Omelette du fromage – Egy jó rajzfilm a világ összes kérdésére válasz

 –

Éjjeli lepke. Annyira szürreálisan hangzik, hogy megkérem Jamest, ismételje el az imént hallott kifejezést, mire ő tökéletes kiejtéssel újra elmondja: éjjeli lepke. James egyébként új-zélandi, Londonban élő animátor, és egy mukkot sem beszél magyarul ezen kívül. De most végtelenül boldog: azt mondja, nyolc éve kirándult hazájában egy magyar lánnyal, akkor tanulta meg a fenti szavakat, és azóta várta, hogy egyszer hasznukat vegye. És most végre igen! „Mindig is tudtam, hogy egyszer még jól fog jönni” – bólogat elégedetten.

A Cartoon Network éves tóparti piknikjén vagyunk, ami valószínűleg az univerzum egyik legjobb helye ebben a pillanatban: az Annecy-tó vize valószínűtlenül türkiz, a nap vakítóan süt (ekkor még nem sejtem, hogy harminc perc alatt hólyagosra égeti a bőröm), a jelenlévők pedig animációs karakterekről és kedvenc rajzfilmekről beszélgetnek, amit hallgatni olyan, mintha visszatértem volna általános iskolába, és csupa vicces meg jó fej évfolyamtársam lenne.

A rajzfilmvilág közepe

Annecy néhány napra minden évben a világ rajzfilmfővárosává változik: júniusban itt rendezik a legrangosabb nemzetközi animációsfilm-fesztivált. A festői szépségű várost ilyenkor elözönlik a szórakoztatóipar legszórakoztatóbb szegmensének képviselői Japántól Amerikáig, hogy bemutassák egymásnak legújabb alkotásaikat, panelbeszélgetéseken vitassák meg az iparág fontos kérdéseit – és persze kapcsolatokat építsenek. Mindezek mellett persze ne feledkezzünk meg a lényegről: a vetítésekről. Amelyekre pillanatok alatt fogynak el a jegyek, hiszen rengeteg a premier, a ritkaság, és nem ritkán még nem is teljesen kész rajzfilmeket nézhetünk.

És persze a verseny: Annecy a rajzfilmvilág Cannes-ja.

A svájci határhoz közeli városka működése ilyenkor a fesztivál köré szerveződik: a nagy színház- és mozitermek, de még a lenyűgöző szépségű Imperial kaszinó nagyterme is a szakmabelieket szolgálja. A parton mindenfelé rajzolgató emberek üldögélnek – ki tudja, talán itt születik a 2021-es fesztivál győztes karaktere. Az éttermekben tucatnyi nyelven pusmognak a rendezők, producerek és animátorok, a hotelek dugig telnek, a strandon örök szakmai barátságok köttetnek némi jó francia bor társaságában. (Az éttermekben pedig tonnaszámra fogy a helyi specialitás, a tartiflette nevű rakott krumpli, ami tejszínnel és a helyi sajttal, a reblochonnal készül. A rossz nyelvek szerint néhány tonnát ebből magamra vállaltam, de ne üljetek fel a pletykáknak!)

Ahhoz, hogy megértsük, angolszász területen mit jelent a képregénykultúra és az animáció, elég belépnünk a fesztiválközpont üzletébe: mintha egy párhuzamos dimenzióba csöppennénk. Képregények ezrei sorakoznak pedáns rendben a polcokon, a rajongók pedig halk áhítatban kutakodnak. Akár egy szentélyben.

Akár a rocksztárok

A fesztivál idején nehéz Annecyben feltűnést kelteni: láttam meglett férfiakat szuperhősköpenyben és tizenéves lányokat fejdíszben grasszálni, a vicces feliratos/rajzfilmfigurás geekpóló pedig kötelező viselet. Mintha az ember a testén viselné az útlevelét: mókás látni, ahogyan a világ különböző tájairól ideérkezők örömmel nyugtázzák, hogy azonos az ízlésük.

Egyvalakinek mégiscsak sikerül nagy feltűnést keltenie:

a Cartoon Network idei díszvendége ugyanis Genndy Tartakovsky animátor, rendező és producer. Nagyjából úgy kell elképzelni a megjelenését a központban, mintha maga Elvis állítana be a Sziget Fesztiválra (még a frizura is stimmel).

Genndy Oroszországban született, és a legkisebb túlzás nélkül több generáció gyerekkorát változtatta meg. Ő rajzolta ugyanis a Dexter laboratóriuma című ikonikus sorozatot, de producerként, rendezőként vagy egyéb módokon az ő nevéhez fűződik egy sor emblematikus széria is, például a Pindúr pandúrok, a Szamuráj Jack, a Boci és Pipi, a Bátor, a gyáva kutya, illetve a Hotel Transylvania-franchise is. Ezek a rajzfilmsorozatok napjainkban élik reneszánszukat: a kilencvenes években általános iskolás gyerekek most nosztalgiából viselik felnőttként a fast fashion boltokban kapható Dexter-pólókat, a tizenévesek pedig már a Pindúr pandúrok-remake-en nőnek fel.

