–

Csitri vagyok, egy egyetemi klubba tévedünk le a barátnőimmel péntek este. Nincs hely, de egy asztalhoz odaengednek minket idegenek. Egy fiúval kerülök szembe, és amikor egymásra nézünk, hirtelen elfogy a levegő. Sose láttam még ilyen szép arcot, legfeljebb filmekben. Franciás vonások, sötét haj, fehér bőr, gyönyörű szem, gyönyörű száj. Rám mosolyog, ver a szívem. Hív táncolni, nem megyek. Van kedvesem.

Nézzük egymást a füstfelhőn át, akkor még lehet szórakozóhelyeken dohányozni. Összekapcsolódunk anélkül, hogy egymáshoz szólnánk vagy érnénk egyszer is.

Egy hét múlva megint összefutunk, persze nem véletlenül, mind a ketten direkt megyünk le ugyanoda, ugyanakkor. Már nincs kérdés. Egy héten át gondoltunk szüntelenül egymásra.

Még a szüleinkkel lakunk mind a ketten, úgyhogy folyton moziba járunk, de egy film történetére sem emlékszem, amit közösen láttunk, pedig volt, amire kétszer is beültünk.

Csak az maradt meg, hogy ott van mellettem, és szorítjuk egymás kezét, mintha tudnánk, hogy nem sok időnk van. Lehet, hogy tudjuk.

Hónapokig semmire nem tudok koncentrálni miatta. A vizsgáimat elhalasztom. Nem tudok aludni sem mellette, felülök az ágyban, és bámulom a kitakart, fiatal, meztelen testét, világít a sötétben a bőre, olyan arányos, inas, mint egy görög szobor. Ámulok. Ő alszik, én a szememmel szeretem.

Huszonöt éves vagyok. Még egyetemista. Van egy mentorom, egy negyven körüli, sármos tudóstanár. Vonzódom hozzá. Nagyon vonzódom hozzá. Jóképű, kicsit mackós, de ami leginkább vonz benne, az az, ahogyan beszél, és az, amit mond, ahogyan tanít. Okos, türelmes, kedves, vicces. Rajonganak érte a diákok, nem csak én. Hogy észrevette-e a lelkesedésemet, netán érez-e valamit ő is irántam, nem tudom, és ettől még izgalmasabb az egész játék. Tudom, hogy van menyasszonya, elkotyogta valaki, ráadásul kisbabájuk lesz nemsokára. Tabu tehát. És ettől még vonzóbb persze. Megveszek érte. Államvizsga környékén majd kiszakad a szívem, mert tudom, hogy vége, aláírja az indexemet, és mehetek isten hírével. Egyszer egymás mellett ülünk, ő ír valamit, közben magyaráz, én várom, hogy végezzen, figyelek. Egyedül vagyunk a teremben. És a lényeg: pár percig összeér a könyökünk az asztalon. Mind a ketten pulcsiban vagyunk, de éget a bőre mégis, nem tudok másra figyelni, felőlem bármit írhatna a papírra.

Pár négyzetmilliméteren át szippant magába. Vagy én őt. A bőrömmel szeretem. Lehetetlen, hogy nem érzi, mennyire. (Egyszer összefutunk később egy színházban. Mind a ketten párban vagyunk. De ahogy egymásra nézünk, és ledermedünk mind a ketten, abból tudom, hogy van egy közös titkunk.)

Állok a Balaton partján, szorongatom a fröccsömet, nézem, ahogy száguldanak a másik part felől a viharfelhők egyenesen felém. Fáradt vagyok, leharcolt, nyűgös dolgozó nő vakáción. Érkezik egy haver, hoz valakit magával bemutatni. A férfi nem az esetem, süt belőle a vadság, ijesztő, kicsit sátáni figura, égnek áll a haja, cinikus a mosolya, mégis nagyon vonz, magam sem értem. És akkor megszólal, mondja nevét: izgató bariton, cukorral kikevert tojássárgája. Pár héttel később fújja a füstöt, és beszél hozzám éjjel a Blaha Lujza téren egy autóban. Pontosan azt mondja, amit hallani szeretnék, pontosan úgy, hogy libabőrös legyek a kánikulában. Én hátradőlök, forog velem a világ, vodkát ittunk este, de nem attól, és bár tudom, hogy túl tökéletes ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen, nem érdekel semmi, a bőrülés az áldozati oltár, lehunyom a szemem, és hagyom, hogy átjárjon a hangja. Ennél közelebb akkor sem kerülhetnék hozzá, ha szeretkeznénk. Ő a hangját adja, szavakat, én a lelkemet.

Negyvenes vagyok, fekszem az ágyban, és nem tudok aludni a melegtől, pedig lassan kelni kell. Mellettem egy másik forró test, sok-sok éve ugyanazé a férfié. Régóta meztelenül járkálunk egymás előtt, nem csukjuk be a fürdőszobaajtót magunk után, nincs bennünk sem szégyen, sem izgalom egymás pőre jelenlétében. Nézem a hátát az ágyban, a fal felé fordul, és eszembe jut, amikor az ágy végében aludt ugyanígy összekucorodva a kórházban, amikor gyerekünk született.

Vigyázott ránk, a szétvágott hasú nőre meg az elgyötört csecsemőre, nem lehetett egyszerű kapcsolni a látványt ahhoz a pillanathoz, amikor ez a gyerek fogant, mindenesetre úgy hevert le ösztönösen elénk, mint most a kutya a lábamhoz, keresztbe.

Sokszor észre sem veszem, hogy ott van, annyira megszoktam a jelenlétét. Gondolom, ő is így van velem. Befúrom az orrom finoman a csigolyái közé, látom, hallom, moccan, motyog, nem ébred fel. Egy nap majd nem lesz itt, vagy ő itt lesz, de én nem. Úgy alszom el, hogy fogom a párnája csücskét. 

Kurucz Adrienn  

Ha kíváncsi vagy, a szakember szerint valójában mit keresünk akkor, amikor a gyönyör eksztázisáról beszélünk, kattints a HVG Extra Pszichológia cikkére ITT!

Kiemelt képünk illusztráció