Sir David Attenborough, aki hidat épített az emberek és a tudomány közé

–

Attenborough az állatoknak köszönheti példátlan népszerűségét, látszólag tehát nem talált fel semmi újat, mégis befutott. Egyvalamit ugyanis még az állatoknál is jobban ismer: az embereket. Tudja, hogy az emberek milyen nyelvet beszélnek, milyen vágyaik vannak, mire van szükségük.

Gyerekként állatokat, köveket, fosszíliát gyűjtött, és sokat játszott az egyetem parkjában. Egy nap megtudta, hogy az egyetem állattani intézetének nagy szüksége lenne a kutatásaihoz gőtékre. Vállalkozott a feladatra, darabját három pennyért adta el a tudósoknak, de nem mondta el nekik, hol fogja be ezeket a vízi kétéltűeket. Titkos gyűjtőhelye ugyanis az intézet bejáratától öt méterre található tavacska volt…

Minden gyereknek szüksége van példaképekre, neki is volt szerencséje ilyen embert látni, hallani. Tízévesen vett részt egy olyan előadáson, amit a kanadai hódok védelméről  tartott Szürke Bagoly, azaz Archibald Belaney.

Az állat- és növényvilág mély ismerete, az összefüggések átlátása, az ember felelőssége, az ügy iránti lángoló szeretete egy életre meghatározó lett Attenborough számára.

Nem volt televíziójuk, életében egyetlen adást látott, mielőtt csatlakozott volna a BBC szárnyait bontogató televíziós csatornájához. 1952-től dolgozott itt főállásban, bár túl nagy fogai miatt eleinte nem tartották kameraképesnek (gondolom, a hódokat is ezért szerette annyira).

Az élővilággal kapcsolatos első BBC-adásokat állatkerti állatokról készítette, az álcázásról, a riasztószínekről és -mintázatokról, az udvarlás színeiről. Ezek az állati csodák izgalmasak, érdekesek és látványosak, a hétköznapi ember számára kevéssé ismertek, a siker nem is maradt el. És ha azt is megtudjuk, hogy a snooker, a rögbi tévéközvetítése, vagy a Monty Python Repülő Cirkusza is az ő nevéhez fűződik, akkor nem marad kétségünk afelől, hogy tényleg nemcsak az állatokhoz ért, hanem az emberekhez és a televíziózáshoz is.

Olyan történeteket mesél az élővilágról, amik megérintik a XX. és XXI. század emberét. Nem tudóskodik, és nem szerepel, hanem emberi nyelven, mélységes szeretettel tanít mindenkit úgy, hogy mindenki tanulni akar tőle.

Mindig nagyon komolyan vette a tudományos kutatások eredményeit, és azokat úgy tudta bemutatni, hogy kiépüljön a híd a tudomány és a hétköznapi ember között. Ennek nyomán nemcsak a nézők, hanem a tudósok is egyre jobban megbíztak benne, és szívesen megosztották vele tevékenységük eredményeit. Elképesztő profizmussal mindig a legmodernebb filmes technikát használta, így a természetfilmezés új minőséget kapott. David Attenborough neve fogalommá vált.

Mindez bazári látványosság is lehetne, tartalom nélküli szenzáció, ha nem egy olyan személyiség állna mögötte, aki minden megszólalásában áhítattal beszél az életről, igazat mond, és rajong a Földért.

Attenborough minden filmjében drámát ír, és olyan tökéletes retorikai eszközöket használ, hogy mi is a történet részévé és rajongókká válunk.

Munkássága nem csupán a tudomány népszerűsítését szolgálja, de nagy hatással van a tudományra is. Többnemzedéknyi kutató nőtt fel a filmjein, számos újonnan felfedezett növényt és állatot neveztek el a tiszteletére: őszirózsafélét, rovarevő madarat, hangyászsünt, még egy kopoltyún élősködő laposférget is, amely egy tanganyika-tavi mélyvízi halat gyötör. (Szívesen elbeszélgetnék ezzel a parazitológus tudóssal, szeretem a bolondokat!)

David Attenborough egész élete a földi életnek nevezett csodáról szól, és megmutatja, hogy ez a csoda ott hever a lábunk előtt, csak körül kellene nézni. Ott van a növények növekedésében, a dongó röptében. És azt is megmutatja, hogy nem nézhetjük tovább tétlenül azt, ami körülöttünk zajlik. Nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy a jólét hajszolásával mi is részesei vagyunk bolygónk elpusztításának.

Kiűzettünk a paradicsomból, de még mindig úgy teszünk, mintha a Föld egy wellnessbolygó lenne. Tíz évünk van, mondja David Attenborough. Ha ennyi idő alatt nem fordítjuk meg azokat a folyamatokat, amelyeket mi idéztünk elő a természetben, akkor utána már képtelenség lesz. Az új Netflix-sorozat bemutatóján tartott szívszorító és egyben reménykeltő beszéde tökéletes összefoglalása annak, amit ma a természet kapcsán el kell mondani. (Ez a sorozat ütötte szíven gyermekeimet is.)

Világossá vált, hogy már nem elegendő az ismeretterjesztés, a jövőnk nagyrészt a politikai döntéshozók kezében van.

Olyan döntéseket kell hozni, amiknek mindegyike azt a célt szolgálja, hogy az unokáinknak is legyen egészséges unokájuk.

Szívesen beültetném a képviselőinket egy nagy terembe (elvenném a telefonjaikat, hogy tudjanak figyelni), és lejátszanám nekik azt a filmet, amelyet idén a klímaváltozás kapcsán Attenborough bemutatott. És várnám a tetteiket. Nem a véleményüket, a gondolataikat, az ötleteiket, a kifogásaikat, hanem a tetteiket.

Szeretném, ha minden gyerek találkozna azzal, amiről David beszél, amit David alkotott. A kicsik a rengeteg természetben eltöltött idővel, a nagyobbak a tanárok rajongással és szeretettel áthatott, természetről szóló óráin, a még nagyobbak pedig azzal, hogy megértik, fiatalon is milyen felelősségben osztoznak velünk, régebb óta fiatalokkal.

„Papa, tenni kell valamit!”

Nem kell egzotikus tájakra utaznunk, hogy mi is Attenborough-vá váljunk, hiszen tőle tudjuk, hogy a csoda ott hever az ajtónktól öt méterre lévő tavacskában. Ideje nekünk is felnőnünk, felébresztenünk a bennünk szunnyadó Dávidot, mert le kell győznie a bennünk tomboló Góliátot. Sikerülnie kell, nincs más választásunk. Nincs több Földünk.

Happy Birthday, Sir David Attenborough!

Kökéndy Ákos

Kiemelt kép: Getty Images/Martin Godwin