–

Anyám arról volt híres, hogy utálta a változásokat

Harminchárom évesen be kellett költöznie szülőfalujából a kisvárosba, és ő sokáig siratta az emlékeit, a megszokottat, a biztosat. Pedig akkor már négyen voltunk, a kisvárosi családi házra a férje aznap tette fel az utolsó cserepeket, amikor ő világra hozta második gyereküket, engem. Már hetvenéves volt, amikor újra költözött, a megyeszékhelyre lánya és lányunokája miatt, és mert nem bírta a kert gondozását. Hét év múlva itt halt meg, Pécsett.

Talán ez azért volt, mert anyám annyira szerette volna, hogy mindig vigyázzunk egymásra. Én pont az ellenkezőjére vágytam, és fütyülve az észérvekre meg a genetikára, rajongtam a változásért. Abban a hónapban, amikor elment, hetekkel a halála előtt jött értünk a kisteherautó, és a lányommal együtt egy másik lakásba költöztünk. Válás előtt voltam, amit én kezdeményeztem. Mire elkezdődött a tanév, összeszedtem magam, már bírtam tanítani. Még nem tudhattam, hogy a változások nem akarnak véget érni.

Egy év múlva a lányom elmondta, hogy kinézett egy budapesti gimnáziumot, ott szeretne továbbtanulni, és mi lenne, ha együtt költöznénk?

Azt éreztem, hogy a kényszerű burok, amiben mindaddig léteznem kellett, hogy soha semmit nem intézhettem el egyedül, cserébe rendes gyerekként, majd nőként illett viselkednem, alkalmatlanná tesz a feladatra.

Biztos, hogy nem, feleltem a lányomnak. Hogy lennék képes egy ilyen költözést megoldani? Könyörögve nézett. Jó, meglátjuk… A varázsige elhangzott, tudta, ha kimondom, azt jelenti, igen. Szaporítom ugyan az álmatlan éjszakák számát, de megteszem.

A mi változásaink

Fél év múlva eldőlt: őt felvették, én kezdhettem a szervezést. Az első pesti év albérletezéssel telt, Pécsett lakást kiadni, a fővárosban kivenni. 2016 júliusának elején a barátnőmnek odaadtam a kulcsainkat, ő beengedte a költöztető brigádot, én indultam a vonathoz, ő itt sírt, én ott, a Pécs–Budapest járaton számot vetettem. Hogy hetek óta büdös zsákokba pakoltunk, hogy szinte senkit nem ismerünk Pesten, és hogy nekem még nincs állásom. Bevillant: főiskola előtt másra sem vágytam, mint arra, hogy a fővárosban éljek.

Ne feledkezzünk meg vágyainkról, mert a végén teljesülnek.

Egy hónap múlva lett állásom, aztán kényszerűségből kétszer váltottam, de harmadikra sikerült, tavaly rátaláltam az „én iskolámra”. Egy év elteltével azonban Pesten a nyugalomnak még nyoma sem volt. Az albérletezés után le kellett vezényelnem két pécsi lakás eladását, egy pesti megvételét, a harmadik költözést, egy lakásfelújítást. S mivel a pénzünk apadt, bevállaltam a főállás mellett egy másodikat is.

Negyven hónap alatt tíz olyan változást történt velem, melyek közül egy is gyökerestül felforgathat egy életet. Pszichológusra nem volt időm, kedvem. A lényeg a lányom békéje, biztonsága volt, és azt gondoltam, megy ez nekem egyedül is.

Ja, a tízes szám nem pontos. Mert tizenegyediknek ott a tényező, amit úgy hívnak: klimax.

A változások a változókor csúcsidőszakában történtek

Nemrég egy délutánon őrülten fájni kezdett a hasam. A fenébe! Az egész témát eddig toltam magam előtt, úgy éreztem, nem lehet olyan a sors, hogy még ez is. Hisz annyi mindent megteszek. Tizenöt éve szembesültem a magyar egészségügy siralmas helyzetével, rájöttem, könnyen előfordulhat, hogy csak magamra számíthatok betegség esetén, és léptem. Több módját kitanultam az önsegítésnek-gyógyításnak, ezeket rendszeresen alkalmazom is. Megtapasztaltam, hogy a relaxáció, meditáció, az energetizálás, a mudrák, az önmasszázs, a gyógyteák csodát tudnak tenni. Emellett nem eszem húst, és rendszeresen sportolok.

És minden hiába, a jelek szerint nem úsztam meg.

