–

Valamikor a nyolcvanas évek végéhez közeledve volt egy szokásom. Amikor Najukám kávét főzött, majd a vastag üvegfalú pohárkájából két korttyal kihörpintette, akkor az alján ott maradt, félig elolvadt, kávés cukorszemeket akkurátusan összekapargattam egy kiskanállal, és boldogan benyakaltam. 

Pontosan emlékszem arra a semmivel össze nem hasonlítható ízre, amit a nem éppen jó minőségű kávéőrlemény, az öreg kotyogós barnává égetett belseje, a csapból kiengedett tiszalöki víz tisztasága, és nagyapám végtelen szeretete adott. 

Nagyszüleim konyhája nem volt pazar. Nagyanyám egy viaszosvászon-terítővel letakart kis asztalon készítette a világ legfinomabb ételeit, amiket azóta sem tudok elfelejteni, és Michelin-csillagos helyek ide, szupertrendi éttermek oda, az arról az asztalról lekerült ételeket semmi nem tudta eddig felülmúlni nálam.  

A viaszosvászonról az idők alatt lekoptak a kék, sárga és piros virágok, a nyújtódeszka széle megcsorbult, az eszközök egyre rozsdásabbak lettek, és volt egy rongyos mosogatócsutak, amit nagyanyám akkor sem cserélt le szivacsra, amikor az már elérhető volt a központi áruházban, és jóval egyszerűbb lett volna vele a mosogatás. 

A kotyogós kávéfőző is egyre barnább lett.

Az évek alatt az aljára égett a minden alkalommal lefolyó nedű, és olyan illatot árasztott magából, amit sosem fogok elfelejteni.

Nagyanyám meg nagyapám nem volt hajlandó lecserélni, még akkor sem, amikor anyámék újat vettek nekik, ott állt az új, bontatlan kotyogós, sértődötten a spájz lila, erősen repedezett, műanyag burkolatán. 

A régi kotyogós pedig vígan pöfékelt, sípolt, olyan aromákat eregetve, amik örökre összekapcsolódtak az agyamban nagyapámék csorba kis konyhájával. 

Viszonylag korán kezdtem kávézni. Már a gimnázium idején lelkes fogyasztó voltam. Mert kávét inni menő volt, valami olyasmi, amit csak a felnőttek csináltak. Én meg nagyon korán felnőtt akartam lenni, ezért kávéztam, mint a bolond, ittam a vacak minőségű, túl kemény habú, szeretet nélküli kávékat, amik nem kotyogósban főttek, de a legnagyobb hibájuk az volt, hogy nem nagyanyám vagy nagyapám készítette őket. 

Aztán, ahogy haladtam előre az időben, és idősebb lettem, úgy alakult át a kávé iránt érzett szerelem is. Már nem kötődtem úgy, mert már nem emlékeztem annyira vissza azokra a régi időkre, amikor még nagyanyámék főzték a kotyogóst. 

A kávé a másnapos reggelek, az áttanult délutánok, a béna, internetes randevúk meg a kényszer itala lett. 

Ittam, amikor nem bírtam felkelni a hajnalozás után, ittam, amikor munka közben tudtam, hogy messze még a vége, ittam jó és rossz ismerkedések alkalmával, kellemetlen munkamegbeszéléseken, aztán meg egyre többször olyankor, amikor szívességet akartak kérni, és elhívtak „csak egy kávéra”. 

Aztán, amikor már valamivel több pénzem volt, akkor beszereztem egy szuper dizájnos, matt, vörös, kapszulás kávégépet, és iszonyú menőnek éreztem magam, hogy reggel csak egy gombnyomásnyira van a szupermenő kávém, a szupermenő gépemből, a szupermenő, fényes kapszulából. 

Csak ebből a szuperdizájnos kávégépből nem jött semmilyen illat. És a kávé is steril volt. Az összetömörített szemek legfeljebb a gyártósori gépek zaját hozták be a lakásomba, semmi közük nem volt a gondosan, kézzel összepréselt őrleményhez. 

Majd nyolc hónappal a garancia lejárta után elromlott. A szervizben azt tanácsolták, jobban járok, ha veszek egy újat, mert a javítás is majdnem annyiba kerül. Nézegettem a gépet még egy darabig a konyhapultomon. Arra gondoltam, hogy meghagyom dísznek. Aztán elegem lett belőle, és levittem a pincébe.

Rendeltem egy gyönyörű, fényes, piros, lakkozott, fémkotyogóst, vettem hozzá finom pörkölésű kávészemeket, meg egy darálót, és visszaszoktam arra, hogy minden napom ezzel a fenséges szertartással kezdődjön. 

Minden reggel, amikor kimászom az ágyból, kábé épp akkor, amikor nagyanyámék ébredtek anno, hajnalban a kakasokkal, az első utam a kotyogóshoz vezet. Álmosan, kócos hajjal, de boldogan teszem oda a kávét, és beszippantom a csőből felbugyogó nedű aromáját, jó mélyen az agyamba. Nem nyitom ki az ablakokat, hagyom, hogy elvegyüljön a hajnallal az az utánozhatatlan illat.

Aztán visszafekszem az ágyba a bögrémmel, szagolgatom a fekete italt, és a nagyszüleimre gondolok, akik az égi kávéházban tuti, így kezdik a reggelüket, ahogy én idelent. 

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ skaman306