–

Amikor először belém hasított a gondolat a maga rideg valóságában, mármint hogy ez tényleg bekövetkezhet a mi életünkben, akkor ott rögtön felálltam a családi nappaliban, kimentem a vécére és hányni kezdtem. Mint egy szar filmben. Zokogtam halkan, hogy ne hallják, rázkódtam, térdeltem a fajansz előtt, taknyom, nyálam, könnyem összefolyt, szidalmaztam a világ összes vallásának valamennyi istenét, szentjét, magamat, a volt feleségemet, mindenki anyját, és még aki eszembe jutott. Nem volt éppen egy elegáns pillanat az életben.

A válás ugyanis nem szórakoztató extrém sport, hanem akkor is a poklok pokla, ha kemény gyereknek hiszed magad. Én nem hiszem magam annak. Anyámék most 47 éve házasok, és 54 éve alkotnak egy párt. Nem kifejezetten ordibálós vagy békétlen közegben nőttem fel. A válást korábban a hülyék, a gyengék meg a buták szégyenének gondoltam. Tipikusan olyasminek, ami „velem aztán biztosan nem fordulhat elő”.

Így aztán a szégyen, a magammal és a volt feleségemmel szembeni tehetetlen harag, a gyerek miatti elmondhatatlanul gyötrelmes szomorúság, a félelem, és a pánik kereszttüzében álltam ott, és tudtam, hogy ez a beszélgetés a lányommal elkerülhetetlen.

Vele, akivel nekem sosem volt klasszikusnak nevezhető apa-lánya viszonyom. Otthagytam a munkahelyem, amikor megszületett, hogy ne csak fürdetéskor és hétvégén lássam. Saját kis dolgaink, időnk, játékaink, szavaink voltak, a jó és legszebb értelemben vett intim szeretetkapcsolatunk volt mindig is.

Többek között azért, mert – hangozzék ez akár önző dolognak – én mindig is ilyen kapcsolatra vágytam az egykor elképzelt gyerekeimmel.

Én ugyanis – aki olvas itt, gondolom, már sejti – a lelkizős fajta pasas vagyok. Nem vagyok macsó, kiráz a hideg egy csavarhúzótól, viszont a lelkem meg az igazságérzetem tragikusan nagy.

Ezzel az alapcsomaggal kerültem abba a helyzetbe, ami minden normális érzelmű civilizált ember életében a TOP 3 rémálom egyike. Mondom, két évvel tovább maradtam otthon csak emiatt. Utólag sem tudom, előbb kellett volna-e megtenni. A költözés után két évig pszichológushoz jártam, a válást- és ezt a gyerekkel való ügyet feldolgozni. De ott sem leltünk egyértelműen megnyugtató igen/nem válaszra, pedig a terápia annyit adott nekem életfontosságú alapkérdésekben, hogy azért örökre hálás leszek. De vissza A pillanathoz. Az évek óta tartó rendszeres veszekedés, stressz és békétlenség légkörben kértem (és kaptam) egy délutánt kettesben a lányommal a gyerekszobában.

Nem lehetett tovább kerülgetni, húzni, alibizni. Hétvége, kora tavasz. Csicsergés a fákon. Felszabadultan, vidáman játszó elsős kisiskolás gyerek, szőke göndör fürtökkel, angyali vigyorral, hatalmas kék szemekkel – és nyilván halvány fogalma nem volt róla, mi következik pillanatokon belül. Feltétel nélküli szeretet, maximális bizalom kettőnk között, én mint a folytonosság, állandóság, biztonság megtestesítője a gyerek számára, a nagydarab, imádott apja, aki megvédi őt tényleg mindentől a világon. Én meg ezzel a tudattal ott álltam, egy verbális baltával, sőt géppisztollyal a kezemben. Szemtől szemben, kettesben. Gyere, Tücsök, menjünk a szobádba, beszélnünk kell. Jó, Papa, jövök.

Öt mondattal később zokogtunk.

Sírva és kiabálva, szó szerint a két kis kezét összetéve könyörgött a lányom, hogy mondjam már végre, hogy hazudok és ez az egész nem igaz. Negyvenöt percig könyörgött.

Negyvenöt percig abban az egyetlen témában a világon, amiből húsz másodperc is szabályosan elviselhetetlen. Semmi nem érdekelte, sem kiváltó okok, sem érvek, sem hogy ki a bűnös és ki a hibás, sem az, hogy ezután mi lesz. Csak zokogva könyörgött, hogy „ez ne legyen igaz”. Szavak el nem mondhatják, le nem írhatják, át nem adhatják azt, amit átéltünk. Pedig éltem már át időszerű és értelmetlenül korai halált, torokszorító szörnyűséget és igazán embert próbáló helyzetet is. Ez viszont olyan volt nekem, mint meghalni és megölni a gyerek lelkét. Egyszerre. Más liga, másik szint.

Aztán bebújt az ölembe, mint egyévesen, gömbölyűvé kuckósodott, én pedig remegve, sírva, dadogva elmotyogtam neki nagyon lassan, hogy ezután mi lesz. De még előbb azt, hogy mi nem lesz. Ő ugyanis azt hitte hétévesen, hogy aki elmegy, az soha többet nem jön vissza, mármint fizikailag. Azaz, hogy mi soha többet nem látjuk egymást… És hogy (és ezt ott, akkor tudtam meg tőle), aki elválik és elmegy a gyerekétől, az többé már nem lesz apukája annak a gyereknek. (Nyilván külön belehaltam abba a gondolatba, hogy ő mit élt át ezek szerint, amíg ezt nem cáfoltam neki).

Szinte megkönnyebbült másfél órával később, amikor megértette, mert tiszta szívből hitt és bízott bennem, hogy akkor ezt a részt ő rosszul tudta, és én mégis örökké az apukája leszek, csak mostantól máshogy, mint eddig. Megértette az okos kis lelkével, hogy minket soha semmi nem szakíthat el egymástól, kivéve, ha ő és én valaha úgy döntünk, hogy nem akarjuk egymást. És ott helyben örökre megígértük egymásnak, amihez kétség sem fért soha, hogy ilyen nem lesz. Hogy mi sosem leszünk távoli apuka meg eltávolodott, elidegenedett kislány. Hogy mi tűzön-vízen át ragaszkodni fogunk egymáshoz.

Volt már néhány fontos és nagy horderejű beszélgetés életem során. De olyan, ami után három órán át remegett a lábam, két napig a gyomrom, és amitől lefogytam öt kilót egy hét alatt, olyan még nem. Ne is legyen soha többet az életben.

Kiléptem az akkori munkahelyemről. Összepakoltam az életem öt százalékát, és elköltöztem. Az új lakásba azonnal elvittem a gyerekemet. Megmutattam, hol fog aludni. Hogy fogunk enni. Apa hol fog élni, mit fog csinálni, hogy „nem fog félni itt egyedül”. Milyen a környék. Vittem át neki játékokat, amiket ő választott ki (szintén egy igen kellemes program volt az addig biztonságos kis birodalmából kiválogatni olyan játékokat, amik ezután „apánál várnak”). Illatokat, színeket, kis és gyors kötődéseket alakítottunk ki számára. A családom, a szűk baráti köröm, ha soha életében semmikor semmit nem adott volna nekem az életben, csak azt, amit ezekben a hetekben és hónapokban kaptam/kaptunk tőlük támaszban, erőben, segítségben, már az visszafizethetetlen volna egy élet alatt.

És két éven át minden második–harmadik nap átautóztam a városon, hogy ott legyek neki. Egy darabig nem dolgoztam, megtakarításból, mindenféle segítségekből és segítségekkel éltem, és kurvára nem érdekelt semmi, csak a gyerek. Úgy hoztak a barátaim enni, úgy diktálták belém. A gyerek pedig az első néhány hónapban egyáltalán nem viselte jól, amikor elbúcsúztam, hogy apa most „hazamegy”. Nehezen hitte el, hogy látni fog újra. Mert mindig „azt” a búcsút élte át újra. Minden másodperce az egésznek elviselhetetlen volt úgy, hogy minden vele töltött másodperc az életem volt, a napom volt, a célom és az értelmem, a lényegem volt.

Hét év telt el. Téglánként, nulláról építettünk új kapcsolatot egymással. Semmit, de semmit nem tekintettük adottnak, késznek, egyértelműnek. Mindketten egészen hihetetlen melót tettünk abba, hogy újra, új formában, új körülmények között legyünk egymásnak. A rutinjaink, a szokásaink, az érzéseink – minden újra kezdődött. Újraépült az alvás, az evés, a tanulás, a napunk, a hetünk, a kommunikáció különböző szintjei közöttünk, az intim pillanataink, a lelki nagy beszélgetéseink.

Évekig tartott, mire mindketten biztonságban éreztük magunkat és egymást.

És persze nem hagytam ki egy találkozást sem, egy edzést sem, semmit. Messze kerültünk egymástól, de azért is átautóztam oda-vissza a várost gondolkodás nélkül, hogy tíz percig vele legyek, ha csak annyi jutott, aztán hazamentem. Nem volt más, nem létezett más, nem érdekelt más, mert nem volt fontos más.

És büszkén, nagyon-nagyon büszkén és magabiztosan mondom, nem lehetne jobb és szebb a kapcsolatunk a ma már tizennégy éves kamasz lányommal. Pedig felvételi és dackorszak is volt közben. Sőt, újranősültem, kistestvér is született, azaz minden rizikós, nehéz és lelkileg megterhelő időszak és mérföldkő megvolt. És amikor azt mondta a gyerekem, hogy vannak, akik irigylik a kapcsolatát az apjával, akkor újra sírtam. De akkor már ellenkező előjellel, magamban, titokban, hazafelé tőle a kocsimban. És azokra gondoltam múlhatatlan hálával, akik mellettünk álltak, akik igaz barátnak, csodálatos családnak bizonyultak, akik segítségével és támogatásával ez így alakulhatott, akik szerettek és szeretnek minket, és adtak nekünk erőt, hogy így legyen. A szüleimre, a testvéremre, a feleségemre, a pici babánkra, aki kistestvérként úgy érkezett, hogy a nagylányom sokáig félt tőle, hogyha megszületik, akkor vajon „még őt is” szeretni fogom-e. Meg lehet próbálni elképzelni a pillanatot, amikor ott állt tizenhárom évesen a kishúgával a karján, a szülőszobán.

Ott volt a könnyes arcán minden harcunk, minden kétségünk, minden félelmünk után az a mosoly, hogy „nyertünk, papa”. Hogy igazunk lett. Hogy nem adtuk fel, és nem hagytuk el egymást.

Akkor, ott, azon a szörnyű napon a szobájában azt mondtam neki, hogy itt nem lesz semmiféle elhidegülés, eltávolodás, kevésbé szeretés, kevésbé figyelés vagy kevésbé törődés. Leszarom, más mit csinál, itt nem lesz „kevésbé apának vagy kevésbé lányának levés” semmiféle értelemben, amíg én élek.

Életem eddigi legfontosabb győzelme, hogy így lett. Nem adtuk, nem adjuk, soha semmilyen körülmények között nem fogjuk adni egymást, Bogyókám. Ma már nem csak remélni és hinni merem. Ma már ez szilárd, megingathatatlan tény. Miattad és miattam. És ezért (is) örökké hálás leszek neked, és érted.

 

Doffek Gábor