furcsa hangokat adott ki. Meg mindenki csak tapsikolt, meg sóhajtozott, hogy uramisten, milyen gyönyörű ez a gyerek, látszik, hogy császáros.

Na persze, ő császáros. A kishúgom, aki pont a szülinapomon… na mindegy. Én persze csak sima voltam. Nem császáros. És biztos rám nem mondta senki, hogy uramistenmilyengyönyörű.

Nézegettem, kicsit meglökdöstem, hogy legalább sírjon, de semmi. Aludt, mint a tej. Mert ráadásul nem elég, hogy császáros, még jó gyerek is.

Aztán közelebb hajoltam. Nézegettem a lehunyt szemét. Egyszer csak kinyitotta, és rám meredt. Na jó, tényleg szép.

Olyan „nagyonkék” a szeme. De alig van szempillája! Megkönnyebbültem, hogy nem tökéletes. Megszámoltam. Kilenc szál. Ez elég kevés.

Kiszaladtam a konyhába, felálltam a kisszékre, és a lavór feletti tükörben megnéztem a szememet. Hát ez nem kék. Ez valami fura koszos zöld inkább. De a szempillám igenis sokkal dúsabb.

Nekem nem kilenc szál van. Nem is tudok addig számolni, annyi van. Megnyugodtam.

Anyu valami olyasmit mondott, amikor ezt elújságoltam neki, hogy karácsonyra bedúsul majd Mónika (így hívta, hogy Mónika) szempillája is. Na persze. És egyre csak puszilgatta, meg simogatta. Igenis fájt nekem. Anyut is el akarja venni tőlem. Mint a szülinapomat.

Másnap apuval elmentünk, hogy anyakönyveztessük Mónikát.

Útközben beszélgettünk. Mondom, nekem nem tetszik ez a név, hogy Mónika. (Különösen úgy nem tetszett, ahogy anyu kimondta. Olyan pillecukorszagúan.) Azt mondja, neki sem.

Mondom, van az a kislány az oviban, aki olyan kis aranyos, kiscsoportos, de mindig odafut hozzám az udvaron, Erikának hívják, apu mit szólna hozzá, hogyha ezt az én testvéremet inkább Erikának neveznénk el. Azt mondja, jó ötlet. A hivatalban úgysincs ott velünk anyu. Végül is, ha azt nézzük, ebben dönthetünk mi ketten. Mi vagyunk a többség.

Mikor hazavittük a papírokat, és elmondtuk anyunak, hogy a gyereknek (aki persze most is alszik, mert jó gyerek) a neve nem Mónika, hanem Erika, anyu szörnyű patáliát csapott, és követelte, hogy menjünk vissza a hivatalba azonnal, és írassuk át a nevét Mónikára. De nem mentünk. (A húgom hivatalos neve azóta is Erika, amit sűrűn fel is hánytorgat nekem.)

A következő napokban kerültem a kiságyat. Úgy tettem, mintha nem is lenne tesóm, olyan meg pláne, aki pont a születésnapomon született.

Aztán a karácsonyi készülődésben, ahogy a színes papírláncot ragasztottam, gondoltam, megmutatom neki. Hogy milyen ügyes nagy testvére van. Hogy büszke lehet, hogy pont egy ilyen ügyes nagy testvér születésnapján jött a világra. Odatoltam az arca elé a színes papírláncot, és igenis láttam rajta, hogy tetszik neki, hogy érdeklődve nézi. Akkor hozzáértem. Először életemben megsimogattam az arcát, és ahogy anyutól láttam, a mutatóujjamat a tenyeréhez nyomtam.

Azonnal ráfogott az ujjamra, és nem és nem engedte el. Úgy szorította, ahogyan csak tellett tőle. Nagyon fura érzés volt. Mint amikor anyu a forró mézes tejet adja este, és érzem, ahogy átmelegíti a gyomromat. 

Attól a pillanattól tudtam, hogy mindig szeretni fogom, és nem bánom, ha kapaszkodik belém egész életében. A tesómat, Mónikát, aki hivatalosan Erika, és aki a születésnapom született. Mert mikor is születhetett volna az az ember, aki olyan, mintha a másik felem lenne?

Természetesen pont a szülinapomon…

 Péterfy-Novák Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images