Mit akar Kádár egy vámpírtól? – Drakulics elvtárs: egy film, amitől még a kritikus szava is elakad

–

Egyszer az életben vajon szabad ilyet? Megengedhetem magamnak, hogy ne elemezzem szét, amit láttam? Mert ha nagyon muszáj, persze, megteszem, keresek valami összefüggést az államszocializmus és a vámpírmítoszok között, megfejtem nektek, mitől működik ez a teljesen agyament keresztezés, például kieszelhetek valami ideológiát arra, hogy a diktatúrák vérszívása (ahogy a népet kifosztják és kizsigerelik) hogyan vonható párhuzamba a vámpírtulajdonságokkal, csak remélhetőleg előbbi nem él örökké, és nem marad hamvas – de most komolyan, kinek kell ez?

Valójában csak áradozni szeretnék, mert láttam egy jó filmet – olyat, amilyenre mindenki vágyik, amikor mozijegyet vesz. Eredeti, vicces, látványos, meglepő, értelmes és melegszívű. Fullos szórakozás. De máris megmoccan bennem a gátlás: nem szabad túldicsérni.

Ha túlhype-olunk egy filmet, akkor túl nagy elvárásokat gerjesztünk vele szemben, és a vége így csak csalódás lehet. Próbálom ezt mantrázni, hogy ne rontsam el nektek az élményt. Én sem tudtam sokat, mielőtt beültem rá, és milyen jól tettem. Láttam ugyan a rendező első filmjét, az Isteni műszakot, de mára csak halvány emlékeim maradtak róla. Láttam ugyan a Drakulics elvtárs előzetesét is, de nem vontam le belőle messzemenő következtetéseket. Hagytam, hogy hasson, és drukkoltam neki. Minden magyar filmnek drukkolok. Meg persze amikor beülünk a moziba, mindig valami varázslatban reménykedünk.

Az mindjárt az elején nyilvánvaló, hogy Bodzsár Márknak (a film író-rendezőjének) van tehetsége egy önálló univerzum megteremtéséhez. Ennek csak egyik része, hogy képes a ’70-es évek Magyarországából egy glamúros változatot kreálni, de a stílusérzék mindenre ki kell, hogy terjedjen: a dialógokra éppúgy, mint a színészi játékra, a jelmezekre, a zenére vagy a kameramozgásra. És mindezt tartani kell másfél órán át (istenem, már azért is milyen hálás vagyok, ha egy film csak másfél órás), illetve újabb és újabb meglepetéseket helyezni el benne, hiszen fenn kell tartani az érdeklődésünket.

Nagyon jól tudja Bodzsár, hogy a részletekben lakik az ördög, de számára ez nem teher – élvezettel tölti meg a filmet apró finomságokkal, ahogy Tarantino vagy Wes Anderson is.

Minden játék, és közben halálosan komoly, hiszen egy iszonyúan szerteágazó, működőképes gépezetet kell létrehozni és mozgásban tartani. És ezúttal sikerül neki.

Ezt egyébként onnan is tudni, hogy az ember egy idő után nem teheti fel a kérdést, hogy „ez hiteles-e?, ilyen volt-e, lehetett-e a ’70-es évek Magyarországán, Kádár világában?”. Mert ennek a filmnek és az univerzumának saját törvényei vannak, amiket ő diktál nekünk. Egy részüket a valóságból merítette, a másik részét a fantáziájából tette hozzá, és létrejön köztük a harmónia.

Ahogy a különböző műfajok vegyítésében is:

kémfilm és romantikus történet olvad itt egy vámpírtörténetbe, amit abszurd humorral itattak át. Kell egyáltalán kategóriákban gondolkodni? Minek?

A sztorit sem érdemes egy bekezdésre redukálni, nem fogom elárulni nektek. Így jó hosszan törhetitek a fejeteket, hogy mi az isten történik is itt. Hogyan lett egy ’56-os forradalmárból Che Guevara harcostársa, és aztán miért engedik vissza, sőt várják tárt karokkal a legvidámabb barakkban? Mi ez az őrült véradásmánia, amiért körbeutazza az országot? (Egyébként ez például valós elem, ahogy Bodzsár egy interjúban elmagyarázta: a szocialista állam arra kötelezte a munkásokat, hogy szolidaritásból vért adjanak vietnámi „testvéreiknek”.) És mit akar Kádár egy vámpírtól? Annyira abszurd az egész, hogy kár előre lelőni.

Amit viszont külön ki kell emelni, az a fantasztikus színészi teljesítmény – mindenki részéről, a legkisebb epizódszerepekben is. Bodzsár imádhatja a színészeket, és ez épp a mellékszereplőkön keresztül derül ki.

Nincs olyan arc a filmben, aki ne lenne kész karakter, és akit ne szeretnénk még tovább nézni – Kerekes Évától Szűcs Nellin vagy Borbély Alexandrán át Pálos Hannáig.

(Bocs, fiúk, de nálam most a nők taroltak.) Szinte sajnálom, hogy csak ennyi jutott nekik, miközben persze a három főhőst is élvezet követni, bár nem egy stílusban játszanak. Nagy Ervin dolgozik a legvastagabb ecsetvonásokkal, Walters Lili elbűvölően, de bátortalanabbul (a saját stílusát megőrizve), Nagy Zsolt pedig felöltötte magára „a magyar Brad Pitt” álarcát, egyszerűen ellenállhatatlan. Kell is, hogy az legyen, mert egy olyan szép szerelmi szál szövődik itt, amitől legalább annyira borzonganunk kell, mint az üvegpalackból való vérivástól. 

És ott a látvány (Ágh Márton – imádom, hogy játszik is egy mellékszerepet, mindig, amikor erre vállalkozik, az egyik legjobb karakter). Meg a hang (Tőzsér Attila – ő mellesleg producer). Frenetikus a zene (Keresztes Gábor munkája – kell a kocsimba!), és iszonyú menő a képi világ (Reich Dániel szemét dicséri), ahogy a vágás is (Kovács Zoltán szakértelme). Ez nagyon komoly összmunka, amiből talán csak a maszk nem tart ott, ahol egy mai hollywoodi film. A többi simán.

Hát, úgy látszik mégis csak sikerült túlzásba vinnem a lelkesedést – nem ahhoz képest, amennyit a film megérdemel, hanem ahhoz képest, ahogy a moziba tanácsos beülni. Nézzétek el nekem. Hagytam azért meglepetést – azt már úgyis tudjátok (és az imént meg is mutattuk), hogy még Bödőcs Tibor is felbukkan benne, nem igaz? Különben nem is lehet elszpojlerezni, mert a Drakulics elvtárs tipikusan az a film, amit többször kell megnézni, és akár még szállóigék is maradnak belőle.

Mint például ez, amivel Kádár figurája fenyeget a film végén: „Az agyalapú Kárpát-medencében én örök életű vagyok, voltam és leszek.” Vegyük üzenetnek?   

Gyárfás Dorka