–

2008 karácsonyán életem legnagyobb szerelme azt írta az első Márai-kötetbe, amit a kezembe fogtam: „Évinek! Köszönettel a türelemért és a megértésért…” A könyv címe: A négy évszak. Ez egy epigrammagyűjtemény, amit még az író emigrációja előtt tíz évvel, 1938-ban adtak ki.

A négy évszak azóta megsárgult a polcomon, kicsit rongyos is, és tele van firkálva mindenféle jegyzettel meg jelölésekkel, hogy tudjam, hol vannak a számomra legfontosabb mondatok. (Ami egyébként butaság volt, mert aztán rájöttem, hogy a fontos részek, azok mindig máshol vannak.)

Ha visszagondolok azokra az időkre, ráébredek, hogy az elmúlt évtized mennyi fontos dolgot adott nekem, kezdve ezzel az első Márai-kötettel. Az író harmincnyolc éves volt, amikor kiadták, tehát csak négy évvel több, mint amennyi én vagyok most, mégis olyan, mintha egy vén bölcs gondolatait olvasnám. Holott meglehet, Márai talán nem is akart bölcselkedni vagy korosnak látszani, mégis így hat időnként.

Ezt a sorát például különösen imádom:

„A déli tengerek

A legtöbb ember végül beéri egy akváriummal, mely nem nagyobb, mint egy szemetesláda, s három aranyhal úszik benne.”

Egy író hatása szerintem nem díjakban vagy sikerlistákban mérhető (bár megesik, hogy ezek nincsenek is kölcsönhatásban), hanem abban, hogy milyen hatással van az olvasóira. Hogy az adott írót meddig cipelik magukkal az emberek, és képesek-e rá még száz évvel a halála után is emlékezni. Nos, Márai „csupán” harminc éve nincs az élők között, mégis azt gondolom, hogy elképesztő hatású, még úgy is, hogy a műveit közel ötven évig nem engedték megjelenni, és a nevét sem lehetett kiejteni.

A kassai születésű író a Márai nevet tizennyolc éves korában vette fel, mert az apja nem akarta, hogy a Grosschmid nevet összemossák a művészi pályával. Kilencéves koráig nem is járt iskolába, csak házitanítói voltak, és nagyon fiatalon elhatározta, hogy író lesz.

Az első emléke – amiről később többször is ír, beszél –, hogy a kishúga kiesik a dada kezéből, és meghal. Emiatt anyja betegesen kényeztette, ami pedig erősen befolyásolta abban, hogy milyennek láttatta később a női karaktereit, pláne a férfiakkal való viszonyaikban. De nemcsak anyjával volt közeli a kapcsolata, hanem az apjával is, annak ellenére, hogy nem vitte tovább a nevét. Az Egy polgár vallomásai című regénye például az apja halálával végződik, amiben azt írja róla: „Az egyetlen ember, akihez közöm volt”.

Első novelláját álnéven adta be Salamon Ákosként, és azonnal megnyert vele a pályázatot, viszont emiatt eltanácsolták a gimnáziumból, így kénytelen volt máshol érettségizni. Egyébként is rebellis diákként tartották számon – nemegyszer megesett, hogy az oktatási rendszer ellen lázadt.

Egy anekdota szerint a következőket mondta, amikor kicsapták az iskolából: „Fognak még maguk engem tanítani irodalomórán!”

A sorsa és útja tehát nagyon korán megpecsételődött. Persze nem garancia semmire, ha az ember ennyire fiatalon tudja, hogy mit akar, mert a sikerhez az erős akarat nem elég, ahhoz tehetség is kell. De Márainak természetesen megvolt az is.

„Ne várj tőlem alázatot, nem vagyok alázatos ember. Korlátlan vagyok és figyelmes, hűtlen és kíváncsi, érzékeny és kegyetlen, s a szeretetre csak feltételesen vágyom; úgy, ha nem kötnek hozzá feltételeket. Az idillt majd keresd mással, kedvesem. Nekem nincs időm hozzá: az én dolgom mindössze annyi, hogy – a magam módján – megéljem és – a magam módján – leírjam” – így vallott A négy évszak Kérés című epigrammájában.

Forrás: Getty Images/Mondadori Portfolio

Márai 1919-ben előbb Lipcsébe, majd Frankfurtba költözött, de később számos helyen írt, élt és alkotott. Igazi világpolgár lett belőle, amit nemegyszer megénekelt a műveiben is. Mindig is élvezettel olvastam azokat az írásait, amik arról szólnak, mennyire ismeri a helyeket, hogyan azonosítja be az embereket az adott kultúrából. A Dráma Volosában című munkájában például ezt írja:

„Most tavasszal, elutazás előtt, egy este megint átsétáltam voloscai barátaimhoz. A kis tér, az öböl, a világítótorony, a halászok bárkái, csendes motozásuk a hálók, az ívlámpák között, a tenger ütemes csobbanása, a tér és a városka elvarázsolt magánya, mindez ellenállhatatlanul emlékeztet egy olasz opera második felvonásának díszletére. Olyan zárt az egész, festői és piszkos, omladozó és élettel telített… Mindig úgy ülök itt, mint aki feltévedt a színpadra, s zavartan várja, hogy kiutasítsák, mert rögtön felhúzzák a függönyt és kezdődik az előadás. Szombat este volt.

