–

Újra itt a poloskaszezon

Amikor reggel bemegyek a gyerekek szobájába ébreszteni, és kinyitom az ablakot, hogy kiszellőztessek, mindig meg kell néznem az ablakkeretet, nem bújnak-e meg ott a dögök. Ma már semmit nem érzek emiatt. Nem félek, nem válok hisztérikussá, hogy el kell kapnom őket. Meg se rezdülök. Fogok egy zsepit, összenyomom (megmondták, hogy nem szabad életben hagyni őket, túlszaporodtak), kidobom, megyek a dolgomra. Pedig valamikor régen, amikor egyedül maradtam, ez volt az egyik legnagyobb félelmem. Hogy nincs több sikongatás, nem hívhatok senkit, hogy oldja meg helyettem. 

Múlt héten vezettem egy csomó kilométert is, túl az országhatáron. Eddig ez sem volt napirenden nálam. Nem szeretek vezetni, de ki tudja, nem csak félek-e tőle (volt pár koccanásom). Az ember néha nincs is tudatában a félelmeinek, csak „kerül” bizonyos helyzeteket. Most nem volt választásom, Adri még jobban fél, ő nem is ül volán mögé. Így lehetőségem adódott rá, hogy egyszer csak szabadságként éljem meg, hogy van egy autó a seggünk alatt, ami oda visz, ahová csak akarjuk. Éjszaka az autópályán is úgy siklottunk, mint kés a vajban – egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy egy liter benzinünk, ha maradt.

Akkor már hosszú kilométerek óta szűkített pályán haladtunk, leállósáv nem volt. Hirtelen átvillant az agyamon, hogy ha itt fogy ki a benzin alattunk, végünk van. Mire kitennénk az elakadásjelzőt, már elkaszálnak. Félelem… izzadás… gyorsuló pulzus. Ima.

Az ember akármilyen ateista, amikor félni kezd, jön belőle a fohász.

„Add, istenem, hogy jöjjön egy benzinkút…” Egy kilométer múlva ott volt.

Sok mindentől féltem az elmúlt két évben

Először is attól, hogy széthullik a családom. Széthullott. A második az volt, hogy meg kell mondani a gyerekeknek. Végig kell velük csinálnom. Vigyáznom kell rájuk. Utána már olyan iramban és erővel rohantak meg a félelmek, hogy egészen megbarátkoztam velük. Soha azelőtt nem figyeltem ennyire a belső párbeszédre, ami a fejemben zajlik. Hónapokon, de mindjárt éveken át hallgattam az agyamban sugárzott rádióadást, álmatlan éjszakák során keresztül. Az ember egyszer csak megszokja. Aztán meg már érdeklődéssel figyeli.

Senki nem mondta nekem azelőtt, hogy a krízis valójában jó dolog – közelebb visz saját magadhoz. Félsz? Tele vagy szorongással? Persze, hiszen minden megváltozik. A legtermészetesebb dolog. De megtanulsz együtt élni vele.

Már nem szaladsz a félelem elől, hanem hagyod, hogy kísérjen. Hozzád tartozik.

Persze amikor még a szakadék mélyén ültünk együtt, gyűlöltem. Sötét is volt, hideg is volt, egyedül voltam, csak a félelem lihegett még a nyakamba. Ki kellett másznom, hátha akkor ott marad, de nem olyan könnyű feladat: a falak csúszósak, csak vézna kis gyökerek állnak ki belőle, nincs mibe kapaszkodnod. Sokszor kell nekifutni, elviselni a visszaesést, az ujjaid erőtlenségét, a kétségbeesést, a reménytelenséget. Aztán az ember mégis újra nekirugaszkodik, és valahogy kivergődik onnan, miközben a félelem jeges leheletét érzi a tarkóján.

Na, amikor már kilátszottam a szakadékból, és körül tudtam nézni, akkor meg egy sűrű, sötét erdőben találtam magam. Körben mindenütt fák és csönd, ösvény sehol. Nagyot kacagott akkor a félelem a hátam mögött, hallatszott, hogy újra elemében van. Nem hagytam magam (nem hagyhattam), juszt is elindultam valamerre, hátha kitalálok. A legrosszabb az volt, hogy fogalmam sem volt, merre megyek. Hogy kiérek-e valaha valami tisztásra. Meglátom-e a fényt még az életben. Legyűr-e egy felajzott állat, csak mert érzi a félelem szagát körülöttem.

