„Néha én is úgy érzem, hogy lehetetlen” – Producernek és anyának lenni egyszerre

–

Ha van olyan iparág az országban, ami tényleg dübörög, az a filmes. Nem is csak egy rövid felívelésnek tűnik ez, hanem tartós sikernek: legalább tíz-tizenöt éve tart, és egyelőre nem látszik a vége. Ez nemcsak a nemzetközi szinten egyre sikeresebb magyar filmeket jelenti (amik mögött mára egy stabil magyar filmes mezőny áll), hanem az itt készülő külföldi produkciókat is – amik között nemcsak a nagy hollywoodi produkciók vannak, amiknek a híre mindenkihez eljut, hanem rengeteg európai film és sorozat, valamint reklámok is. Elképesztő, mennyi megrendelés érkezik ma Magyarországra, és milyen flottul megy ezeknek a kiszolgálása. Csak azt tudják kevesen, hogy mindezt nagy részben nőknek köszönhetjük.

Bár a világ filmgyártásában – és főleg Amerikában – állandó téma, hogy a nőknek nem jut elég szerep a döntési pozíciókban, ezért nem látunk elég női történetet a vásznon, Magyarországról ez szerencsére nem mondható el. Nemcsak a Magyar Nemzeti Filmalap élén áll egy nő (az egyik első magyar női producer), Havas Ágnes, hanem számos filmgyártó cég élén is. Több milliárd forintos nemzetközi koprodukciót vezényel le éppen Mécs Mónika, folyamatos külföldi megrendeléseket teljesít és közben fiatal magyar filmeseket segít lehetőséghez Petrányi Viktória, párhuzamosan több óriásprodukciót irányít Kemény Ildikó, és ott van még Pataki Ágnes, Taschler Andrea, Iványi Petra, Berkes Juli, Gyárfás Eszter (a szerző testvére – a szerk.) és Helmeczy Dorottya, hogy csak pár nevet említsünk – azokon kívül, akikről most szó lesz.

Az ugyanis egy dolog, hogy valaki nőként mekkora pénzekről dönt, és mekkora csapatot irányít – ez is tiszteletre méltó. (Nézzétek csak végig egy film stáblistáját.) De a filmezés esetében még nagyobb kérdés, hogyan tud mindemellett magánéletet élni, esetleg anyaként is helytállni, egy családot menedzselni. Márpedig ezek a vezető nők ugyanúgy vágynak családra, és próbálnak a hivatásuk mellett jó anyák is lenni. És hogy mindez miért nehezebb, mint bármely más szakma vezető pozíciójában? Peták Eleonóra, az egyik legsikeresebb filmgyártó cég, a Pioneer cégcsoport egyik tulajdonosa máris elmagyarázza. 

Állandó készenlét

„Hogy miben különbözik a női producer sok-sok más elfoglalt nőtől? Szerintem attól, hogy kétféle módon sincs munkaidőnk. Egyrészt mivel mindenért mi felelünk egy produkcióban, ezért egy percre sem kapcsolhat ki az agyunk. Még a zuhany alatt is azon gondolkodsz, minden meg van-e szervezve az adott forgatási naphoz, tehát mentálisan állandó készenlétben állsz. Bár egy nagyvállalat felső vezetője is nagy felelősséget vállal, de lineáris a munkavégzése, tehát vannak dolgok, amiket másnapra tud halasztani. Producerként azonban mindig mindent azonnal kell megoldani, mert a gyártási folyamat egy rövid időintervallumhoz kötött. A legváratlanabb helyzetekben kell döntened és felelősséget vállalnod azonnal, általában aznap, abban az órában, amikor az felmerült. Emiatt folyamatosan rendelkezésre kell állnod – akkor is, amikor azt hiszed, épp ráérsz. 

Olyan, mintha állandóan ügyeletes orvosok lennénk – és ezt kellene összehangolni azzal, hogy a gyerekeink életében is próbálunk egy rendszert kialakítani, hiszen az adja a biztonságot nekik. Nemcsak hogy alig érünk rá, de a szakmai életünk ritmusa még ráadásul éles kontrasztban áll a magánéleti életritmusunkkal.” 

