Életre kelt gyermeki vágyak – Megnéztük az élőszereplős Aladdint

–

1994 nyara, valahol Északkelet-Magyarország egyik szegletében járunk. Tombol a kánikula, és a nyári szünet is. Éppen általános iskola harmadik osztályába készülök, a húgom meg az elsőbe. De nem törődünk még a suli gyötrelmeivel, mindez szinte semmilyen terhet nem ró ránk.

Nekünk nincs videólejátszónk, mert apánk szerint csak feleslegesen elvonná a figyelmünket a fontos dolgokról (utólag belátva tök igaza volt, az egész gyerekkorunk a szabadban telt valódi élményekkel, de akkor gyakran ágáltunk ellene), a szomszédnak viszont van. És a szomszéd van annyira jó arc, hogy amikor elindulnak nyaralni, áthozza a videólejátszót, tetemes mennyiségű mesekazettával. Mi pedig rátapadunk a képernyőre, és egész nap mesézünk, apánk dörgedelmei ellenére, aki minden pillanatban csak még jobban megbizonyosodik róla, hogy „ilyen szart tuti nem vesz soha”. (Ha jól emlékszem, tényleg nem tette meg.)

A mindenféle rajzfilm között pedig egy van csak, amit nyolcszor (nem hazudok, semmi túlzás nincs benne, tényleg nyolcszor) megnézünk egymás után. És az az Aladdin.

A sztorit talán mindnyájan ismeritek: a csóró utcai tolvaj és a gyönyörű hercegnő szerelmének története a csodalámpás dzsinnel és gonosz, hatalomvágyó varázslóval. Az eredeti történet egyébként egy arab népmeséből származik, ami valahol Jordánia környékén játszódik egy elképzelt, nem létező városban, Agrabában. Tulajdonképpen klasszikus elemekre épül: van benne hercegnő, szegény fiú, gonosz, kapzsi szereplő és vicces figurák is, de aki az egészet elviszi a hátán, az a palackba zárt szellem, Dzsini, aki mindenki kívánságát teljesíti évezredek óta – mármint azokét, akik megtalálják (egy életveszélyes helyen), és megdörzsölik szűkös lakhelyének oldalát.

A történetet a Disney arany korszakának nevezett időszaka óta feldolgozták már színpadon nem egy verzióban. Akkoriban egyébként a legsikeresebb Disney-animációnak számított, világszerte több mint ötszázmillió dollárt hozott a konyhára. Az itthoni szinkronnak pedig nem kisebb sztárok adták a hangjukat, mint Janza Kata (Jázmin énekhangja), Miller Zoltán (Aladdin), Mikó István (Dzsini) vagy Gáti Oszkár (Dzsafar).

Az eredeti verzióban Robin Williams adta a lámpás kék szellemének a hangját, és senki mással nem tudtuk ezt akkor elképzelni. (Aki látta az eredeti verziót, az szerintem egyetért velem.) A slágerré vált betétdalok pedig belekúsztak a füleinkbe, és még huszonöt év távlatából is pontosan ugyanúgy emlékszünk minden taktusukra (legalábbis én, de tuti, hogy ezzel sem vagyok egyedül).

2019 májusában az élőszereplős Disney-produkciót Guy Ritchie jegyzi rendezőként, aki Will Smithre osztotta a főszerepet. A sokak által előre fikázott Dzsiniként (aki „úgy néz ki, mintha az Avatar gagyibb utóverziójából lépett volna ki” – mondták sok helyen a trailer alapján) ő az egyetlen világsztár a stáblistán. Igaz, a történetnek nincs is szüksége többre. Az előítéletek már az első Dzsini-dalnál szertefoszlanak, mert ez a karakter semmiben sem hasonlít egy avatarra, és nem is maníros vagy röhejes, sőt rendkívül szórakoztató és kifejezetten egyedi – még akkor is, ha Robin Williams (vagy akár Mikó István) orgánuma valaha egybeolvadt ezzel a figurával. Most Kálid Artúr adja hozzá a hangját.

Az én egyik szívfájdalmam (vagy félelmem) az volt, hogy a plakát és az előzetes alapján Jázmin hercegnőt nem láttam eléggé szépnek és cicásnak, és Aladdint is máshogyan képzeltem el. Jázmin szerepét simán Priyanka Choprára osztottam volna, mert az ő vonásai sokkal jobban emlékeztetnek egy meseszép, egzotikus hercegnőre, de az is tény, hogy túl idős lett volna ehhez a karakterhez. Aladdin mögé pedig nem képzeltem senkit, csak egyszerűen jobb képűnek gondoltam. Ám amikor a két főszereplő megjelent a színen, és az arcuk meg a játékuk elkezdett élni, akkor minden kétségem eloszlott: ezek ketten világszépek, nagyon hitelesek egymás mellett és a másik nélkül is, és a rajzfilmfigura jellegzetes mosolya visszakacsint minden második percben. Naomi Scott tényleg remek, és az Aladdint alakító Mena Massoud is az az ellenállhatatlan, gödröcskés mosolyával. (Szóval aki eddig Dzsafarba volt szerelmes – úgy, mint én –, az mostantól váltani fog.)

Ha már itt tartunk, akkor Dzsafar karaktere színtelenebb lett. Ha egyetlen negatívumot kellene kiemelnem a filmből, akkor ez lenne az. Sokkal alkalmasabb színészeket találhattak volna a szerepre, mert Marwan Kenzari fizimiskája nem elég határozott ahhoz, hogy a velejéig gonosz varázslót megidézze előttünk. Ha engem kérdeztek, akkor inkább Willem Dafoe-t kértem volna fel, aki nem vette volna el a reflektorfényt Dzsinitől, inkább csak erősítette volna. 

Én most a szinkronizált változatot láttam, de megnézem majd eredeti hanggal is. Miller Zoltánt és Janza Katát nehéz überelni, de ezt a kihívást is szépen sikerült megugrani. Persze ha Miller Zoltán utódja a saját fia, Miller Dávid, akkor érthető a dolog, Janza Kata szerepét pedig Jenes Kitti vette át. (A beszédhangokat Jéger Zsombor és Törőcsik Franciska kölcsönözte.)

A látványról is muszáj ejteni néhány szót, mert egész egyszerűen lélegzetelállító: a díszlet, a jelmezek, és a smink is. Egy dolgot hiányoltam csak, hogy Jázmin hercegnő tipikus kék jelmezét nem tűpontosan másolták le. Nagyon szerettem volna viszontlátni azt a fátyolos, kék ruhát, ehelyett egy felturbózott verziót kaptunk, ami csak egyetlen jelenet erejéig jelent meg. Nekem ez hiányzott, bár a film értékéből semmit sem von le. 

1994 nyarán fájó szívvel adtuk vissza a szomszédnak a rongyosra nézett videókazikat. És ha most nem fogom is még nyolcszor megnézni az élőszereplős Aladdint, legalább kétszer még beülök rá, és a gyerekekkel együtt éneklem majd a dalokat, úgy, ahogyan anno a húgommal csináltuk.

Bár lehet, hogy lesz néhány felnőtt kortársam, aki hasonlóképpen tesz majd.

Szentesi Éva

Képek:  InterCom, Fórum Hungary