–

Lendülettel vág neki „utcás” autónk a nagyvárosi forgatagnak.

A kocsiban őszi holmik. Hálózsákok, takarók, váltóruhák. Kigurulunk a kapun, és a belváros felé vesszük az irányt. Lépésben haladunk, dugó van. Délután három és este hét között mindig.

Kék kabát és sál van rajtunk. Hűvös őszi szél fújdogál, az égen felhők gyűlnek. Sötétedik már. A Kárpát utcára kanyarodunk és meg is állunk, Marikához jöttünk.

– Jó estét, Marika! Jó estét! Utcások vagyunk, hogy van?

– Hál’ istennek, hogy jöttetek, már vártalak titeket. Hát, nem jól vagyok… – válaszol álmos, kissé elcsukló hangon. – És ti? Ti jól vagytok?

– Mi jól vagyunk, igen, de hát mondja, magával mi történt?

Nem válaszol, csak a vállát vonogatja. Mi meg próbálunk a lelkére beszélni, hogy:

– Marika! Még csak fél nyolc van, ha elindul, még befér az éjjelire.

–  Nem megyek én sehova sem. Szocmunkásokkal nem jövök ki jól. Meg hát, amúgy se…

– De hát, Marika! Jobb kint, mint bent a melegben?

–  Lilla, higgye el, hogy jobb. Itt vannak a többiek, Dezső vigyáz rám, már csak ők maradtak nekem, tudja, Józsi után.

Mondanám, hogy tudom, sőt mondom is. Marikára nézek, akinek könnyes a szeme, aztán Dezsőre, aki szajkózza, hogy igen, be kellene menni, mert ő csak jót akar Marikának, higgyük el. Meg Józsinak megígérte, hogy mindig vigyázni fog rá.

Marika nincs jól. Hatalmas a hasa a víz miatt, az arca is felduzzadt. A mentővel nagy ritkán elmegy, de a kezelés végégig szinte sosem marad. A bánásmódra panaszkodik, na meg arra, hogy Dezsőék nem látogatják. Mégis miatta marad itt. Szomorú és kétségbeesett a tekintete. Épp szólnék, amikor közbevág és jön a már-már rutinszerű kérdés:

– Takarótok van? Tudnátok hozni?

– Van, mindjárt hozunk egyet.

– És meleg tea?

– Az még nincs. Majd télen, tudod.

Betakarom Marikát, a vállára rakom a kezem, és azt érzem, hogy képtelen vagyok otthagyni. Halkan megkérdezem tőle újfent, hogy orvoshoz sem jönne-e velünk, de ő megint elutasít, és eltűnik a takaró alatt.

Visszaülünk az autóba, én meg csak nézek magam elé, és legszívesebben csak üvöltenék meg csapkodnék, de nem teszem, nem tehetem. Sokan várnak még ránk.

Elindítom az autót, és még egyszer visszanézek a padra. Ránézek a kollégára, akivel szavak nélkül tudjuk, hogy később még visszajövünk, úgyhogy elindulok.

Este fél kilenc lehet már, amikor leparkolok a Kárpát utca elején. Odalépünk és felébresztjük Marikát, aki mozdulatlanul fekszik a kis barna padon összekucorodva. Morcosan küld el minket, hogy ő aztán sehova sem megy, és különben is pont elaludt. Visszatakarózik, így eljövünk.

Üzenetet kapunk másnap:

„Marikát jelentették be, menjünk. Mondjuk, sok jóra ne számítsunk szerintem. Nem hiszem, hogy tudjuk vinni valahova, tegnap sem akart semmit, csak egy takarót. Nagyon rossz állapotban van, legfeljebb mentőt hívunk. Mást nem tehetünk.”

Aztán újabb üzenet:

„Láttam ma Marikát, megint kint van, kijött a kórházból szerintem, elég rossz passzban van, meg kellene nézni ma is.”

És aztán az a kedd.

Korábban indulunk. Talán napközben több esélyünk van az orvosnál, gondoljuk. Keressük Marikát. Keressük Dezsőt és Julit is. Hiába. Sehol sincsenek. Épp ültünk be az autóba, amikor odajön hozzánk egy sorstársuk:

„Marika az éjszaka kihűlt, kint voltak a mentők, próbálták újraéleszteni, de hiába. Marika meghalt.”

Csak ülök a volán mögött, az egyik karom az ajtót fogja, a másik a kormányt, kicsit talán könnyes is a szemem, szólni sem bírok. Egyre csak az jár a fejemben: miért?

Kozma Lilla Rita

  utcai szociális munkás

                                                                                            

                                                                                             

Kiemelt képünk illusztráció