–

Ki van készen?

Ezt a kérdést azok a szülők is felteszik maguknak ezekben a napokban, akik már beíratták a gyereküket az első osztályba.  Nagy ugrás az óvodából iskolába való átmenet az egész családnak, nem csak a gyereknek. Megváltozik a reggeli rutin, a közlekedési útvonal, bekerült az íróasztal a gyerekszobába, sokszor az addig közös szobában lévő testvéreket a szülők (ha megtehetik), most külön költöztetik, azzal a felkiáltással, hogy „ne zavarjátok egymást a tanulásban”. A gyerek megkapja az első iskolatáskáját, hosszas műgonddal kiválasztja az első tolltartóját, a füzetekre a csomagolópapírt, az órarendet, a tornacipőt. De nem csak a tárgyak és a környezet változik.

A gyerekek ilyenkor többször hallják, hogy ők már „milyen nagy lányok/fiúk” – a családtagok és ismerősök újult erővel kezdik mesélni a saját iskolástörténeteiket… ami nem rémes, de talán nem is segíti a szorongó szülőt és gyereket. Viszont ez általában senki nem zavar.

Az egész család felbolydul ilyenkor. És csendben vagy halkan, de azért időnként elhangzik a nagy kérdés: vajon készen áll-e a gyerek arra, hogy iskolába menjen?

Az iskolaérettség nagyon összetett kérdés, amiben vannak szülők, akik az óvónőre (is)hallgatnak, mások viszont még a jó istennel is vitába szállnának az igazukért, hiszen ki tudhatná jobban, hogy mi kell a gyereknek, mint a szülő.

Ez persze általában igaz is (mármint, hogy egy elég jó szülő azért nagy magabiztossággal be tudja lőni, hogy mi a jó a gyereknek), viszont az iskolaérettségnél olyan területek is felmerülnek, amelyeknek egy szülő nem biztos, hogy jelentőséget tulajdonít, vagy egyszerűen csak máshogy értelmezi a gyereke képességeit.

Fontos – és nem is olyan nyilvánvaló – szempontok

Például, hogy a gyerek bizalommal van-e a felnőttek felé; jól tűri-e a kudarcot, el tud-e fogadni szabályokat? Ezeknek a megítélése eléggé szubjektív. Ha szülőként csak azt látom, hogy a gyerekem több mint húsz kiló és legalább százhúsz centi, unatkozik az óvodában, és már próbálgatja leolvasni a rendszámtáblákat az autókon, akkor evidens lehet számomra, hogy iskolaérett. Ugyanezt a gyereket az óvónő lehet, hogy „visszatartaná” még egy évet (már önmagában ez a megfogalmazás is milyen pejoratív!). És ehhez az indokai olyan „elvontak” lennének, mint hogy a gyerek mozgáskoordinációja még nem elég fejlett, vagy az, hogy nehezen koncentrál, a mondatai kuszák, a rajzai görcsösek, és úgy általában, nem önálló, egyedül semmit nem tud kezdeni magával. 

Azon túl, hogy egy gyerekére odafigyelő szülő, és a gyereket ismerő óvodapedagógus érzi, tudja, látja, hogy a gyerek odaért-e, hogy a szabad játékok és a délutáni alvások világából átlépjen a negyvenöt perces tanórák realitásába, az iskolaérettség megállapítása egy szakma is.

Ez utóbbinak ezért is van nagy jelentősége, mert az aktuális jogszabályi változások miatt a jövőben körülbelül mindegy lesz, hogy mit érez, lát, tud a szülő vagy az óvodai szakember – egy bizottság fog döntést hozni a kérdésben. Ami nagyon izgalmas, már csak azért is, mert eddig is voltak helyzetek, amikor bizottság döntött ebben a kérdésben – elsősorban akkor, ha a szülő és az óvoda között vita volt.

Kinek az akarata? Kinek a döntése?

