„Nem hittem volna, hogy még ebben az életkorban új dolgot tanulhatok magamról” – Mit adhat egy improvizációs kurzus?

–

Már amikor belépünk a Momentán improvizációs társulat székhelyére, a saját színházukba, ami egy tipikus belvárosi bérház alagsorában foglal helyet, nevetés hangja szűrődik felénk. Büféznek a foglalkozás résztvevői, egymást szórakoztatják. Szerda délelőtt van, a város tele stresszel, parkolóhely sehol, itt viszont ácsorog az idő, senki nem idegeskedik. Nyugdíjas workshop kezdődik nemsokára, hivatalos nevén 55+-os imprócsoport. Valójában mindenki 60 felett van, évek óta nyugdíjas, vagy közel áll hozzá, és olyan elfoglaltságot keresett magának, ami új élményekhez és társasághoz segíti.

Boldoghy Bori, a Momentán alapító tagja, a kurzus vezetője pedig olyan csoportot akart indítani, amelyik hétköznap délelőtt is ráér, amikor az ő gyerekei oviban, iskolában vannak. Ezt hívják úgy, hogy win-win. De azért van mögötte missziós motívum is:

„Szeretem azokat, akiknek igazán szüksége van az improvizációra, ami játékot és örömöt ad, és ez egy olyan korosztály, amelyikre ez fokozottan érvényes” – mondja.

Kezdetét is veszi az első játék, amihez semmiféle színészi képesség vagy akár szereplési vágy nem kell. A résztvevők körbeállnak, ketten mindig belépnek a kör közepére, és kimondják az első szót, ami eszükbe jut. Mivel mindenkire hatnak az előtte kiejtett szavak, azokból asszociálva mondja a következőt, így előbb-utóbb lesznek egyezések, és épp ez a cél: hogy ne mindig a saját gondolatmenetünkhöz ragaszkodjunk, hanem engedjünk a közös javára. Amikor ez sikerül, és a két középső  ugyanazt a szót ejti ki, nagy az öröm.

A következő játék is hasonlóan egyszerű, nem lehet elhibázni. Marad a kör, most egyvalaki lép a közepére, és bemondja, hogy ő micsoda, például olvasólámpa. A következő önként vállalkozó odalép, és hozzátesz valamit ehhez a bioinstallációhoz: ő lesz, mondjuk, a lámpa alatt a fotel. Másvalaki rádől, és közli: ő az újság. És így tovább. Aztán háromból ketten távoznak, és el lehet kezdeni építeni valami újat. Az eredetibb ötleteknél (például amikor valaki egy labda mellett a pattogást akarja szimbolizálni, majd a következő már a kukoricát) nagy nevetések, elismerő pillantások cikáznak. De a szellemes ötleteken túl ez a játék sem csak önmagáért van, hanem a kapcsolódásról szól: arról, hogy a másik ajánlatához hogyan lehet még valamit hozzátenni. 

Szépen fokozatosan jutunk el a szerepjátékokig, de ezeket sem úgy kell elképzelni, mint amiben kudarcot lehet vallani. Először is nincs színpad, mindenki egy térben, egyenlő szinten van. Aztán meg mindenki mindig a nulláról indul.

Nincs olyan, hogy valaki előrébb tart, vagy valaki felkészültebb. Mindenkinek egyformán fejest kell ugrania az ismeretlenbe.

Ennek a csoportnak ez már láthatóan nem okoz nehézséget. Két éve vannak együtt, minimális változással: hárman morzsolódtak le, egyvalaki jelent meg fél éve, de azonnal befogadták őt is.

Láthatóan nemhogy nem fogja el őket szorongás attól, ha ki kell állni a többiek elé és szellemesnek lenni, hanem inkább inspirálja. Péter el is mondja később: „Számomra ebben minden van, csak kihívás nincs. Amikor semmi nem jut eszembe, akkor hallgatok. Ha azt mondják: »Péter, te még nem voltál!«, akkor azt felelem: »Most nem is akarok lenni«. De úgy veszem észre, a többieknek ez még annyi problémát sem okoz, mint nekem.”

Péter egyébként 69 éves („Még nem hetven!” – fűzi hozzá), és azelőtt vezető pozíciókban dolgozott informatikai területen. A többiek is magasan képzettek, értelmiségi közegből jönnek, aktív életet élnek. Érdekes módon a házastársát mindenki otthon hagyja, különböző okokból. Ahogy az is eltérő, ki hogyan bukkant erre a lehetőségre. Van, aki egy régi ismerőse után kutakodott a neten, míg valahogy a Momentán honlapjánál kötött ki, mint Etelka. Eredetileg ugyan önkéntes munkával akarta kitölteni az üres napjait, de ez jött vele szembe, és rögtön tudta, hogy szeretné kipróbálni.

