Vészhelyzet Velencében: nagy a baj! – Helyszíni beszámoló munkatársunktól
Sok minden nem ér már engem meglepetésként Velencében, amitől egy átlagos turistának elkerekedik a szeme. (Épp a múlt héten írtam ERRŐL egy cikket.) Már nem csodálkozom a vízi közlekedés temérdek formáján, már nem nézem meszes faldarabnak a ház sarkából kiguruló sólabdákat, sőt a szűk utcák labirintusa sem fog ki rajtam. A novemberi acqua alta azonban még engem is istentelenül arcon csapott. Tapasztaltam már két éve is a jelenséget, de közel sem olyan mértékben, mint most. Idén rekordmagasságot ért el az utcákra ömlő tenger, és bennem csatát vívnak a gondolatok. Csernik Gréta tudósítása.
–
Tegnap éjjel elöntötte a házunk földszintjét a víz. Feltépte a szekrények ajtaját, felborogatta az asztalokat, úszott a zöldesbarna sárban könyv, ruha, játék, és mi ott álltunk hárman gumicsizmában, nézve, ahogy minden lyukon ömlik be a tenger. Értelme sem volt megpróbálni megállítani.
Soha nem éreztem még magam ilyen tehetetlennek.
Nem tudtam aludni, hol az újabb hullámra figyelmeztető sziréna, hol a mentőhajó villogása ébresztett fel zaklatott álmomból.
Ma reggel összepakoltunk, kitakarítottunk, felcipeltük a szőnyegeket. Délelőtt tizenegy körül érkezett az újabb dagály, és én elmentem a San Marco térre. Combig érő gumicsizmában tudtam csak kimenni, az utcákat teljesen elöntötte a víz, de még ez sem ébresztett fel teljesen.
Még a víz alatt úszó San Marco is csak kaland volt eleinte.
Hiszen elmegy majd a víz, pár nap az egész, és minden visszatér a régi kerékvágásba. A csizmám csinos, és sosem láttam még ilyen szabadon, ilyen közelről a San Marco bazilika aranyozott mozaikjait. Igazi velencei vagyok. gondoltam mosolyogva, és cuppogtam körbe a téren. Tetszett a tenger ereje, valamilyen morbid módon lenyűgözött önnön tehetetlenségem vele szemben, az, hogy még a fölém magasodó, öreg San Marco is jelentéktelen hozzá mérve.
Nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy fura módon ez az egész folyamat természetes. Források számolnak be velencei árvizekről évszázadok óta, maga Lord Byron is megénekli, hogy bármily fájdalmas is ez, kivédhetetlen egy lagúnára épült városban.
A velenceiek teszik a dolgukat. Lapátolják a vizet hosszú csizmájukban, fejet hajtva a tengernek, szorgalmasan munkálkodva azon, hogy megőrizzék azt, ami nekik fontos. Csak a turisták és a távollévő ismerősök szörnyülködnek fennhangon, hogy „elveszik a művészet, elvesznek a gyönyörű épületek, az aranyozott templomok. Oda Velence”.
Pedig sajnos a hotelban töltött pár nap, a röpke látogatás csak azért, hogy valaki elmondhassa magáról, járt Velencében, nagyobb kárt tesz a városnak, mint bármilyen magas árvíz.
Velence a vízre épült, magabiztosan hirdetve az ember uralmát a természet ereje felett.
De, kérdem én (is), nem lett talán túl nagy az arcunk az elmúlt évtizedekben, nem mentünk túl messzire? Hatalmas mennyiségben termeljük a műanyagot, teledobáljuk a tengereinket mindennel, amit az nem tud befogadni, míg elvesszük tőle azt, ami élteti, és csodálkozunk, hogy azt mondja: elég, ne tovább?
Oly könnyen csúszik ki most a szánkon, hogy „hát, igen a klímaváltozás hatása… milyen borzalmakat tesz a városainkkal… elpusztítja a művészetünket… szörnyűség”. És pont oly könnyen libbenünk tova a kis kávénkkal a műanyag pohárban, a legújabb tüll-puffos ujjú ruhánkban, ami tuti, hogy csak egy szezon erejéig lesz divat, aztán mehet a kukába. Én is, pont úgy, mint te és ő.
Hogy is várhatnánk el a természettől, hogy tisztelje a szépséget, a csodát amit az ember Velencében vagy bárhol máshol a világon alkotott, ha mi nem tiszteljük a szépséget és varázslatot, amit ő ad nekünk nap mint nap?
Meddig gondoljuk még, hogy nincsen határ? Hányszor ordítja még képünkbe a világ, hogy Bábel tornya is odaveszett?
Amikor leültem otthon az asztalomhoz, még nagyon izgatott voltam. Kisgyermek énem élvezte a hosszú csizmában való csatangolást, a hirtelen adrenalinlöketet, a bizonyosságot, hogy ha rosszul lépek, bizony úsznom kell hazafelé, és a sorra beugró szövegfoszlányokat, amiket az Instagram képek alá posztolni tudok. Szépen lassan nyugodtam meg és dolgoztam föl, amit láttam, és remélem, a végére sikerült olyan komolysággal írnom a tapasztalatokról, mint amit a téma megkövetel.
Velence bajban van, ha ez így folytatódik, minden tárgyi emléke a szabadságnak, kreativitásnak és művészetnek, amire az emberiség egyöntetűen és oly kevélyen büszke, percek alatt válhat a habok martalékává.
A város sok mindent túlélt hosszú történelme alatt, és én hiszem, hogy ezeket a mostani árvizeket is túléli majd, de a veszély akkor is létező: pár éven belül a tenger úgy boríthatja fel San Marco bazilikáját, és úgy döntheti fel az óratornyot, ahogy felborította a mi apró, könnyű asztalainkat tegnap éjjel. És nem hibáztathatunk érte mást, csak magunkat.
Csernik Gréta
Kiemelt kép: Getty Images/Stefano Mazzola/Awakening