Bár ebből úgy tűnhet, ez csak két-három hónapig van így, amíg egy produkció forgatása tart, de az előkészítéssel és az utómunkával együtt ez sokkal hosszabb idő, nem beszélve arról, hogy a producernek – főleg, ha cégvezető – már a következő munkára is gondolnia kell, ezért általában több munkát pörget egyszerre. Gyakorlatilag éjjel-nappal a munkán agyal – ahogy Turán Eszter, a Moviebar Productions filmgyártó cég vezetője és producere is meséli Los Angelesből. Ő ugyanis egy ideje Los Angeles és Budapest között ingázik, részben át is tette a székhelyét, hogy Hollywoodban is megvethesse a lábát, ezáltal az időeltolódás is nehezíti a dolgát.

„Számomra igazából az jelenti a kihívást, hogy mivel manapság a mobiltelefonunk az irodánk, soha nem tudom a munkámat teljesen lekapcsolni. Van bennem egy belső kényszer, hogy még lefekvés előtt is megnézzem, mi a helyzet – ráadásul amióta egy másik időzónában élek, néha éjszaka is követnem kell az eseményeket. Teljesen átlagos, hogy lefekvés előtt, tizenegykor válaszolok a bejövő üzenetekre, vagy a Filmalappal skype-olok éjfélkor. Mivel cégvezető is vagyok, ezért a »nyitva« tábla állandóan kint lóg az »irodám« ajtaján. Ez a filmezés más résztvevőinél, a stábtagoknál nem elvárás. Ugyan a forgatás idején ők is tizenkét órát dolgoznak, sokszor kegyetlen külső körülmények között, de előtte és utána nem kell állandó készenlétben lenniük.”

Gyerek vagy forgatás?

New Yorkban értük utol a Laokoon Filmgroup producerét, Stalter Juditot, aki azt mondja: mégsem kérdés, hogy a munkát és a családot valahogy össze kell hangolni. Neki másfél éves a lánya, és most kb. napi 8 órát dolgozik (ebből 2-3 órát az esti fektetés után), olyan pedig szinte nem volt, hogy egyáltalán nem nézett e-maileket. Legfeljebb az a két hét, ami Elza születése után eltelt – akkor a sors is megsegítette azzal, hogy elromlott a számítógépe.

„Amikor már nagyjából lehetett tudni a szülés időpontját, próbáltam korlátozni az új projektek számát, de ez sosem jelentett teljes leállást. A terhességem utolsó szakaszában forgattuk Krzysztof Zanussi Éter című filmjét, ami öt ország koprodukciójában jött létre, és óriási projekt volt. Aznap, amikor a magyar forgatási rész befejeztével a stáb elindult a reptérre, született meg a kislányom. Így az utolsó napig jelen voltam a felvételeken, bár a rendező, Zanussi mindig mondogatta, hogy most már menjek haza. De én úgy éreztem, otthon csak rosszabb lenne, már fájt mindenem, elegem volt az egészből.

Igazából jót tett, hogy az utolsó percig dolgozhattam – hiszen azt csinálhattam, amit szeretek” – mondja.

De olyan is van, aki épp ekkor, a terhesség alatt érti meg, hogy ezentúl minden más lesz. Például Turán Eszter: „A terhességem utolsó harmadában volt egy olyan pillanatom, amikor egyszer csak megéreztem, hogy nem forgathatok tovább – pedig azelőtt azt hittem, az utolsó napig talpon leszek. De akkor egy helyzetet sokkal érzékenyebben éltem meg, mint amúgy tettem volna, és egy napig bömböltem otthon. Akkor felismertem, hogy most vannak fontosabb szempontok is a filmnél. Szülés után pár hónapot voltam csak teljesen otthon, és a fiam öt-hat hónapos korában mentem vissza forgatni.”

