–

A szülő, aki időt tölt a gyereke nélkül, nem önző

Ezt a mondatot minden anyukával és apukával leíratnám százszor, hogy átmenjen az információ, de az tuti, hogy magammal kell kezdenem. Mert nemcsak saját magamtól sajnálom a lelkiismeretfurdalás-mentes munka és/vagy énidőt, de a férjemtől is. Mea maxima culpa. Nem kedvelem, ha este, mire a gyerekek (egyébként elég későn) ágyba kerülnek, nem vagyunk itthon mindketten, főleg nem, ha ez több napon át így történik. Nálunk a legtöbb esetben munka miatt van ilyen, és nem rajtunk múlik a dolog.

De ettől függetlenül bármikor képes vagyok emiatt válsághelyzetet kiáltani, és mindent megtenni, hogy a férjemnek is lelkiismeret-furdalása legyen miatta.

Most végre fordult a kocka, és átéltem a másik oldalt… ennyi időt nem töltöttem a gyerekek nélkül, amióta a nagyobb lányom megszületett – és egyúttal ők sem nélkülem. Szóval arra számítottam, hogy ez egy nagy valami lesz. Szpojler: nem volt semmi, ez az egész ügy csak a fejemben létezett.

Az előzmények kicsit részletesen

Mivel a legtöbb napon én megyek a gyerekeimért az óvodába, az általános reakció ez: „Csak te jöttél?” Bár próbálom az öröm furcsa megnyilvánulásának tekinteni, azért tudom, hogy alapvetően kicsit már unnak a lányaim. Itt még tudok szépíteni egy szuper délutáni programmal, de ha esetleg ez egy olyan nap, amikor egyenesen hazamegyünk, ráadásul esetleg valami házimunka vagy legrosszabb esetben munka is befigyel a délutánba, akkor végképp elástam magam. Ilyenkor jön a kérdés, hogy „különben is, miért jöttem ilyen korán értük?”. Ettől függetlenül általában jól szórakozunk együtt, szívesen segítenek a főzésben,

de azért azt a sikítozást, amit az apukájuk (vagy bármilyen ritkábban látott vendég) kap megérkezéskor, én maximum akkor érdemlem ki, ha jégkrémmel a kezemben érkezem.

De lássuk az emberkísérlet konkrét tapasztalatait!

1. nap:

Aggódtam, hogy mi lesz a vacsora, hogyan lesz a lefekvés. Az utóbbi nem is volt teljesen sima ügy, a kisebbik gyermek a földön aludt el, annyira megbántódott, hogy nem én fektetem le. Az előbbiről annyit, hogy mindig is csodálkoztam azon, amikor nők azt gondolják, hogy felnőtt, dolgozó férfiak nem képesek megoldani egy olyan egyszerű problémát, mint egy szimpla étkezés. És ebben a korábbi, lelkiismeret-furdalástól mentes énemnek teljesen igaza volt. Minden ment, mint a karikacsapás – nélkülem is. 

2. nap:

Reggel nemhogy a nyakamba nem ugrottak a lányok, amire pedig számítottam az apukájuktól távol töltött napok utáni szokásos üdvözléséből, hanem még rám voltak megsértődve kicsit. Szóval a diadalmenet elmaradt. Viszont ezen az estén már nem aggódtam, és igazából lelkiismeret-furdalásom sem volt.

A földön alvás maradt, csak a gyermek alá került egy matrac – problémákat megoldani ugyanis nem csak én tudok a világon. Jé.

3. nap:

Másnap már nem tőlem kérték a reggelit, és nem velem választották ki a ruhájukat. Ami persze kicsit bántó volt, de közben lett időm még egy kávéra. Amit elég kellemes úgy elfogyasztani, hogy közben tudod: rendben haladnak a dolgok. Rájöttem, hogy kicsit irigykedem az apákra, akik hiába kompetensek meg profik a legtöbb helyzetben, gyakrabban találják magukat a békés reggeli kávé mellett, mint én anyaként. Mire hazaértem este, nem csak a gyerekek aludtak. Khm-khm… Fárasztó dolog az anyaság.

4. nap:

Minden a kialakult menetrend szerint haladt. A nagyobb lányom reggel megjegyzi: „Mama, most úgy dolgozol, mint apa.” Megkérdeztem, hogy ez baj-e esetleg. Egyértelmű „nem” volt a válasz.

5. nap: 

A nagyiékhoz szánt holmik összepakolása azért valahogy rám maradt.

6. nap: 

A gyerekek el sem mesélték a nagyiéknak, hogy szinte alig láttak a héten. Azt viszont igen, hogy egész héten nem maradt idejük fagyizni, annyi program volt.

Ami ráadásul szemenszedett hazugság, mert egy lopott délutánon családi magnumozással ütöttük el az időt.

7. nap:

Mindkettőnket kitörő örömmel üdvözöltek a nagyszülőknél töltött hétvége után, de ez általában így szokott lenni.

8. nap:

Véget ért a nagyon munkás hét, én mentem a gyerekekért az oviba. Nagyon örültek nekem.

9. nap:

Újra én mentem értük. „Csak te jöttél?”

Konklúzió: mindegy is

Tehát egy hét kőkemény anyai távolmaradással nyertem magamnak egyetlen délutánt, amikor programtól és helyzettől függetlenül örömmel fogadtak a lányaim az oviban. Szép teljesítmény.

A saját szempontomból pedig kiderült, hogy ha nem vagyok a gyerekeimmel, akkor is sokat gondolok rájuk, szeretek tudni róluk, de nem bolondulok bele a helyzetbe. A lelkiismeret-furdalásom is hamar elmúlt, de brutális szabadságélményem sem lett. Mondjuk, dolgoztam, nem anyaszabin voltam. Ha valamiféle konklúziót kellene levonnom az egész alapján, akkor azt mondanám, hogy intézménybe járó gyerekek és dolgozó szülők esetében még a monotonitás sem valódi probléma, és valójában mindenkinek mindegy, hogy a két kompetens szülőből ki tölt több időt a gyerekekkel. A gyerekeknek is.

Persze egészen más a helyzet, ha folyamatos otthonlétről vagy nem teljes értékű szülőként jelen lévő apáról van szó, de ezeket nem teszteltük. És szerintem nem is fogjuk.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció