–

Összesen négyszer emelkedett, és négyszer került vissza a feje a párnára. Négyszer kettő kétségbeesett sóhaj, két hitetlenkedve reménykedő, vérben forgó vizsla szempár. Végül (ezúttal) elaludt. Nekem háttal fekve hátranyúl a feleségem, megpaskol, ahol ér, egy köszönömöt suttog. Mintha volna mit megköszönni azon, hogy elringattam a gyerekem. De ő megteszi, mert a taknyunkon húzzuk magunkat előre, és ennyi maradt a méltóságunkból. Így néztem ki másnap reggel:

Nyolc hónapos a kicsi, és az a szeparációs szorongás nevű, egy hónapig tartó nonstop bébi techno-party van nálunk, amikor a szülők ismét nem alszanak. Mármint nulla közeli mennyiséget fejenként és naponta. Az az állapot, amikor bármikor, bárhol, bármilyen testhelyzetben el tudnál aludni. Olvastam valahol, hogy „el van ez túlozva, meg túl van hisztizve”. Aki szerint így van, az légyszi, 40 napig minden este úgy feküdjön le aludni, hogy a következő szabályok érvényesek:

– három óránál többet egyhuzamban nem alhatsz

– mindösszesen éjszakánként öt–hat óránál többet nem alhatsz

– ahányszor felkelsz, minimum tíz, maximum nyolcvan percig ébren kell maradni úgy, hogy véletlenül sem alhatsz vissza közben

– hogy pontosan mennyi ideig kell fennmaradni, csak az ébrenlét végén tudod meg

– az ébrenlét során teljes csendben kell egy helyben állni az idő tizenöt százalékában, a maradék időben egy hét–kilenc kiló súlyú terhet kell a sötét lakásban mezítláb, öt–hétszáz lépés távolságra elvinni, megállás nélkül, azonos tempóban, a lakás minden pontján minden fordulónál ugyanott, ugyanazzal a sebességgel fordulva, a súlyt minden pontján mozdulatlanul, végig ugyanazokkal az ujjakkal, az alkar ugyanazon részén tartani

– tüsszentés, krákogás, köhögés, orrfújás és hasonlók azonnali harminc perces büntető-ébrenléttel szankcionálandók

– éjszakánként ezen felül öt alkalommal egy–egy percre kell ébren lenni

Utána beszéljük meg, hogy mi van eltúlozva. Egyszóval, kedves Boko Haram, Al Kaida, KGB és CIA, velem az alvásmegvonós kínzás már nem fog úgy menni. Jedik lettünk, bazmeg. Átlagosan egy–három percen belül tudok lényegében válogatás nélküli élethelyzetben elaludni. Mozgólépcsőn állva, pénztár előtti sorban, praktikusan egy gyökértömés és egy intim gyantázás kivételével nehéz elképzelnem olyan helyzetet, amikor nem menne. Mondjuk, mostanában igen nehéz elképzelnem akármit is. Meg artikulálni, gesztikulálni, disztingválni. Igen, néha kissé folyik a nyálam, figyelnem kell. Összevissza izzadok, olykor mások számára minden értelmezhető ok nélkül nevetgélek, ugyanekkor, ugyanitt sírni is tudnék. Máskor azon kapom magam, hogy egyetlen pontját figyelem bárminek percekig. Vagy azt, hogy valamiért hat perce kötöm a cipőmet.

Ezek a nem alvós időszakok számomra olyanok, hogy nem lehet rájuk felkészülni. Egyszerűen csinálja az ember, aztán mondhat bárki bármit baszki, ezen áthúzod magad, mint egy akadálypályán, és közben rácsodálkozol magadra, hogy „aztakurva, ezt nem gondoltam volna, hogy még mindig bírom talpon”. Mármint erről beszélek:

Ezek egy ilyen éjszakát követően, reggel hét körül készültek, egy perccel ébredés után. Egyjegyű számok összeadása, minimális testi funkciók, tőmondatok, viszont gazdagon díszített káromkodások, összesen olyan négy–ötszáz szavas szókincs, tizenkét–tizennégy családtag és barát neve és száma. E mellé kiegészítésként pontosan, és kivétel nélkül minden esetben nulla darab pin- kód, password és kapukód. Ez az indulókészlet a napra, ennyi megy kábé.

Kísérő jelenségek: tolerálhatatlan szúró fájdalom a két szemgolyóban, nyakszirt és lapocka között a gerincoszlopon végig olyan érzés, mintha Bobcattel megfordultak volna rajta, hátizmok ugyanezen szintig nyaktól kettő–négy kisebb, de éles görcsben.

Botrányos szájszag, könnyű fülzúgás, a szaglószerv köszöni, de később kezdi ma a műszakot.

Fosul vagy, menthetetlenül és szívszorítóan szarul vagy. Bizsereg a bőröd alatt mindenhol, hasmenés, hányinger közül bármikor bármelyik lehet, és indulsz a gyerekágy felé. És talán ezen a ponton legkésőbb szükséges és illendő megjegyezni, hogy kettőnk közül nyilván én kelek kevesebbszer. Jelentősen kevesebbszer. Hogy a feleségem hogy bírja, nekem őszintén fogalmam sincsen. Ő valahogy megy előre, úgy kel fel hatodszor is éjszaka, mint egy rugó. De hál' istennek jut lehetőség mindkettőnknek, ő szoptat, én sétálok és ringatok, ha kell. Néha nem kell. Ebben az egészben ez a legcsodálatosabb. Hogy sosem tudod előre, meddig kell fent maradni. Vagy, hogy amikor visszafekszel, akkor huszonöt percet, vagy két és fél órát fogsz aludni.

Amikor a kórházból hazajön, az az első hat hét persze a legdurvább. Akkor azt sem tudja a gyerek, hol van. Fogalma sincs semmiről, néhány napos, még az sem világos számára, melyik az éjszaka, melyik a nappal. Ez az első, talán leghosszabb és legnehezebb nem alvós szakasz. Utána a foga jön fél év múlva, az is egy „igazi családi ünnep”, amely során néha arra gondolsz, hogy ha csak harminccal ütne el egy IFA, az még biztos nem fájna ennyire. Aztán szeparációs szorongás van, ha van. Ilyenkor folyamatosan az anyját keresi, és csak ott hajlandó lenni, mellette, rajta, vele, körülötte. Mármint huszonnégy órában. Mármint szó szerint rajta, meg mellette. Elviszed onnan, ordít. Pedáns kis automatikája van, hidd el. Visszaviszed a félőrültre fáradt, kataton üzemmódban dadogó szegény anyjához, és elhallgat. Nem bonyolult még a dolog.

Gondoltam már rá, hogy egy kurva nagy kört rajzolok az anyja köré, és lemérem, hol kezd ordítani.

Nehéz időszakok ezek. Magaddal, a gyerekkel, a másikkal… minden értelemben. Amikor valahogy úgy hozza az élet, hogy el kell menni valamelyik határodig, az általában maradandó élményeket okoz. A fizikai korlátok megismerése pedig amúgy igen hasznos tudás a későbbiekben. De megkéri az árát, a rohadt életbe. A tolerancia, az empátia, az alapvető együttélés és együttműködés a másik szülővel, normális esetben egy új dimenzióba kerül – ami önmagában megérne egy hosszabb gondolatmenetet, akkora csoda. Többek között azért, mert ilyen állapotban vagy alapjáraton.

 

Ahogy mondják, innen szép nyerni. És tényleg, mert egy ilyesmi élmény eléggé csapatépítő jellegű. Rövidesen nevetségesen kevés szóval, kézjelekkel, szemvillogtatással is megértitek egymást. De a sóhajából, éjszakai szuszogásából, fogának csikorgásából is rögtön érted, hogy van a másik, és mit akar üzenni. Pár perces rutinok, pillantások, apró babás szokások alakulnak ki, ott vagytok egymásnak, összezártok egy családként.

Nálunk reggelenként van egy pillanat, amikor a gyerek már felöltöztetve eljátszik a kis járókájában, nekünk meg már kávé van a kezünkben, és egymásra nézünk, és nevetünk, mert nyilván a világon nincs ennél jobb, elképzelni, álmodni, rajzolni is lehetetlen.

Pedig majd meghalunk. Talán úgy lehet legkönnyebben elképzelni, mennyire jó, hogy amikor ilyen takony állapotban, remegő lábakkal ránézel arra a gyerekre, akkor pontosan és simán leszarod, hogy milyen állapotban vagy. Akkor mész tovább és vigyorogsz, mert megtanultál magadon is vigyorogni. Lesz mit mesélni neki, amikor itt lesz az ideje. Nagyon fog röhögni rajtad, de akkor már te is röhögni fogsz. És nem lesz közben hányingered, se tejszagú a trikód, se kiszáradva a szád, se tikkelni nem fog a szemed. Remélhetőleg.

Doffek Gábor

A képek a szerző tulajdonában vannak