–

2019. május 29-én örökre megváltozott az életünk. Az ennyire nagy változásokat pedig az ember nem ússza meg könnyek nélkül. Örömkönnyek ezek, nem kell aggódni. 

Szóval 2019. május 29-én nagynéni lettem életemben először. A húgomnak megszületett az első gyermeke, akit Olivérnek neveztek el. 

A nevét tőlem kapta. Ebben pedig nem volt semmiféle jól irányzott kérés vagy könyörgés. Az én fejemben évek óta megvoltak az egyszer lehetséges gyerekeim nevei: Emma és Olivér. A tesóm pedig sosem gondolkozott igazán ilyesmin. Így amikor terhes lett, és már erősen a nevet kellett kitalálniuk, akkor azt javasoltam, legyen Olivér. Ők pedig rávágták a legnagyobb egyetértésben, hogy oké, ez tetszik nekik is. (Szerintem sosem volt semmiben ennyire nagy egyetértés köztük, na, nem mintha nem lenne kiegyensúlyozott a kapcsolatuk.) Körülbelül ennyit „vitatkoztak” a gyermekük nevén. Nem volt hosszas listázás a naptárból a szóba jöhető nevekről, nem volt babaváró buli sem, nem volt gyors esküvő a városházán, nyugodtan, természetesen, a legnagyobb boldogságban várták első gyermekük érkezését.

És velük együtt én is, úgy éreztem, mintha nekem is fiam születne éppen. 

Sosem voltam az a nagy, gyerekektől elolvadós, sírós-rívós típus, akinek összeszorul a méhe, ha babát lát, de Olivér még engem is térdre kényszerített.

A legnagyobb szeretettel mondom, semmilyen szempontból nem érintett rosszul az ő érkezése, inkább azt éreztem (és ez azóta is tart), hogy kaptam valami olyasmit az élettől, amire nekem ebben a formában feltehetően sosem lesz lehetőségem, és ez tökéletesen boldoggá tesz. Az irigységnek, ezért a csodálatos dologért, amit a tesóm megél, egy szikrája sincs bennem, sőt. 

Kisbabaszagolgatásokban . #amiértérdemesélni #146 #nagynénivagyok

Olyan furcsa állapot ez, ezen gondolkoztam a napokban. Eltelt négy hónap azóta, hogy megszületett, és szinte még alig írtam róla. Aminek köze leginkább ahhoz van, hogy a húgom meg a párja egyáltalán nem szeretnek szerepelni, még ilyen formában sem. Kifejezetten rosszul vannak tőle, sőt azt sem nagyon kultiválják, hogy én ennyire előtérben vagyok, de ezzel nem igazán tudnak mit kezdeni, leginkább kénytelenek elfogadni. Viszont a gyerek az övék, és ők közösen megegyeztek abban, hogy nem fogják mutogatni, mint egy bazári majmot. Sajnos vagy nem sajnos, de a húgom is lelkes WMN-olvasó, így épp elég Gyurkó Szilvi-cikket tanulmányozott erről. (Persze nekem ez szinte kibírhatatlan helyzet, mert mindennap csak mutogatnám az unokaöcsém édes és gyönyörű arcát, de a szabály az szabály, és ez a szabály persze teljesen értelmes és érthető is. Még akkor is, ha nehéz számomra.) 

Kaptam tehát valakit a húgom által, akit kicsit a sajátomnak érzek, hiszen az én véremből is való. Akit annyira és úgy szerethetek, hogy annak nincsen semmilyen feltétele. 

A tesóm persze a fellegekben jár. Gyakorlatilag olyan szerelemben él négy hónapja, hogy nem bír a fiára könnyek nélkül nézni. És teljesen megértem.

Természetesen továbbra sem gondolom azt, hogy egy nő csak akkor teljesedhet ki tökéletesen, ha átéli az anyaságot, és azt sem gondolom, hogy ez mindenkinek való lenne. A tesóm szerencsés, mert ő képes volt úgy alakítani az életét, hogy megvárja a legmegfelelőbb pillanatot, amikor már tud létezni ebben az új viszonyrendszerben. Viszont sokan nincsenek így ezzel a dologgal, és sokan nem feltétlenül a megfelelő pillanatban vagy a megfelelő emberrel vállalnak gyereket. De a húgom esete tényleg mesebeli, és talán ezért is tudja ennyire boldogan megélni ezt az egészet. Nehézségei persze neki is vannak, írtunk már ITT erről, de ezt leszámítva tényleg igazán boldognak látom. 

Vannak megmosolyogtató pillanatok, amikor órákig nem lehet vele másról beszélni, csak Olivérről. Amikor nem tudunk egy gondolatmenetben eljutni egyről a kettőre, mert a gyerek mindig csinál valami édes dolgot, és megakadunk, mert őt kell nézni, egész egyszerűen azért, mert nem lehet másképp cselekedni közben, ha ő ott van.

Eszembe jut közben a gyerekkorunk. Hogy lett ebből a mindig vékony, törékeny, kedves, halk szavú húgomból ilyen erős, határozott, csodálatos anya és ember. Hogy lett belőle ez a tudatos, sokkal értőbben gondolkodó, sokkal jobban érző, jóval megfontoltabb valaki, és mikor történt a változás? 

Olyan gyorsan eltelt az idő, a mi időnk. Nemrég még együtt kuncogtunk a paplan alatt, amikor a Barbie-kat csókolóztattuk, nemrég még összevesztünk a játékokon, nemrég még csúfolódtunk kamaszként. Egész életünkben szöges ellentétei voltunk egymásnak, mégis mára tökéletesen elfogadtuk a másikat (engem volt nehezebb), pedig voltak nagyon nehéz időszakaink. 

Nem irigylem tőle az anyaságot. Sőt. Általa én is anya lehetek. Ha ilyen faramuci módon is. Valamiért így alakult. És ő sokkal jobban csinálja, mint én valaha is képes lennék rá. 

Már alig várom azt az időt, amikor egyedül pesztrálhatom, amikor elvihetem magammal egy-egy hétvégére, amikor először ott aludhat nálam. Mert én leszek a legjobb fej, legszuperebb, őt mindennel elhalmozó nagynénije, akivel alig várja majd a közösen eltöltött időt. 

Addig is csak csodálom őket, könnyes, párás szemmel. Ezt a kis emberkét, aki a legjobb helyre született, a tesómhoz, a legjobb anyához, akit ismerek. 

Szentesi Éva