–

Húgom van, illúzióim nincsenek

Tudom, hogy néha piszok nehéz szeretni egymást.

Mondom ezt annak ellenére, hogy életem egyik legfontosabb, leghosszabb és legkonokabb szövetsége fűz a testvéremhez.

Hozzá képest lettem, vagyok valamilyen.

És ő is hozzám képest ilyen vagy olyan.

Nem vagyunk sziámi ikrek, de összenövéseink száma végtelen.

Ha egy alomban nevelkedsz fel valakivel, és nem (túl) nagy a korkülönbség, akkor alapélményed, legfeljebb nem tudatos, hogy az ő szemüvegén át (is) látod önmagad. És egymáshoz képest ismernek titeket a rokonok is.

„Második gyerek, biztos ezért sokkal életrevalóbb! Ő a bújósabb kisfiam! A nagylány szorgalmasabb, a kicsi meg életművész! A bátyád nem csinált ilyeneket! A kicsi lány nem finnyás, bezzeg a nővére, ő mindig válogat, nagyon rossz evő.”    

Ismerős mondatok?  

Le merném fogadni, hogy ki tudnád egészíteni a listát a saját családod narrációjával.

Elgondolkodtál már azon, mi mindent gondolsz magadról csak azért, mert olyanok mondták rólad, akiknek hiszel? Például a tesód?

Az önismeret fejlesztése épp arról szól, hogy megpróbáljuk lehámozni magunkról azt, ami nem mi vagyunk. Írjuk a saját történetünket, és megkíséreljük kizárni a fejünkből a készen kapott mondatokat önmagunkról.

Ha van testvére az embernek, akkor őt is meg kell érteni ahhoz, hogy önmagát érthesse.

Nem megy másként.

És megkockáztatom, jóban lenni sem tudunk magunkkal, amíg vele harcolunk, vagy legalább, amíg meg nem fejtjük a háború okát.

Egy régebbi cikkemben már írtam róla, hogy míg korábban azt gondolta pszichológia, hogy az azonos nemű szülővel való azonosulás képezi az identitásunk alapját, ma már tudjuk, hogy árnyaltabb a kép: a testvérek szerepe is nagyon fontos a személyiségfejlődésben.

Hogy miért nyúlok megint ehhez a témához: láttam egy darabot Magvető Café-ban a minap, a címe az volt: A megmentő. Kincses Réka, Berlinben élő filmes önéletrajzi ihletésű drámája két lánytestvérről szól, akik felnőttként vágják egymás fejéhez a gyermekkori sérelmeiket, illetve próbálják tisztázni, mi történt a múltban.

A Láthatáron Csoport előadása után Artner Sisso újságíró és dr. Ritter Andrea transzgenerációs kérdésekkel foglalkozó klinikai szakpszichológus beszélgettek az alkotókkal és a nézőkkel arról, hogy miből épül fel voltaképpen felnőtt női identitásunk.

Alida Bevk és Feuer Yvette A megmentő című darabban - Forrás: Facebook/Láthatáron Csoport

A fókusz, a darab témája miatt a testvéri kapcsolatokon volt

Ami egyértelmű és leszögezhető, ebben nem volt vita: mindegy, hogy miért romlott meg a viszony a testvérek között, a gyökerek mindig a gyerekkorban keresendők.

A kapcsolódást ugyanis – a hiedelmekkel ellentétben – nem a gyerekek alaptermészete (hasonlóságuk, illetve különbözőségük) határozza meg elsősorban, nem is a nemük vagy a születési sorrendjük, hanem a szüleikkel való viszony, és a szülők egymás közötti kapcsolata.

A megmentő című darab épp e tézis köré épül: az apa megbízhatatlansága, az anya depressziója, kasztráló vitastílusa, arroganciája vezet a két lánytestvér konfliktusaihoz is. Abszolút életszerű, hogy épp az anyát keményen kritizáló, elutasító lány válik egészen hasonlatossá hozzá, nem pedig az, aki vele marad. És az is, hogy ők ketten, a gyerekek úgy civakodnak felnőttként, ahogy annak idején a szülők tették.

Akkor tehát haragudjunk ilyen elmérgesedett helyzetekben a felmenőkre?  

A pszichológus figyelmeztet, hogy igazából senki sem a maga ura, a generációk egymásnak adják tovább a traumákat, a saját családjukból, gyerekkorukból hozott rossz mintákat.

Azt gondolni, hogy „felül tudjuk írni valamennyi otthonról hozott hibás beidegződésünket, csak elhatározás kérdése az egész” – illúzió. Senki sem tud kibújni a saját neveltetése hatásai alól egészen.

Ami reális célunk lehet viszont, dr. Ritter szerint: a reflexek felismerése, azonosítása, az örököltnél „valamivel kevesebb” rossz minta átadása saját utódainknak.     

Beszéltem már a viszályokról, a problémákról, de arról még nem, hogy vannak sikertörténetek is, nem is kevés! Léteznek nagyon jó testvérkapcsolatok, erős lojalitás, életre szóló összekapaszkodások.

Hogy mi mindent tanulhatunk a testvérünktől, ha jó a viszony, ha legalább nagyjából jól funkcionál a család?  

Például azt, hogyan kell tisztességesen versenyezni.

Olyan nincs, hogy a testvérek nem rivalizálnak egymással. Versengenek a figyelemért, és ez teljesen természetes, progresszív reakció. A mikénteket, az etikus módszereket épp egymás közt kísérletezgetik ki gyerekkorban. A fejlődéshez mindenképp szükség van némi frusztrációra, amelynek az elviselése felkészít bennünket arra, hogy egészséges kapcsolatokat alakítsunk ki majd felnőttként másokkal.

Érdekes módon általában nem az a gyerek utálja a kistestvérét, aki túlságosan kötődik a szüleihez.

Épp a bizonytalan kötődés vezet oda sokszor, hogy a szülővel szemben érzett indulat csattan a tesón. Erről is mesél A megmentő című darab, jó szívvel ajánlom figyelmetekbe!

Kurucz Adrienn

A kiemelt kép illusztráció – Forrás: Getty Images