Genndy élvezi a hatalmas érdeklődést, szívesen mesél, és amikor kiderül, hogy a reptéren elkallódtak az ajándékba hozott filmplakátjai, kárpótlásként órákon át ír alá és rajzolgat a panelbeszélgetése résztvevőinek.

Noha szeret a háttérben maradni, nem kisebb név a Genndyvel érkező, és a vele ismét együtt dolgozó Scott Wills sem, akinek eddigi fő művét, a Szamuráj Jacket az animációs szakmában abszolút etalonként emlegetik. Mi a legújabb munkájuk, a Primal címen futó sorozat első epizódját láthattuk Annecyben komoly biztonsági előkészítés után – ugyanis olyan kivételezett helyzetben voltunk, hogy az utolsó simítások előtti verziót nézhettük meg, ezért ha bárki csak gondolni mert volna arra, hogy előveszi a telefonját, már ki is vezették volna a teremből.

Vér és 2D, párbeszédek nélkül

A Primal olyan, akár egy jókora gyomros. Semmi cukiság, semmi cukormáz.

Amikor Genndy a felvezetőjében kitér arra, hogy 2D animációt láthatunk, a teremben kitör a taps: úgy látszik, itt tényleg mindenki a kilencvenes évek mámorában él.

Az egy ősember és egy dinoszaurusz különös kapcsolatát elmesélő tízrészes sorozat híján van mindenféle didaktikus törekvésnek: az első néhány percben például többször is átélhetjük azt az érzést, amit az Oroszlánkirályban okozott Szimba apjának halála. Spoilerezni nem fogok, legyen elég annyi: a negyedik perc tájékán már a fél terem zsebkendő után kapkodott. Az Adult Swim (a Cartoon Network felnőtteknek szóló esti programsávja) számára készülő animációs sorozatban nincsenek párbeszédek. Itt-ott becsúszik egy kis szuperhősös fíling, de alapjában véve nagyon letisztult és nagyon nyers, erőteljes a látvány, „Csak semmi zöld fű és kék ég. Egyediséget akartunk” – kommentálta Tartakovsky a látványvilágot. Azt mondja, nem a nyers erőszakot akarta ábrázolni a hatalmas ragadozókkal, hanem egyfajta szokatlan kutya-ember viszony érdekelte a történetben, az ember és az állat egymásrautaltsága a túlélés érdekében.

„Ez nem genndys” – karikírozza már jó előre Tartakovsky azokat, akik nyilvánvalóan azzal fogadják majd a Primalt, hogy egyáltalán nem olyan, mint bármi, amit az alkotótól eddig megszoktunk. Ő viszont épp ezt élvezi: „Mindig olyasmit akartam, amire azt mondták, nem lehet. Meg egy dinoszauruszon lovagló ősembert.”

Omelette du fromage

A sokszoros Primetime Emmy-díjas Tartakovsky és Wills rocksztárokhoz illően szoros időbeosztásából mindössze néhány perc jut nekem, de így is sok mindent megtudok róluk. Például, hogy mi köze Steve Martinnak a világegyetem nagy kérdéseihez. Közben pedig Genndy rajzol nekem egy saját, külön bejáratú Dexter-fejet az omelette du fromage feliratú pólómra. (Ha esetleg még nem irigyelnétek eléggé. Bocs.)

WMN: Képzeljétek el, hogy a XVIII. századból érkezik látogatótok. Hogyan magyaráznátok el neki, mivel foglalkoztok?

Scott Wills: Történeteket mesélünk rajzok és festmények mozgatásával.

WMN: És hogyan mozgatjátok őket?

S. W.: Ú, ez a nehezebb része a dolognak… Több ezer festményről van szó…

Genndy Tartakovsky: És egyiket rakjuk a másik után. Ez egy varázslatos illúzió! Ezért szerettem bele az animációba. Megrajzolsz húsz-huszonnégy képet, és történetet, karaktereket, mozgást teremthetsz vele. Olyan kevéssel mondunk annyira sokat! Varázslat, nem?

WMN: Mi a legnehezebb feladat egy új sorozat megalkotásakor?

G. T.: Újat mondani, különlegesnek lenni, de közben funkcionálisnak maradni. Nem akarok beolvadni, számomra ez a legfontosabb.

S. W.: Számomra az eredetiség.

WMN: Létező karakterekkel könnyebb dolgozni vagy újakat kitalálni?

Egyszerre: Újakat kitalálni.