Peták Eleonóra szerint egyébként talán még egy kisgyerek mellett a legkönnyebb megoldani a munkavégzést – ahogy cseperedik, úgy lesz egyre nehezebb. „Amíg kicsi egy gyerek, addig (akár bébiszitter segítségével) mi alakítjuk ki a napirendjét, és könnyebb összehangolni, hogy mikor tudunk együtt lenni. De amint belép az iskolarendszerbe, egyre forróbb lesz a pite, mert onnantól a külvilág diktálja a tempót, a napi időbeosztási rutint, és neked kell hozzá alkalmazkodnod. Ráadásul ahogy idősebb, már ő is kerülhet válsághelyzetekbe, amikor nem akárkire, hanem csakis az anyjára vagy az apjára van szüksége. Van, amikor épp kiegyensúlyozott, és nincs rám igénye, de aztán jön egy krízis, és éppen akkor kell ott lennem – akkor is, ha épp forog egy olyan produkcióm, amiből nincs kiszállás.”

El is jött egy olyan pont az életében, amikor választania kellett a munka és a gyerek között. „Bár a mi cégünk gyártotta az HBO Társasjáték című sorozatát, azért nem indultam az Aranyélet gyártásáért kiírt tenderükön, mert úgy gondoltam, ha megnyerjük – amire jó esélyünk volt –, akkor nem tudok majd a fiam mellett állni az életének egy komoly pillanatában. A filmkészítést ugyanis csak úgy tudom elképzelni, hogy minden percében jelen vagyok – arra az időre ez napi huszonnégy órás munka. Ez volt az a konkrét pillanat az életemben, amikor lemondtam egy munkáról a gyerekem kedvéért – illetve a saját igényemért.” (Az Aranyélet-tendert végül Stalter Judit és a Laokoon Filmgroup nyerte meg, de a kislánya születése miatt producertársa, Fodor Judit fejezte be a munkát.)

Turán Eszter viszont egy olyan példát említ, amikor egy visszautasíthatatlan ajánlat miatt pár hétig nem látta a gyerekét. „Egy évvel ezelőtt leforgattam egy svéd nagyjátékfilmet koproducerként, mert kihagyhatatlan lehetőségnek éreztem: a Híd című sorozat alkotóival dolgozhattam együtt. Mivel akkor már Amerikában éltünk, kiutaztattam az otthoni bébiszitterünket, Kati nénit Los Angelesbe (mert sajnos anyukám már nem él) – aki inkább pótanyukai és pótnagymamai státuszban van a családban –, hogy a fiam, aki nem sokkal korábban kezdte az iskolát kint, kevésbé szenvedjen hiányt. Azt gondolom, hogy ez egy évben egyszer belefér.”

Fesztiválozni – másképp

Az eddig megismert producer anyáknak az a szerencséjük, hogy nem egyedül viszik a filmgyártó cégüket, hanem megbízható társakkal. Peták Eleonóra három másik producer anyával osztozik a feladatokban (Antal Ilonával, Jennifer Websterrel és Kemény Ildikóval), Turán Eszter a kétgyerekes Trepper Viktóriával, Stalter Judit pedig két apával: Sipos Gáborral és Rajna Gáborral. De akad olyan szereplő is a filmszakmában, aki egyedül vágott neki a produceri karriernek, például Ugrin Julianna, aki ma talán a legsikeresebb dokumentumfilmes producerünk, fontos nemzetközi elismerésekkel a háta mögött. Neki a családja és a kollégái segítenek.

„Nagyon fontos pontja ennek az életformának, hogy a párod mennyire támogat” – mondja.