Más onnan hallott az egészről, hogy a gyerekei javaslatára a férje 70. születésnapját itt ünnepelték. A Momentán előadott róla egy meglepetés-színdarabot, a rokonok és barátok jegyzetei alapján. Az ünnepelt csak ott, a nézőtéren ébredt rá, hogy róla szól az előadás – a felesége, Éva meg így került közel a helyhez. Judit a lánya révén került ide, Évát pedig Zsuzsa hozta.

Igen, ez is egy olyan hely, ahol a nők többségben vannak, mindössze két férfi került a csapatba. De őket nagyon megbecsülik!

„Nem tudom, miért van ennyivel több nő, talán azért, mert a férfiakat nehezebb megszólítani, és rávenni őket arra, hogy megnyilvánuljanak” – mondja Bori, a csoportvezető. – Általában nehezebben mozdíthatók, ezért mi a két pasinak is nagyon örülünk, és szükség is van rájuk, mert egész más energiát hoznak a terembe.”

A következő játékban például valakinek ki kell mennie a teremből – ő lesz az ember, aki elkésett a munkahelyéről. Választanak egy kemény főnököt, aki majd jól leszidja („Én az nagyon szeretek lenni!” – jelentkezik máris egy hölgy), meg egy harmadik személyt, aki elmutogatja a későnek, hogy miért is nem tudott pontosan érkezni. A kifogásokat ugyanis a csapat találja ki, és a későnek majd a mutogatásból kell kitalálnia, mit magyarázzon el a főnöknek.

Szenvedélyes ötletelés veszi kezdetét: késsen azért, mert a buszvezető infarktust kapott, vagy azért, mert a Szabadság-szobor belebucskázott a Dunába, de valakinek még jobb ötlete támad, túl is kiabálja a hangzavart: mert a kormány lemondott. Mindet el kell mutogatni anélkül, hogy egy szóval is segítene az ember. Persze az utolsót a legnehezebb, hiába rángatja Péter a képzeletbeli kormányt, a késő mindenféle járműre asszociál belőle. Jó sokára jut csak eszébe, hogy a kormány itt átvitt értelemben használandó, és onnan már megy minden, mint a karikacsapás. Amikor elhangzik a bűvös mondat: a kormány lemondott, az egész társaság üdvrivalgásban tör ki.

Ez például már szerepjáték volt, de igazi színészi képességek nem kellettek hozzá, inkább csak gyors észjárás.

„Tulajdonképpen az a legjobb az egészben, hogy minden alkalommal meghaladjuk saját magunkat. Amelyik gyakorlat már megy, az unalmassá válik, ezért valami újat kell kipróbálni. Az tetszik ebben a kurzusban, hogy mindig fejlődünk”

– mondja Etelka.

Éva pedig, aki a nyugdíj előtt vegyészmérnök és vállalkozó volt, hozzáteszi: „Én zárkózott ember voltam, és a korral nyíltam meg, amiben sokat segített ez a csoport. Most kezdtem el önálló, magabiztos és slágfertig lenni, aki mindig azonnal kapcsol.” Ezekkel az új képességekkel felvértezve pedig saját nyugdíjas közösség szervezésbe kezdett, beszélgetéseket moderál, idegenvezetéssel foglalkozik.

Judit is azért jött, hogy egy kicsit változtasson a korábbi szokásain: „Tudatos ember vagyok, aki mindig felkészül mindenre, és arra voltam kíváncsi, mi van, ha itt nem lehet felkészülni, ha spontánnak kell lenni. Kíváncsi voltam, meg tudom-e állni a helyem így is, tudok-e intuitívabb lenni.” És persze kiderült, hogy nagyon is! Talán Juditon látszik a leginkább, mennyire inspirálja a közeg, minden helyzetbe bátran veti bele magát. „Nem hittem volna, hogy még ebben az életkorban is rengeteg új dolgot tanulhatok magamról. Számomra ez egy önismereti út is.”