A havi vérzés változó és néha sokkoló jelentkezése mellett három dolog nálam is beköszöntött: az alvászavarok, a hangulatingadozások és a bónusz, a hőhullámok. Feltérképeztem, mik a lehetőségek, és rájöttem, hogy ez a klimax nevű valami tökéletesen kiszámíthatatlanul viselkedik azzal, akit kiszemel. Volt ismerős, aki angyali mosollyal tudatta: neki egyszer csak úgy elmúlt a menstruációja, és semmilyen tünete nem volt. Ezt becéloztam, mint követendő példát. Ám egyik kolléganőm azt mesélte,

ilyenkor megesik a húsz napig tartó havi vérzés is, szóval a tizedik napnál még szükségtelen riadozni, és ha fél évig szünetel, akkor se ajándékozzam el a betétes dobozaimat, mert neki is újakat kellett vennie.

Amikor azon a vasárnapon vergődtem a kínban, semmi nem használt. A végén elkezdtem egy kíméletlen kérdés-feleletet játszani magammal. Miért is? Az igazi válasz megdöbbentett: elvesztettem a bizalmat. A többi emberben, Istenben, és lassan magamban is. Talán hihetetlen, de a görcs megszűnt, és szerencsére azóta sem volt részem hasonlóban.

Az alvászavarról először azt hittem, a stressz miatt van, de a rossz alvásnak olyan változatos verzióit produkáltam, hogy be kellett látnom, ez is a klimax velejárója. Ha gond volt, ittam egy pohár bort, az fejbe vágott. (Ezt azért nem nevezném életvezetési tanácsnak.) 

Ami a hangulatingadozásokat illeti, a budapesti nagy magányok idején is valahogy mindig visszarángattam magam a depresszió széléről. Segített a sport, a tudat, hogy konszolidáltan kell léteznem a közösségi térben, és a legfontosabb: hogy a gyerekem elsősorban rám számíthat.

Azt eldöntöttem, hogy nem lesznek hőhullámaim. Emlékeztem változókorba került anyámra, aki szenvedve törölgette verejtékes arcát, és kolléganőkre, akik folyton szellőztettek. Erről szó sem lehet – gondoltam. Amikor először tapasztaltam a napi többszöri izzadást, beszereztem egy gyógyteát, főztem, ittam, és napok múlva a hullámoknak nyoma sem volt. 

Idén tavasszal meg voltam győződve arról, hogy változókor kipipálva

Különben is, ötvenkettő leszek, hozom a magyar átlagot. Talán ott szúrtam el, hogy pár hónapra visszaszoktam a dohányzásra, vagy a szervezetem sokallt be az elmúlt évektől, rejtély, de jöttek a meglepetések. Megérkezett a nyár, vele az első nagy meleg, az érettségiztetések, és soha eddig nem tapasztalt fizikai tünetek.

Kiderült, hogy a korábbi hőhullám nyápic kisöccse volt ennek a mostani keménynek, átélhettem a klasszikus verziót, a gyomorból induló, pillanat alatt forróságot pumpáló, alaposan megizzasztós fajtát.

Teát nem akaródzott vennem, különben sem volt időm, vizsgáztattam, így mikor rám rontott a hőhullám, szenvedtem.

Pár hete aztán elkezdődött a szünet, és én még mindig célpontja voltam a hőhullám nevű verőlegénynek. Megadtam magam, s betértem egy bioboltba. A nő rám nézett, és a kapszulát javasolta. Elmondtam neki, hogy nem szoktam semmit lenyelni, ami műanyagban van. De ez nem gyógyszer, érvelt. Nem győzött meg, vettem egy barátcserje teát. Egy csészényit gyűrtem le belőle, de olyan borzalmat, mint ez, még nem ittam. Sürgősen elsüllyesztettem a polc mélyére.

Itt tartunk. Kezdem feladni az elveimet. Tegnap még hanyatt feküdtem és levezényeltem egy öngyógyító sorozatot, ám éjjel ugyanúgy verejtékeztem ébredés után. Járok úszni, futni, leszoktam a cigiről, nincs stressz, hiába.

Akár egy betegség, alázatra tanít

Talán meg kell tanulnom, hogy a hormonok kivételek, azoknak a szeszélyeit nem tudja az én gondoskodásom megszelídíteni.

Most kulminál a változókor, és nincs időm, pedig végre szabadságon vagyok. Miért? Mert nem engedem meg. Pedig már bebizonyítottam mindent, hogy erős vagyok, a leglehetetlenebb ügyet is el tudom intézni, de az energiát vissza kell tölteni, s nem csak öngyógyítással és egyedül.

Mikor hagyom megtörténni az esendőséget, mikor ismerem el, hogy kell segítség? Szeretnék visszagyalogolni a gimnazista időszakomba, a lazaság, a felelőtlenség korába, mikor a világ még a bizalom birodalma volt. Anyám biztonságát szeretném, talán először életemben igazán.

Ez a legnagyobb kaland, az el- és megengedés, most vár rám.

Első körben irány a biobolt. Egy férfiember kedvesen a kezembe adja a kapszulás dobozt, és őszinte együttérzéssel sok erőt kíván ehhez az időszakhoz. Istenem…

 

Kulcsár-Szabó Anikó

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images