„Az én férjem a filmszakmában dolgozik, ezért neki sem volt soha kötött munkaideje, másrészt pontosan értette, mit jelent producernek lenni. Kölcsönösen alkalmazkodunk egymáshoz, neki például az első gyerekünk, Palkó születése előtt közvetlenül került egy filmje egy New York-i filmfesztiválra, és az volt a kérdés, kiutazzon-e, vállalva a kockázatot, hogy nem lesz itthon a szülésnél, vagy hagyjon elmenni egy ekkora lehetőséget. Végül azt mondtuk: menjen, és remélhetőleg Palkó majd megvárja az érkezésével – így is lett. Mindig bíznunk kell abban, hogy megoldódnak a dolgok… 

Aztán meg amikor már a kislányunkkal voltam terhes, úgy döntött, hogy több hosszú távú, komoly munkáról is lemond, hogy többet lehessen otthon. Ez is rizikós döntés egy operatőrnek, mert nem lehet tudni, hogy fogják-e még hívni, ehelyett ő inkább elkezdett a rendezés felé orientálódni. Most együtt is készítünk rendezőpárosként egy dokumentumfilmet.

Szóval a családdá válás mindkettőnkön sokat alakított.”

Annál is inkább, mert Juliannának gyakran kell külföldre utaznia – akár azért, hogy partnereket keressen az előkészítés alatt álló produkciókhoz, akár azért, mert meghívták fesztiválra versenyezni. Kétgyerekes anyukaként lassan ebben is komoly rutinra tett szert. A kisfia másfél éves volt, a lánya pedig három hónapos, amikor az Egy nő fogságban című filmje bejutott a világ egyik legrangosabb filmfesztiválja, a Sundance versenyprogramjába, amit az egyesült államokbeli Utah államban rendeznek meg.

„Az volt a szerencsém, hogy Lujzika abban a korban volt épp, amikor számára csak az volt a fontos, hogy velem lehessen, egész nap az ölemben. Végül az anyukámmal mentem ki, a férjem meg itthon maradt a nagyobbik gyerekünkkel. Kint, Utah-ban házat béreltünk az egész csapatnak, és anyukám ott maradt egész nap Lujzival, amikor nekem programokra kellett rohannom. És én háromóránként hazarohantam szoptatni. A legjobb a film premierje volt: előtte megjelentem a fotózáson és a bevonuláson, utána elkezdődött a film, én pedig vettem a kabátomat, felszálltam egy buszra, ami visszavitt a szállásra szoptatni, utána megint vissza a moziba. Csakhogy először rossz buszra szálltam, ami megkerülte a fél várost, és így pont a film végére estem be. Felmentünk a színpadra meghajolni, majd még el kellett vinni a csapatot vacsorázni, és közben forródróton tartottam a kapcsolatot anyukámmal, hogy mikor kell mennem újra szoptatásra. Mindeközben ott még a nagy hóval is meg kellett küzdeni – főleg, hogy autónk nem volt, és az amerikai városokat nem a gyalogosforgalomra tervezték.” 

Gyerekkel utazni egy fesztiválra minden szempontból nagy próbatételt jelent. Először is sokkal több pénzbe kerül, mintha valaki csak egy ágyat bérelne, mert biztosítani kell egy olyan teret, ahol egy gyerekkel hosszabb időt lehet eltölteni, és persze egy plusz személy költségeit is állni kell. „Én erre úgy tekintek, mint ami az én dolgom és felelősségem, a gyereknek pedig jár, mert nem ő tehet róla” – mondja Julianna. És hozzáteszi, idén először nagy változást tapasztalt a cannes-i filmfesztiválon, ahol elkezdték figyelembe venni a kisgyerekes anyák igényeit is.   

„Tavaly, amikor Lujzika velem volt, még kávézók eldugott szegleteiben kellett szoptatnom. Megoldottam, de akkor még gyerekkel egyáltalán nem léphettünk a filmes piac területére. Idén létrehozták a »Ballon Rouge« programot, aminek keretében a babák és a bébiszitterek külön belépőt kaptak, és berendeztek egy-egy babasarkot a fesztiválközpontban, valamint a kültéri sátraknál is. Sőt, ha előre gondolkodott az ember, lehetett kérni gyermekfelügyeletet is – ez óriási előrelépés. Nyilván az hívta életre, hogy egyre nagyobb rá az igény: egyre többen folytatjuk a munkát gyerek mellett a filmszakmában, akár rögtön szülés után is. Ha jól tudom, más fesztiválok is átveszik ezt a gyakorlatot. 

