– 

Ebben a címben, ebben a történetben minden megvan, ami szörnyű a gyermekotthonokban, és minden tényezőjében ott van az, hogy bármikor megtörténhet ehhez hasonló eset. Ahogy meg is történt már eddig is, és az a csoda, hogy nem gyakrabban esik meg.

Három témám van.

Három felvetésem.

Ma, az otthonokban ennyi emberrel csak gyermekfelügyeletet lehet végezni, nevelést nem. Nincs rá elég ember.

A gyermekotthonokban a gyerekek általában kis létszámú, 10-14 fős csoportokban élnek. Lányok, fiúk vegyesen. Ahol én dolgoztam, nullától tizennyolc éves korig. Nem lehet elképzelni, milyen szervezést igényel egy ilyen összetételű csoport működtetése. Hét közben két ember dolgozik egy csoportban, úgy, ahogy, bár az egyik általában a mérhetetlen mennyiségű adminisztrációt végzi.

Hétvégén viszont mindössze egy nevelő van az egész csoporttal. Négy szobát kell átlátnia, ellenőriznie. Miközben kilenckor a kisiskolás lányokat megpróbálja rávenni a rendrakásra, beágyazásra, azalatt igyekszik megnyugtatni a hiperaktív ötödikes fiúkat, akik magyar vizslaként szeretnének kimenni az udvarra gördeszkázni (ha esik, ha fúj), ahova egyedül isten őrizz, nem mehetnek ki. És már jönnek is a „nagyok”, akik szeretnének elmenni a közeli plázába, ahova a két nagy mehet, de Karcsi nem. Karcsi ezen már meg is sértődik, ami nem sértődés, hanem iszonyat harag, őt már el is „vesztette” a nevelő aznapra, csak reménykedhet benne, hogy a fiú nem fog direkt rámenni a nap tönkrebaszására.

Tízkor talán ki tudnak menni az udvarra, ha nincs elmenős program, ahova mindenkinek mennie kell, hiszen senkit sem lehet otthon hagyni. Az biztos, hogy Karcsi már csak bosszúból sem fog velük elindulni. Mikulás-bulira például, 14 évesen.

Bármikor, bárhol, udvaron, bent a szobában, bármi történhet.

Nagyon profinak kell lenni ahhoz, hogy folyamatosan tudd, ki, hol, mit csinál. Tudnod kell, mi ez a csend, és hol van Árpi és Balázs. Miközben Bence bekéredzkedett a vécébe, és akkor omlik be az agyadba, hogy a kis óvodásra rá kell nézni, mert a kakiját fel szokta kenni a falra.

Este jön az éjszakás. Átveszi a csoportot. Az éjszakás általában más munkából érkezik, hiszen abból a nyolcvan-százezerből, amit ezért a melóért kap, nem tudna boldogulni.

Az éjszakás kitakarít, mindezt csendben. Ha péntek van, megfőz hétvégére, hétköznap mos, vasal, előkészíti a reggelit, levezényli a reggelt (DURVA), és elviszi a ráosztott gyerekeket oviba, iskolába.

Nagyon nehéz jó éjszakást találni. Általában munka mellett vállalják emberek, pedagógiai érzékkel (nem, nem végzettséggel) nem annyira megáldott nők. Éber ügyeletnek nevezik azt, hogy nem lehet aludni – ehhez képest mindenki alszik. Elvégzik a munkájukat, és ledőlnek a nappaliban a kanapéra. Ezt még az óvodások is tudják.

„Mentem pisilni, és a nappaliban ott horkolt Erzsike néni.”

Míg Erzsike néni horkol, sok mindent lehet csinálni.

Számomra elfogadhatatlan, hogy mennyire kevés ember dolgozik egy-egy csoportban. Számomra elfogadhatatlan, hogy a gyermekvédelem hagyja. Én eljöttem, de a gyerekek és a probléma maradt. 

Mit keres egy olyan 17 éves fiú egy csoportban, aki börtönviszonyokra jellemző módon megbecstelenít egy 11 éves fiút?

Volt egy viszonylag jól működő csoport. Rengeteg energiát tett bele a közösség, hogy működjön. A gyerekek, a felnőttek. Aztán jött egy testvérpár, amit a nevelőszülő visszaadott, mert bár a kicsi bájos, és nincs is vele semmi gond, szereti a nevelőszülőt, a nevelőszülő is őt, de a nagyobbikkal „nem lehet bírni”: hazudik, pénzt lop a nevelőszülőtől, és a múltkor nekitámadt. A nevelőszülő nem bírta tovább, a gyerekek jöttek a gyermekotthonba. A kicsi is. Mert testvéreket, megmondja a törvény, nem lehet szétválasztani. Vagyis a kicsi bűnhődik a nagy miatt.

Aztán megérkeztek a csoportba, és onnantól elkezdődött a rémálom. Hamar kiderült, hogy a srác nem tud, nem is akar beilleszkedni a csoportba. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy van ott valami nagyon erős gond az agyban, lélekben. Először csak a kicsik terrorizálása, majd az elborult tekintettel nézés a nevelőkre. Nagyon régen volt, hogy zártuk a késeket. Egyszer csak, kimondatlanul, elkezdődött újra. Amikor végre sikerült a pszichiátriára elvinni, semmit sem tudtak megállapítani, mert egyrészt kamasz, és akkor szinte lehetetlen diagnózist felállítani, másrészt akkor jól viselkedett, mert be volt szarva.
Aztán az éjszakás rajtakapta, ahogy a nappaliban maszturbál. Semmi szégyenérzet, nem úgy a kolléganőnél. „Mindenki baszik, nem?” – kérdezte a középkorú hölgyet.