G. T.: Szerencsés vagyok, mert a kezdetektől a saját sorozataimat készíthettem, ugyanakkor a Star Wars: Clone Wars-sorozattal belekóstolhattam a másik módszerbe is. Imádtam, de egy új világot megteremteni új karakterekkel messze kielégítőbb művészileg. Az igazán nagy kérdés persze az, hogy a töméntelen rajzfilmből, ami évente készül, mennyi állja ki az idő próbáját. Ezért gondolom, hogy Dexter életem legnagyobb sikere: az emberek még mindig beszélnek róla.

WMN: Te melyik munkádat tartod életed eddigi fő művének?

S. W.: A Szamuráj Jacket, egyértelműen. Ott a teljes látványvilág az én munkám volt, és messze ezzel a sorozattal váltottam ki a legtöbb reakciót az emberekből. Szerették a stílusát.

WMN: Milyen érzés, amikor az utcán azzal állítanak meg benneteket, hogy „köszi a gyerekkoromat”?

S. W.: Zavarba jövök.

G. T.: Jártam már Annecyben néhányszor, fel is ismertek néha. De idén? Őrület volt. Folyamatosan jöttek oda az emberek. Egy idő után kezdett sok lenni, Scott meg röhögött rajtam. Gondolom, azért van, mert azok, akik a Dexteren nőttek fel, most itt vannak a fesztiválon. Sokat halljuk, hogy emberek a Szamuráj Jack miatt kezdtek az animáció iránt érdeklődni. Ez tulajdonképpen szürreális: én magam a Warner Brothers-klasszikusok miatt lettem animátor, mint a Tom és Jerry, most pedig mi is részei vagyunk a kánonnak.

S. W.: Nagyon szép, ha valaki azt mondja neked, hogy hatással voltál a gyerekkorára. Vagy egyenesen része.

WMN: A vicces az, hogy minden gyerek ismeri a neveteket, hiszen ki voltak írva a rajzfilmek végén. De…

G. T.: Egyikük sem tudja kiejteni. (nevet)

WMN: Valójában azt akartam mondani, hogy csak felnőttként tudunk arcot kapcsolni hozzá. Sokan például azt hittük, hogy a Hannah–Barbera-páros két nőt takar… De ha már itt tartunk: mi is volt az orosz eredeti?

G. T.: Genadij. A Gyena nagyon gyakori orosz név, mint a John az angolszászoknál vagy a János a magyarban. Amerikában nem, így hát kitaláltam magamnak a Genndyt.

WMN: Gondolod, hogy az orosz származásod tetten érhető a művészetedben – a színvilágban, a humorban, bármiben?

G. T.: Ha jobban belegondolok, az összes sorozatom központi témája a beilleszkedés. Megtalálni a helyed egy adott közegben. Vagy épp totálisan kilógni belőle, mint Dexter. Szamuráj Jack szintén partra vetett hal. Még a Primal is a túlélésről szól. Amikor Amerikába érkeztem, munkált bennem ez a nagyon furcsa késztetés: amerikai akarok lenni. Nem akartam, hogy úgy nézzenek rám: ja, ez az az orosz srác. A hetvenes években rettenetesen kilógtam a sorból, és mindenáron be akartam illeszkedni. Ma meg persze tudom, hogy kilógni a sorból a legjobb.

S. W.: Ennyire akartad, hogy amerikaiként fogadjanak el?

G. T.: Igen. És nem azt mondom, hogy direkt foglalkozom újra meg újra ezzel a témával, de valahogy mégis vissza-visszatér a munkáimban.

WMN: Ezer éve ismeritek egymást és dolgoztok együtt. Külső szemlélőként úgy tűnik, hogy ebben az iparágban különösen fontosak a barátságok, a jó emberi kapcsolatok, mivel elég speciális, ahogyan dolgoztok.

G. T.: Ó, igen. Gyakorlatilag csak ez számít. Dolgoztam olyan nagy produkciókban, ahogy nem volt ez adott – köszi, de soha többé. Csak olyanokkal szeretnék dolgozni, akikkel szeretjük és tiszteljük egymást.

S. W.: Az animációs szakmában rettentően fontos az együttműködés. Fontos, hogy elismerjük egymás munkáját. Meg hogy hasonló legyen az ízlésünk.

WMN: Fel tudjátok idézni, ki és hogyan állt elő a legendás omelette du fromage-geggel?

G. T.: Loptuk.

S. W.: Honnan is?

G. T.: Egy Steve Martin-poén volt eredetileg.

S. W.: Úristen, tényleg!

G. T.: Eredetileg arról szólt a poén, hogy utazom Franciaországba, és csak ennyit tudok franciául. Aztán arra gondoltam: mi volna, ha ez tényleg varázsszóként működne? DeeDee közreműködése is kellett hozzá, de így lett az omelette du fromage a válasz az univerzum összes kérdésére.

 Csepelyi Adri

A képek a szerző tulajdonában vannak