Az ember időérzéke ilyenkor megszűnik

Nem tudom, meddig bolyongtam. Hetekig? Hónapokig? Akadtak közben jobb napok, amikor elhitettem magammal, hogy a jó úton járok, és a félelem lemaradt mögöttem. Aztán persze mindig újra rám kacsintott egy fa mögül. „Nem eszik ám olyan forrón a kását! Nem vakarhatsz le ilyen könnyen!” Sötét pillanatok következtek, amikor legszívesebben megadtam volna magam. Vagy könyörögtem volna, hogy kegyelmezzen meg. Talán könyörögtem is. De nem történt tőle semmi. Fel kellett állni megint, és menni tovább.

Azt, hogy kijutottam az erdőből, már csak akkor vettem észre, amikor a hátizsákom is könnyebb lett. A félelem összezsugorodott. Álltam egyenesen, bírta a gerincem, nagyot szippantottam a levegőből, és megfürdettem az arcom a fényben.

Egyedül lenni akkor már könnyebbséget jelentett, jó volt. Nyugalom szállt meg attól, hogy csak magam vagyok.

Találtam egy utat, és bár nem tudtam, hová vezet, de legalább ki volt taposva. Út volt, és körülötte mező.

Na de a kaland nem itt ér véget, dehogy

Amikor már azt hiszed, megkegyelmeztek neked fentről, akkor azért még jön egy nagy próba: egy viharfelhő. És a félelem előbújik a puttonyodból, mint egy kárörvendő dzsinn, és a képedbe röhög. „Na, most mutasd meg, ki vagy!” – mondja kajánul, és visszhangzik tőle az egész mező. Visszafele nincs út, te is tudod, csak a sötét erdő. Előre meg kizárólag a viharfelhőn át lehet haladni. Toporogtam hetekig, nem tagadom. Pedig tudtam a dolgom, csak még erőt kellett gyűjtenem. Azzal az ember már nagyjából tisztában van, hogy egy viharfelhőben mire számíthat.     

Pont azt is kapod. Jönnek az ütések, vágások, karcolások, térdre rogysz, és érzed a hátadon az eső verését, a szél suhintását. Egy jó van benne: már nem kell félned. Mert amikor történik, akkor csak a túlélésre koncentrálsz – ki kell bírnod. A félelem állás nélkül marad. Egyébként sosem gondoltam, hogy nem fogom átvészelni. Tudtam, hogy végigcsinálom. Csak szar volt, és nem láttam, meddig kell beosztani az erőmet, mikor lesz már vége.

Ahányszor azt hittem, na, talán most, akkor még kaptam a nyakamba. Meg kellett tanulni a teljes alázatot. Meg kellett tanulni csak a pillanatban élni, nem nézni előre.

Azóta nem várok semmiféle célra

Nem hiszem, hogy eljutok valaha egy Eldorádóba, ahol majd jó lesz. Csak megyünk együtt a félelemmel, akit megszelídítettem, és állunk elébe az akadályoknak. Találtam új otthont, belevágtam egy felújításba, nemsokára be is fejezem. Utaztam a gyerekekkel külföldre egyedül, és volt, hogy nem tudtam nyújtani nekik semmilyen programot, csak otthon unatkoztunk. El kellett mondani őszintén, mi miért történt, amikor ők érezték úgy, hogy már lehet kérdezni, és nem hasadt bele a szívem (dehogynem), hanem ellenkezőleg: felszabadultunk. Mindig kiderül, hogy nincs mitől félni. Mindig.

De hiába jöttem rá, hogy jobb megijedni, mint félni, azért a félelmet nem lehet elüldözni. Csak megzabolázni lehet. Elfogadni útitársnak, időnként rákacsintani, nem venni túl komolyan. Semmiképpen sem hagyni, hogy uralkodjon rajtunk. Én már tudom, hogy ahol a félelmet észlelem, ott dolgom van, abba muszáj beleállni. A szemébe kell nézni jó mélyen, és megvizsgálni, mi van a mélyén. A teljes szabadságot talán sosem érhetem el, mert olyan nem létezik, de minél könnyebb szeretnék lenni, hogy a hátralévő utat egyenes tartással, rugalmas léptekkel tehessem meg.

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció