–

Az a három szó a bal kulcscsontom felett… anyáért. Nem kell hozzá egész alakos tükör, lábujjhegyre állva akármelyik mosdó tükrében is látom, örökre. Ez a három szó apa afrikai, törzsi nyelvén 23-mat jelent. 

Sok történetet mesélhetnék anyukámról, például már önmagában az is sokakat lenyűgöz a környezetemben, hogy a legjobb barátnőm, és tényleg egymás ruháját hordjuk. A legerősebb, legkedvesebb és egyben legvidámabb nő, akit ismerek. Mindig kacagok a régi történetein, hogy a kaposvári „kisvárosban” hányszor néztek engem és az öcsémet cseregyerekeknek, amikor vele voltunk. Vagy

amit a nagymamám mesél el mindig, hogy egy asszony azt kérdezte tőle: „Nem szégyelli-e magát, hogy egy ilyen kislánynak dauerolja a haját”.

Ezt én háromévesen úgy viszonoztam, hogy a kis fekete lakkcipőmmel megrúgtam a néni bokáját. Kiskoromban sokat hallottam, hogy „tiszta anyja ez a gyerek”, de igazából sosem értettem. Talán csak ezt illik mondani. Ha ránéztem anyára, akkor nem a hasonlóságot láttam, hanem egyféle belülről fakadó, mély ismeretséget és nyugalmat. És persze tudtam és éreztem, hogy ő az anyukám, de nekem sokkal magától értetődőbb volt apában felfedezni a külsőm.

A „hú, de hasonlítotok egymásra” megjegyzés nélkül léteztem, amióta csak az eszemet tudom.

Anya fiatalos megjelenése is „bezavar”, és arra tippelnek inkább, hogy a barátnője lennék, nem a lánya. Neki persze örök bók, amit egész életében megkap, ha együtt vagyunk, hiszen az emberek sosem tudják eldönteni, hogy kik is vagyunk mi egymásnak. (Olyankor nagyon büszke vagyok rá.) Sosem gondoltam, hogy ennek bármi jelentősége lenne, viszont nemes egyszerűséggel minden kislány úgy akar kinézni, mint az anyukája.

Állandóan hívjuk egymást, mindig mindent tudunk egymásról. Évekkel ezelőtt, szeptember 23-án is hívott. Mivel a szerencseszámom mindig felruháztam valami titkos varázslattal, ezt a napot is, amit csak én értettem, hogy ez a nap csak jó lehet. Viszont rossz hírt kaptam, anyát baleset érte. A barátnőmmel utaztam Pécsre, még legalább egy órányi buszút állt előttünk, amit végigsírtam. Aznap már nem tudtam hazautazni, de másnap reggel hatkor buszra szálltam. Életem egyik leghosszabb éjszakája volt. Nem igazán fogtam fel, hiszen az anyukánkkal sosem történhet semmi baj, ugye? Miért pont vele, miért pont az én legdrágább anyukámmal történt? És amiben hittem, hogy a 23-mas szám nekem kizárólag szerencsét hozhat, amibe gyermekkorom óta kapaszkodtam, összetört.

Úgy gondolom, hogy egy tragédia, vagy egy tragédia közeli élmény ösztönösen kihozza az emberből „legnevetségesebbnek” tűnő hitbe kapaszkodást, főleg, ha egy számunkra igazán fontos személlyel történik.

Nem értettem, nem tudtam megérteni, és annyira mérges voltam. Anyának nagy szerencséje volt, szépen felépült, bár én folyamatosan amiatt őrlődtem, hogy „mi lett volna, ha…”. Még hónapokkal később sem értettem. Főleg azt nem, hogy szerencséje volt. Annyira végesnek éreztem mindent vele, úgy, ahogy korábban még soha. 

Aztán később valami megváltozott. Furcsa érzés volt, amikor egyszer csak arra gondoltam, hogy talán azért volt nagy szerencséje, mert 23-a volt. Sőt, biztosan. Egész más nézőpontból szemléltem a történteket, és már nem haragudtam. Leültettem magam mellé, és elmagyaráztam neki. Könnyekig meghatódott, és láttam a szemében, hogy megértette. Talán ő is látta, hogy én vigyáztam rá azon a napon. Mivel régóta szerettem volna már tetoválást, nem is gondolkodtam tovább. Persze először azt kérdezte, hogy „mindennap erre akarok majd emlékezni?”.

Én azt mondtam, hogy, igen, mindennap arra akarok emlékezni: milyen jó, hogy van nekem.

Megmagyaráztam a megmagyarázhatatlant. Ez volt a mi pillanatunk. Azóta mindig mondom neki, hogy szeretem, előtte is tudta, de fontossá vált kimondanom. Nemcsak anyaként, de barátként is imádom. Talán ezért érzem úgy, hogy kétszer olyan pótolhatatlan lenne nekem. Nehéz eligazodni a mai világban, hogy mi értékes és mi nem. Nagy igazság, hogy „ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan”. Számomra a külső hasonlóságunk volt mindig is láthatatlan, de hiszem, hogy a tagadhatatlan belső hasonlóságunkkal és a kötelékkel, ami csakis egy anya és gyermek között születhet, megmentettem. A tetoválással pedig a láthatatlant láthatóvá tettem. A három kis szó a vállamon mindennap emlékeztet arra, hogy csodák léteznek körülöttünk, és számomra az egyik csoda az édesanyám.

Jennifer Nne

A képek a szerző tulajdonában vannak