Amellett persze hogy szórakozás, ahogy mindenkinek. Maguk között nem is játéknak hívják, amit csinálnak, hanem hülyéskedésnek – meséli Péter. Judit pedig hozzáteszi: „Ezt a három órát felhőtlenül végigkacagjuk, és ez máris egy olyan dolog, ami ad nekünk. A másik pedig, hogy kapunk egy olyan szemlélet, amit itt úgy fogalmaztunk meg: »igen, és«. Ez annyit takar, hogy

amikor belépek egy jelenetbe, arra kell törekednem, hogy ne romboljam, hanem csak tovább építsem a társam gondolatait. Óriási élmény, hogy sosem a másik ellenében szeretnénk érvényesülni, hanem mindig együtt. Ezt most már a magánéletemben is próbálom alkalmazni.”

Néha még Bori is meglepődik azon, hogy ez a csoportja mennyivel felszabadultabb, és sokszor mélyebb is, mint a többi. „Olyan történeteik vannak, hogy én is csak hallgatok. A sok röhögés mellett élettapasztalatot hoznak a jelenetekbe” – mondja. Mert persze mindenki tudja, hogy eközben az életük korántsem csak móka és kacagás. Csupán ebben a három órában. „A foglalkozás elején mindig tartok egy bevezető kört, amikor azt kérem, mindenki mondja el, milyen jó élmény érte a héten, mi az, ami feltöltötte. Pontosan tudjuk, hogy mindenkivel történnek nehéz dolgok is – elveszítik a közeli hozzátartozójukat, betegségek stb., de ezeket nem szoktuk kitárgyalni, csak beszivárog a foglalkozásra. Viszont mindannyian érezzük, hogy megtartjuk egymást” – mondja.

A szeánsz vége felé még játszanak egy olyat, amiben előre meghatározzák: a két szereplő abban versenyez-e majd egymással, hogy ki a magasabb státuszú, vagy inkább azzal, hogy ki áll alacsonyabb szinten a rangsorban – és ehhez meghatározzák a konkrét helyszínt, ami lehet egy pszichiátriai rendelő várószobája vagy egy szépségverseny öltözője is. Azután már csak mesét költenek közösen, de itt is meghatározott szabályok szerint. Van, aki a cselekmény előrehaladásáért felel, van, aki a leíró részekért, más meg az érzelmi töltetért.

 „Sokan azt hiszik, az improvizáció egyenlő azzal, hogy a színpadon jeleneteket kell eljátszani” – magyarázza Bori.

„Valójában ez kőkeményen az önismeretről szól. Arról, hogy felismerd, hol vannak a határaid, aztán megpróbáld átlépni őket. Van, akinek már az is határátlépés, hogy egy másik ember szemébe hosszan belenéz. Másnak az, hogy meghallja, amit a másik ember mond.

Ha valaki visszahúzódó, halk szavú ember, akkor itt átlépheti a saját árnyékát azáltal, hogy eljátszik egy kemény főnököt, de visszajelzést kaphat arról is, hogy mindig csak magas státuszút tud eljátszani, vagy épp ellenkezőleg: csak alacsony státuszút. Nagyon sok mindent lehet ebből tanulni, és terápia lehet abból a szempontból is, hogy ha épp rossz passzban van, nálunk talál egy olyan közeget, ahol nyitottan fogadják, és egy rövid időre elfelejtheti a problémáit. Úgyhogy ez még nekem is terápia.” 

Nem is kérdés, mennyi mindenre jó lehet ez a foglalkozás – ehhez elég csak egyszer náluk vendégeskedni. Ezért fájlalják mindannyian, hogy a tavaszi kurzusnak ezzel az alkalommal vége, legközelebb ősztől találkoznak heti rendszerességgel. Bár Bori tervezi, hogy idővel felfejleszti az idősebb korosztálynak szánt foglalkozásokat, és lesznek egész napos rendezvényeik is – ez egyelőre csak terv.

Sok mindent találni ma már aktív nyugdíjasként – a kirándulócsoporttól a bridzsen át a társastáncig –, de az improvizáció még viszonylag új programlehetőség. Nem kell hozzá semmilyen, alkati adottság vagy tehetség – egy dolog kell: hogy az ember adjon magának egy esélyt. „Esélyt arra, hogy jobban érezze magát a saját bőrében. Esélyt, hogy az összes létező és választható program mellé kipróbáljon egy újat; hogy új oldaláról ismerje meg saját magát; hogy kipróbáljon és tanuljon valami olyat, amit minden területen hasznosítani tud; és esélyt a megújulásra és a játék örömének újraélésére” – mondja Zsuzsa, az egyik legaktívabb tag. Szóval esélyt arra, hogy jobbá tegye az egész életét.  

Gyárfás Dorka

Képek: Pozsonyi Janka