–

Nyár van az átmenetiben, és sok-sok óvodás. Vettem is egy medencét az adományokból. Itt akár vége is lehetne a történetnek, mert két napja csak a medence van, és vidámság.

Megállt az idő.

Gyakran érzem ezt, de ez most vidám nevetős, visongatós. Pulyák a medencében.

Felfújható.

A Vén Bolond a nappalos. Na, nem rossz értelemben bolond. Sanyi bácsi két éve ment volna nyugdíjba, de nem lehet valami zavaros állami szar miatt. Imádják a gyerekek, pedig nem egy Mikulás, ha kell, kikapcsolja a tévét, szobába zavar. Ugyanakkor ő is végignézett jó pár gyereket növögetni nálunk, nemrég mesélte, hogy találkozott nagyon régi neveltünkkel, Bernivel, aki a nyakába ugrott. Az unokái nem is értették, hogy ki ez a néni.

Telik a délután, némi zavar csak akkor keletkezik, amikor a legkisebbek elkezdik kihordani a behajtogatott ruháikat a medencébe, mosás céljából. Ez is csak azért gond, mert a medencében ülő többieket zavarja. Felőlem moshatnak.

Az árnyékból szemlélődöm, csak akkor szólok közbe, ha kell. Érzem, hogy merül az elem, egy hete nyomom, és az éjszakázás is beficcent. Nyár van, a szabadságok bezavarnak. Hogy te is el tudj menni egy hétre, áldozatokat kell hozni, mert egyszerűen nincs elég ember. Ha egyvalaki kiesik, netán kettő, neked kell dolgoznod helyette. Aztán, amikor te nem leszel, ő fogja nyomni.

De ezt is leszámítva, minden jó lenne, ha nem jelenne meg a három Máté testvér anyukája. Jött valami papírért, előtte egy babakocsi, benne egy kisfiú, otthon meg még egy fél éves, apuval.

Ne ítélj első látásra, van ez a közhely, és én nem is szoktam. Vele sem első ránézésre alakult ki az ellenszenv, hanem miután először hallottam, ahogy a gyerekeihez szólt.

Még régebben.

Jobb, ha nem szól hozzájuk.

Szóval nem kedvelem az anyukát.

Van öt gyerek, három már lepasszolva az állami rendszerbe, a családi pótlék attól még megy anyának. Két gyerek pedig otthon.
Otthon?

Tudom, hogy alkalmatlan a nő. Még gyerek ő is, a porontyoknak a legjobb az azonnali nevelőszülő lenne, de hiába. A bürokráciának meg család- és gyermekvédelmisek gyakran naiv álomkergetésének köszönhetően, talán két év múlva védelembe veszik őket.

Pedig látni, hogy nem lesz jobb.

Mindig látni.

Az új gyakornok tizenöt percet töltött el a nálunk lévő legkisebbel, és már jött is a mondat, hogy „úgy hazavinné”.

A mondat, amit annyiszor hallottam már tizenvalahány év alatt ilyen-olyan látogatóktól a munkahelyemen. Azt a lányt is vitték volna, aki fél éve még, amikor szóvá tettem neki, hogy ne mondja nekem azt, hogy dugulj be, egyszerűen leköpött.

Az megvan, gondolom, hogy nem az oviban tanulta?

És az is megvan, hogy az óvó néni kérte egy hét után, amikor a kislány hozzánk került, hogy akkor most már ne is vigyük, mert ők nem bírnak vele, nincs idejük rá, plusz egy emberes?

Már óvodásan ki is esett a rendszerből.

Szóval megjelenik anyuka, beáll az árnyékba a babakocsival, benne az utolsó előtti gyermekével.

 – Hogy vagy, anya? – kérdezi a medencéből a legidősebb.

 – Hogy? Kurva jól – tudod, ilyen cinikusan.

 – És apa? – csak nem hagyja abba a kölyök.

 – Na, apád, na, ő van jól igazán!

Nagyjából ennyi. Még később rászól valamelyikre, bentről hallom, hogy ne csináld ezt, vagy azt, mert a bácsi, mármint én, mérges lesz.

Nem leszek, de a papírját, amiért jött, se találjuk. Ideges is, hogy most ő feleslegesen jött ki, és hova tüntettük.

 – Anyuka, mi nem a papírokkal foglalkozunk, a vezető pedig szabadságon.

Nincs nagy búcsúzkodás, a múltkor a kislány tőlem hosszabban köszönt el, nézett is az anyja.

Elmegy, és végre mehetünk uzsonnázni, utána pedig vissza a felfújható medencébe, ami az egész univerzumot jelenti. És jó is ez így.

Zebegényi Péter

Kiemelt képünk illusztráció