Itthon is egyre többen vágnak neki, még ha sokszor úgy tűnik is, hogy lehetetlen. Néha én is úgy érzem, hogy lehetetlen, mert nem jó állandó lelkiismeret-furdalással élni.

A pici gyerekek egész nap az anyukájukkal szeretnének lenni, de a munka is teljes embert kíván. Én is úgy nőttem fel, hogy az anyukám egyéves koromtól már dolgozott – ő orvos volt –, úgyhogy azt láttam, hogy ilyen az élet. Nagyon fontos a minőségi idő, azt mindig meg kell teremteni.”

Családi minták

Ezzel mindenki egyetért, de néha ezt is meg lehet oldani úgy, hogy abban a filmezés valamilyen szerepet kapjon. Eleonóra például rengeteg filmet nézett együtt a fiával, és ez egy külön kapocs lett köztük. Eszter szerint pedig belefér, hogy a gyerek néha elkísérje a munkába, vagyis a forgatásra. „Majdnem kilencéves a fiam, és eddigi életében kétszer-háromszor fordult elő, hogy kijött velem a forgatásra, mert nekem fontos, hogy ő lássa, mit csinál az anyukája – mondja. – Az én életemben is meghatározó, hogy az apukám a Madách Színház dramaturgja volt, a nagynéném a Vígszínházban színésznő, így a gyerekkorom egy része a színházakban telt. Azt, hogy én ma ezt a szakmát űzöm, biztos ennek is köszönhető. Ezért fontos nekem, hogy a gyerekem belelásson abba, mit dolgozom, mert ez hatással lehet rá.” 

Sokkal nehezebb olykor leválasztani az egyik énjüket a másikról, és csak a gyerekre figyelni, amikor otthon vannak, és csak a munkára, amikor dolgoznak.

„Mivel producerként arra vagyok kiképezve, hogy mindig minden helyzetre tudjam a megoldást és azonnal cselekedjek, ez az anyaságomra is rányomta a bélyegét”

– meséli Eleonóra.

„Azt éreztem, hogy ott is minden az én felelősségem, és mindig mindenre fel kell készülnöm előre. Pedig ahogy nő a gyerek, úgy kell elengedni a kontrollt. Persze ez minden anyával így van, de bennem talán több szorongás volt amiatt, hogy mindent kézben tartok-e. Főleg, hogy nem is voltunk együtt annyi időt, mint szerettem volna, és azt az időt igyekeztem tökéletesen kihasználni. Ugyanakkor a producerségből fakadóan az a jó tulajdonság is kifejlődött bennem, hogy nem ismerek lehetetlent.”

Judit ezt pont ellenkező módon éli meg: „Nekem fantasztikus tapasztalás már a terhesség óta, hogy vannak nálam felsőbb erők, és nem feltétlenül nálam van a kontroll. Lehetnek ötleteim, és terelgethetem az életünket valamilyen irányba, de alapvetően nem tőlem függenek dolgok. Ugyanakkor persze nagy előnyöm, hogy jó a szervezőkészségem, és a hirtelen változásokra gyorsan tudok reagálni – ami a munkámból fakad. Más anyatársaimnál látom, mennyire kétségbe tudnak esni, ha egy nap ötször kell újratervezni a programot. Mivel a mi életünk eleve bolond, én ehhez vagyok hozzászokva, és könnyen adaptálódom az új szituációkhoz.”

Gondoljátok csak el, mennyi mindent kell megszervezni egy forgatás egyetlen jelenetéhez, és mennyi külső körülménytől is függ, hogy adott időben minden rendben lesz-e – az emberi tényezőktől az időjárásig. Mindez mind egy producer kezében fut össze, és ha bármi malőr adódik, neki kell döntenie a megoldásról is. Eszter szerint nőként ez gyakran nehezebb.