A kövér, fiatal pincér kihozta vörösboromat, s elmesélte, hogy Fiuméban délelőtt megoperáltak egy embert, aki csak úgy, szerelmi bánatában, nyolc szöget evett meg éhomorra. Ilyen éhes volt? Vagy ilyen szerelmes volt? Nem tudtuk eldönteni. Aztán visszament a pincér a vendéglő belső helyiségeibe, mert a kocsma szombat este, megtelt fiumei kirándulókkal.” 

Szinte ott vagy vele az adott helyen, és látod magad a térben és az időben. Zseniális volt. Ebben is.

Pontosabban: nem csak ebben.

A másik nagy műve, amit mindenkinek el kellene olvasnia, mert szerintem az egyik legjobban megírt viszony férfi és nő között a magyar irodalomban, az Az igazi, illetve ennek a jóval később megjelent folytatása: a Judit és az utóhang. Ez a könyve úgy meséli el egy házasság felbomlását, hogy beleremeg a szív és a gyomor. Pedig semmi meglepő vagy égbekiáltó nincs benne, teljesen hétköznapi az egész, hétköznapi emberekkel, már-már bántóan közhelyes élethelyzetben: a férj szerelmes lesz, és elválik a feleségtől. Mindezt azonban nem csupán egy szemszögből meséli el, hanem előbb a feleség, majd a férj, végül (és ez a jóval később megjelent verzió) a szerető számol be arról, min ment keresztül.

Ez a kedvenc idézetem ebből a kötetből:

„Egy napon felébredtem, felültem az ágyban, és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk.

Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden…”

Frankfurt után Berlinbe tette át a székhelyét, és amikor elhagyta Frankfurtot, ahol egy olyan lapnál dolgozott, aminek Thomas Mann is a munkatársa volt, akkor ezt írta a naplójába:

„Nem tudtam, hogy ifjúságom egyik legfontosabb állomáshelyét hagytam el, ahova azután soha nem tértem többé vissza. Ebben a frankfurti évben alakul ki bennem az a szemlélet vagy magatartás, amely örökre megszabta viszonyomat a munkámhoz és a világhoz.”

Berlinben viszont felfedezi magának Franz Kafkát, akit ő fordít először magyarra. És akadnak magyar kortársak is, akik nagy hatással voltak rá, és akikkel együtt alkothatott. Amikor Budapestre költözött, akkor Kosztolányi Dezsőhöz lakott közel, a Krisztina tér közelében lévő Mikó utcában, és ezt a helyszínt közel húsz évig el sem hagyta.

A Krisztina tér, a Tabán, az akkor még egészen másmilyen arculattal bíró Déryné, vagy az Auguszt cukrászda mind a kedvencei közé tartoztak. A Válás Budán című regényében elmondja, hogy „Budán lakni világnézet”, de ezt számos más helyen is kifejti jóval bővebben. Pesten sosem érezte magát otthon: „Pesten vidéki maradtam. Első perctől makacson vidékinek éreztem magam, tudatosan és sértődött gőgösen.”

Kosztolányival egyébként abban is közös állásponton voltak, hogy egy írónak a politikát amennyire csak lehet, ki kell hagynia az életéből. Persze lehet ezt vallani, csak aztán van úgy, hogy a politika akkor is utolér. Márai ’48-ban disszidált, abban az évben, amikor a kommunista diktatúra kezdetét vette az országban.

„Az államosítást követő napok egyikén, búcsúlátogatásra mentem a kiadóhoz. Első nap a raktárba mentem, ahol a raktárvezető zavart készséggel megmutatta könyveim raktárkészletét. Legutolsó regényem a közelmúltban jelent meg, és éppen ezen a napon a hivatalos lap, a Szabad nép című kommunista sajtóorgánum egyik energikus ítésze életem egész munkásságát kártékony irodalomnak minősítette” – írta erről az időszakról.

Ezután élt Olaszországban, New Yorkban, Németországban, Franciaországban, majd végül az Egyesült Államokbeli San Diegóban telepedett le. Soha nem tért haza Magyarországra 1952 után – deklarálta, hogy addig nem jön, amíg a szovjet csapatok itt állomásoznak. Műveit itthon ki sem adták, előbb nem volt engedélyezett, később pedig már ő nem adott hozzájárulást. Halála előtt ugyan nem sokkal megfordult benne, hogy hazalátogat, de addigra már az orvosai nem engedték, hogy utazzon.

1989. január 15-én ezt írta a naplójába, az utolsó feljegyzések között: „Várom a behívót. Nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.”

Valamivel több mint egy hónappal később, egy akkoriban vásárolt lőfegyverrel főbe lőtte magát. Nyolcvannyolc éves volt.

Hallottam már olyan vélekedést vele kapcsolatban, hogy „hiába osztotta az igét – végül öngyilkos lett”. Én erre mindig azt mondom, sosem láthatsz bele egy ember fejébe. Egy ilyen zseniébe pláne nem. Márai írásait mindig is belengte egy bizonyos fokú kiábrándultság az emberekből, eszmékből és az egész világból – hol gyengébben, hol erősebben, de az semmiképp nem vesz el mondanivalója erejéből, hogy megölte magát. 

A rá való megemlékezést legnépszerűbb kötete, Füveskönyv egyik részletével zárnám:

„Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem."

Olvassatok ti is Márait! Kíváncsi vagyok, nektek mi a kedvencetek tőle.

 Szentesi Éva

Források: Egy polgár vallomásai, Napló, Széllel szemben (dokumentumfilm Márai Sándorról)

Kiemelt kép: Wikipédia