–

A sztori

A házunk előtt parkoltam, szabályosan, elvágólag, megfelelő helyen. Aztán egy ifjú tanulóvezető az oktatókocsival belém tolatott. A terjedelmes korpusszal bíró oktató kiszállt az anyósülésről, megszemlélte az okozott kárt, majd hasonló komótossággal vissza is szállt a kocsiba, és jelezte a kormánynál ülő vékonyka srácnak, hogy „oké, mehetünk”.

Elhajtottak. Sosem derült volna ki, ha nem látja az esetet három ember. A szélvédőn hagyták az adatokat, és hozzátették, hogy szívesen tanúskodnak rendőrségi eljárás esetén.

Egy napig semmit sem tettem, hagytam némi időt, hátha esetleg történik valami az ügyben. Úgy voltam vele, hogy oké, legyen esélyük lépni. Amúgy hatalmas kár nem esett (bár ők nem tudhatták, hogy a friss törésnyomok között megbúvó apró régiek mikoriak), így még bennem is felmerült, „mi a fenét akarok, emberhalál nem történt, sokkal súlyosabb problémákkal küszködik az emberiség” – szóval, miért is akadok fenn ilyen apróságon.

Viszont…

Ugyanezen a területen már történt velem hasonló, akkor hátulról szállt az autómba egy sofőr, és ugyanígy lelépett. A kár jóval nagyobb volt, nem lehetett felnyitni a benyomódott csomagtartót, és letört a hátsó ablaktörlő, meg – mivel lendületből nekisodort az előttem állónak is – az elején is lettek horpadások. De ezek mind simán megoldhatók lettek volna, ha az illető nem megy el a helyszínről. Szemtanúk segítségével sikerült megtalálni (magától nem jelentkezett), aztán kiderült, hogy se jogsija, se forgalmija, és még iszogatott is kicsit vezetés előtt.

Azelőtt pedig a szomszédos utcában parkoltam szintén szabályosan, ott

egymás után mindkét tükröt letörte a kocsiról az ismeretlen, majd pofás horogkeresztet vésett a kaszni utasoldali felére, hogy egyszer s mindenkorra megértsem, ez az utca az ő felségterülete.

Nyilván sosem találta meg a rendőrség, hiába tettünk bejelentést.

Erősen motoszkál bennem, milyen következményei is vannak tetteinknek egy következmények nélküli országban

Egy országban, ahol a kicsi és nagy stiklik összemosódnak abban, hogy egyiknek sincs következménye. És abban, hogy – volumentől függetlenül – nem akarjuk vállalni értük a felelősséget. Beléd tolattam, és? Igaz, véletlenül, figyelmetlenségből, nem szándékosan tettem, de akkor meg végképp érthetetlen, miért nem akarom elismerni.

Mitől félünk?

Zavar a példa és az attitűd továbbadása is. Ha valaki például oktató, a felelősség nem kisebb, inkább nagyobb. Mert mit adok át ilyenkor a tanítványomnak? „Nem történt igazából semmi, nyugodtan el lehet ilyenkor menni a helyszínről, ne foglalkozz ilyesmivel… Ha nincs kedved, akkor később sem kell vele törődni.”

A témát megfuttattam az ismerőseim között is. Elég sokaknak volt már hasonló tapasztalatuk, másképp vagy ugyanígy. Páran a feljelentést, tanúbevonást javasolták, mások meg azt, hogy felejtsem el az egészet úgy, ahogy van:

„Mert ebben a következmények nélküli országban úgysem érhetem el az igazságot.”

Más esetek

Hasonló történt velünk is a napokban – mesélte Anikó. – Valaki este nekitolatott a kocsinknak, kiszállt, megnézte, elhajtott. Aki végignézte, felírta a rendszámot, és azt javasolta, hogy tegyünk belátásunk szerint. Átgondoltuk: rendőrség, feljelentés, biztosító, szemlézés, sok utánajárás, bosszankodás… Vajon van-e annyi ideje annak, aki dolgozik, lót-fut, hogy végigjárja ezt a kálváriát? Vagy inkább, ha a kár értéke a tűréshatáron belül van, elviszi és megcsináltatja? Mi az utóbbit választottuk. Lehet, hogy megalkuvók vagyunk, de mérlegeltünk, mi az, ami kevésbé fájdalmas.

Ám nem csak autókról van itt szó

Temetői viráglopásról, a házak elől kiszaggatott bokrokról. Nemrégiben láttam egy videót: kapucnis alakok a térfigyelő kamera dacára vitték el egyesével az előkertből a tujákat, egyiket a másik után.

Az egyik ismerősömnél arra lettem figyelmes, hogy randa, olcsó, vékony műanyag virágtartókat rakott ki az erkélyre a korábbi csodás, színes, menő  balkonládák helyett. Amikor megkérdeztem, miért, ezt válaszolta: „Már háromszor lopták el, nem bírom anyagilag tovább.” Marad a silány, a randa, vagy helyette a nagy semmi.

Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy sokunknak elegünk van már a következmények nélküli társadalomból.

Ezen a jövőben biztos, hogy változtatni kéne, mindenkinek, együtt, közösen.

Igaz, ezt csak egészen apró lépésenként tudjuk elkezdeni. De a megannyi, nem szó nélkül hagyott „apró” lépés mellett egy idő után talán nem lehet majd csak úgy elmenni. Én legalábbis ebben reménykedem.

Kocsis Noémi