Anya vagy, de nő is

„A férfi kollégákkal az esetek kilencvenkilenc százalékában jól tudok együttműködni, de épp nemrég fordult elő, hogy akadt egy férfi stábtag, aki nem fogadta el, hogy a filmezés egy hierarchikus rendszerben működik, azt meg végképp nem, hogy ennek a csúcsán egy nő áll, aki számonkérheti őt. Sajnos van, hogy más okot egyszerűen nem lehet találni arra, miért nem hajlandó valaki együttműködni. Ezt néha hazaviszi az ember, mert

a producerség azzal jár együtt, hogy gyakran kell konfrontálódni – akár akarja valaki, akár nem. Utána pedig le kéne tudni rakni a terhet, de nem állítom, hogy ez mindig sikerül.

Biztos volt olyan helyzet, amikor a gyerekem megérezte ennek a vibrálását bennem, mert feszült voltam. De azért az ember próbál rajta dolgozni…”

Eleonóra is azt mondja, hogy mindig is átkapcsolni volt számára a legnehezebb a kétféle szerepe között, ezért jó pár évig nem is tette bele magát annyira a filmezésbe, mint szerette volna – például inkább csak háttérirányítást vállalt. „A fiam most tizenhat éves, és azt érzem, hogy talán eljött az idő arra, hogy már a saját projektjeimbe és vágyaimba is belevágjak – mondja. – Már vannak olyan hétvégék, amikor egyáltalán nincs otthon. Még mindig szüksége van rám, de már mindent meg lehet vele beszélni, megérti, ha valamiért nem tudok ott lenni, pedig megígértem. Szerintem az általános iskolás, főleg felsős korszak volt a legnehezebb nekünk.”

Judit úgy látja, amióta a nők felemelték a hangjukat és küzdenek az egyenlő jogaikért, tényleg javult a helyzetük. Amerikában már egyáltalán nem csodálkoznak azon, ha ő egy videókonferenciát gyerekkel az ölében csinál végig. A kislánya így egyelőre nem érezheti hátrányát annak, hogy az anyukája sikeres és elfoglalt – pedig ő is leforgatott már egy teljes filmet a születése óta –, de a párkapcsolata már nem biztos, hogy érintetlen maradt a helyzettől. 

„Igazából számomra az a rejtély, hogy a párkapcsolatodat hogyan tudod fenntartani, mert szerintem erre jut a legkevesebb idő és energia a munka és a gyerek mellett.

Dolgozó nőként, egy sokat dolgozó férfi párjaként, ez tűnik a legnagyobb problémának, és csak az vigasztal, hogy úgy látom, azok a nők, akik egész nap a játszóházban vannak a gyerekükkel és más dolguk nincs a gyereknevelésen kívül, szintén hasonló gondokkal küszködnek. Mindenki hullafáradt, mire egymásra kerül a sor a kisgyermekes évek alatt, így az egyik legnagyobb kihívás, hogy mégis boldogan funkcionáljon a család, amihez egy fantasztikus partner kulcsfontosságú” – véli.

Eszter pedig azt hangsúlyozza, hogy a nehézségek mégsem tarthatnak vissza senkit attól, hogy kiteljesedjen. Sem a karriertől, sem a gyerekvállalástól. Hálás azért, mert egy másik anyával osztozik cégében a felelősségen és a kihívásokban, akivel időnként kisírhatják egymás vállán a gondjukat, de ez csak még rettenthetetlenebbé teszi őket. „Nekem annyit ad a kisfiam, olyan boldoggá tesz, hogy nem kérdés, hogy anyukává kellett válnom. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a hivatásunkat is ugyanúgy kell tovább csinálni, mint a szülés előtt – a dolgok pedig majd valahogy kisimulnak. Legalábbis azok számára, akiknek a munkájuk a hivatásuk, és nem a vak komondoron átesett nőtípust, vagy Ákos női princípiumról szőtt elképzeléseit testesítik meg. 

Szerintem valójában minden belefér az életbe, persze kompromisszumokkal.”

Gyárfás Dorka