Aztán elkezdte fenyegetni a nőket. Lassan mindenki félni kezdett tőle, és inkább nem szóltak hozzá.

El tudjátok azt képzelni, hogy úgy dolgozzatok, úgy építsetek fel egy jól működő csoportot, hogy valaki ezt módszeresen szétbassza, és fenyeget? Két kolléganőm is felmondott a srác miatt.

Majd egyszer nekem támadt. Csak arra figyeltem, nehogy visszaüssek, mert ha rosszul esik és meghal, nekem annyi. Tűrtem, ahogy veri a felső karomat, és néztem, ahogy nincs magánál, és mindezt végignézte a csoportom, ahova csak úgy bejött. (Engedély nélkül nincs átjárás a csoportokba, én ezt nehezményeztem.)

Nagyban közrejátszott a gyermekvédelemből való távozásomban az, ahogy a vezetők ezt rendezték. Miért nem hívtam rendőrt, miért nem vertem meg? – kábé ez volt a reakció.

El kell fogadni, hogy vannak olyan gyerekek, akik nem valók normál csoportba, mert tönkreteszik a többi gyerek életét, megölik a lehetőségeit, esélyeit a normális életre. Nem teheti tönkre egy gyerek a többi életét.

Számomra elfogadhatatlan, hogy egy ember tönkretesz mindent, amit addig csináltunk. Számomra elfogadhatatlan, hogy ezt a gyermekvédelem hagyja.

Én eljöttem, de a gyerekek és a probléma maradt.

A horrortörténetben benne van, hogy a 11 éves gyógyszerek hatása miatt nem tudott tenni semmit. A pszichiátriáról jött, ahol gyógyszert írtak fel neki, emiatt bódult volt, és nem tudott védekezni.

Ma a gyermekvédelem csak annyit tud tenni, hogy a problémás gyerekeknek gyógyszert írat fel, vagy széttárja a kezét.

Az igazán problémás (sokkal több a simán problémásnál) gyerekekkel a pszichiátria nem tud mit kezdeni, de a magatartás- és figyelemzavaros (ADHD) gyerekeknek általában felírnak gyógyszereket.

Általános mondás, hogy a kamaszkor akkora változás egy gyerek életében, hogy nem lehet gyógyszerekkel szabályozni, csak meg kell várni a végét. Ha van kamasz gyereked, tudod, hogy nem egyszerű – most gondold el a gyermekotthonban élőt.

Voltál már gyermekpszichiátrián?

Sose legyél. A gyermekpszichiátria nem játszótér. Zárt. Elég zárt. A szobákban nincsenek bútorok, mert azzal is kárt tehetnek magukban, másban, vagy kidobják az ablakon. Szivacsok a földön és semmi más. Illetve a szétfirkált fal. Elbaszott gyermekkorok üzenetei. Annyira kemény.

Hosszában felvágott erek, dizájnerdrogos levegő, valamire várakozó kamaszok.

„Ő megölte magát” – mondja az ötödikes, akit látogatni mentem.

Ő egy szülői párbaj következményeként van itt, elsőre nem látszik, hogy megborult volna, de hosszú a két hét. Meg a kikerülés után is az a pár nap, amíg „beáll” a gyógyszer.

Volt egy kábósunk. Nehéz elmondanom, hogy milyen végignézni, ahogy egy ötödikes fiú nem ugyanaz, aki volt, mindez a gyógyszerek miatt. De láttam óvodás lányt is, aki erősen lelassult, és furcsákat művelt egy gyógyszerbeállítás alatt. Már nem pörgött úgy, mint azelőtt.

Kényelmes megoldás. Én nem vagyok orvos, csak egy jó pedagógus, de biztosan tudom, hogy nem jó, ha gyerekeket rászoktatunk a gyógyszerszedésre.

Ez az egész visszamutat az első pontra, miszerint nem dolgozik elegendő ember a gyermekotthonokban. Ha lenne gyógy- és fejlesztőpedagógus, akkor az ADHD-s gyerekeknek nem kellene gyógyszert szedniük. A hetente egyszer érkező pszichológus sem biztos, hogy elég 32 gyerekre, főleg, ha az idejének nagy részét inkább a felnőttekkel tölti, és a „problémás” gyerekek nagy része utálja.

Számomra elfogadhatatlan, hogy „csuklóból” felírnak ADHD-s gyerekeknek gyógyszereket ahelyett, hogy a szakembergárdát bővítenék. 

Számomra elfogadhatatlan, hogy igazán gázos gyerekeknél nem mernek „lépni” a hozzáértők.

Számomra elfogadhatatlan, hogy a gyermekvédelem hagyja. Én eljöttem, de a gyerekek és a probléma maradt.

Hármat mutattam meg a gyermekotthonok problémái közül, amik esetleg oda vezethetnek, hogy megtörténik az említett eset. Amíg nincs elég megfizetett szakember a területen, amíg tehetetlen, eszköztelen a nevelő a csoport és a problémásnál sokkal súlyosabb esetek kezelésében, addig lesznek ilyen esetek.

Én azt gondolom, hogy pont ezek miatt a valós és jósolt horroresetek miatt fontos ezekről a tényezőkről beszélni. Azt vallom, hogy fontos erről tudni, hogy jót tesz a párbeszéd, mert az első lépések egyike, ha kiteregetjük a szennyest.

Gyerekekről van szó. Gyermekvédelemről.

Zebegényi Péter