Jó pár évvel ezelőtt a szakminisztérium felkérésére kutatást végeztem az iskolaérettségi vizsgálatoknak erről a gyakorlatáról, aminek eredményeit végül sosem hozták nyilvánosságra. Nekem meg a szerződésem tiltja, hogy a részletekről beszéljek, de annyit megoszthatok, hogy a kutatás egyik legfontosabb megállapítása az lett:

az iskolaérettség megállapításánál az egyik legmeghatározóbb tényező (nem, nem a szülő, nem is az óvónő véleménye), hanem az önkormányzat akarata.

Egészen profán módon a szakmai interjúk és az egyes területi statisztikák összehasonlítása alapján az derült ki, hogy ha egy településen az volt az érdek, hogy több gyerek menjen iskolába, mert kevés az óvodai férőhely, akkor bizony ott a gyerekek gyorsan nőttek és fejlődtek és ripsz-ropsz iskolába mehettek. Ezzel szemben ott, ahol az iskolai férőhelyekben volt hiány, a gyerekek kényelmesen tölthették az idejüket az óvodában akár hatévesen is.

Kérdés, hogy e kutatás óta mi változott a rendszerben.

Ha nem sok minden, akkor fel kell készülni arra, hogy a gyerekek szükségletei és érdekei mellett (helyett?) az intézményi érdekek is igen komolyan latba esnek a jövőben.

Mi számít igazán?

A vicces az egészben az, hogy ebben az iskolaérettség kérdésében nem is a gyerek életkora az elsődleges, hiszen vannak országok, ahol egészen picike, négyéves gyerekek is „iskola-előkészítőbe” járnak. Igen ám, csak ott – többnyire – nagyon más az iskolarendszer, az első években szinte csak játék van, játszva tanulás.

Azokban az országokban, ahol nagyobb szabadsága van a szülőknek eldönteni, hogy hány évesen, és milyen rendszerben vezeti be a gyerekét az iskolarendszerbe, a kutatások azt mutatják, hogy az iskolakezdési életkor nagyon kis mértékben van hatással a későbbi tanulmányi teljesítményre.

Ráadásul ez a hatás is ellentmondásos. Vannak kutatók, akik azt tapasztalták, hogy akik korábban kezdik az iskolát, később nagyobb arányban vesznek részt a felsőoktatásban, és szereznek diplomát. Míg más kutatások azt mondják, hogy az idősebb életkorban kezdő gyerekek jobban boldogulnak a kortársakkal és kevesebb iskolai nehézségük van.

De bármit és bárhogyan tesz is a rendszer, a gyerekek jóllétéért mindenkor a család és a szülők tehetnek a legtöbbet.

A lényeg továbbra is az, hogy a gyerek számára fontos felnőttek legyenek megerősítők és támogatók, és próbálják a legkevesebb stresszt pakolni a gyerekre az iskolakezdéskor.

A hangsúly a gyerek fizikai-, értelmi-, érzelmi fejlettségén-, és társas készségeiben van, ezek alakulása pedig egy hosszabb folyamat, amiben nagyon sokat tudunk tenni szülőként. Ostoba közhely, de igaz, hogy nem az iskolára kell felkészíteni a gyereket, hanem az életre. A mozgáskoordinációja egész életében fontos lesz számára, ahogy az érzelmei megélése és kezelése is, ahogy a kortársakkal és a hatalmat képviselő tanárokkal való kapcsolatokban szerzett tapasztalata is.

Az iskolaérettségre nem lenne szabad sablonokat húzni. Minden gyerek egyedi, és ez alapján kellene esetről-esetre megítélni az adott gyereket a maga teljességében, és döntést hozni arról, a szülőkkel és a családdal együtt, hogy a gyereknek mi a legjobb. Van olyan iskola, ahol az első osztály inkább az óvodai életre hasonlít még – kevesebb a szabály, rugalmasabb az órarend. Ilyen rendszerben az amúgy „iskolaéretlen” gyerek is jól boldogul.

Mélységes szívfájdalom, hogy a magyar oktatási rendszer a jövő tanévtől még kevésbé támogatja az egyéni, egyedi megoldásokat, és szűkíti az alternatív iskolai megoldások elérhetőségét.

Dr. Gyurkó Szilvia