–

Talán én is írtam arról (nem emlékszem, mikor, lehet, csak az itthoni naplómba), hogy általában eljön az a pillanat, amikor a családfát tanulják a gyerekek az iskolában. Ilyenkor a tanerők feladják házi feladatnak, hogy mindenki készítsen egyet. Ez az, amit a legtöbb gyerek megpróbál letagadni, elmismásolni, de mivel igyekszem elég szoros kontroll alatt tanulni a gyerekekkel, ez legtöbbször nem sikerül nekik.

Persze megértem a feladat nehézségét, kényelmetlenségét. Az sem jó, ha nem csináljuk meg, és az sem, ha kitalálnánk valami fals megoldást. Legtöbbször vagy felhívom a tanárt, vagy írok neki a problémáról, és természetesen meg is értik. Nehezebb ilyenkor megbeszélni a gyermekkel, hogy mi van. Mert persze minden gyereknél más a történet, más az oka a gyermekotthonban való elhelyezésnek. És nyilván nem beszélünk erről mindennap, sőt: inkább nagyon ritkán. Úgyis tudja mindenki.

Azt azért csak nem írhatjuk le, hogy „nincs se apám, se anyám, mert apám megölte anyámat”, vagy „ugyan van anyám, apámat nem ismerem, de anyám sincs igazából, mert elfogadta, hogy az új kapcsolatába én nem férek bele”. Vagy „apám még születésem előtt lelépett, anyám meg kurva”.

Tehát nemhogy családfám, családom sincs, egyedül vagyok.

Érted, hogy idővel miért lesznek a gyermekotthonban nevelkedők közül jó néhányan érzelemmentesek?

Én értem. De az egy másik írás.

Ezzel a munkával kapcsolatban a legnehezebb elfogadni azt, hogy milyen távolságot tarthatsz a gyerekekkel. Ezt meg kell tanulni, különben nem fog menni. Tizenhat év alatt számtalan embert láttam sarokban, nevelőiben zokogni, miután rájöttek, hogy ez a munka nem azt jelenti, hogy szeretem a gyerekeket, megmentem őket, és miért nem megy. Mert aztán a gyereknek mégsem elég, hogy adsz neki csokit, megengedő vagy, mert a gyerek kihasznál, és azt is tudni kell, hogy a gyereknek nem ez kell.

Kőkemény profinak kell lenned, de nagyon nehéz ezt elérni. Legtöbbször nem sikerül.

Sokszor kérdezték tőlem, hogy bírom?

Hát, megtanultam bírni. Emellett az a hozzáállásom a kevés sikerélmény miatt, hogy nem távlatban nézem a dolgokat, hanem minél rövidebb időben. Ha már egy nap jó volt, minden rendben. Aztán persze ott a hosszú távlat, de abba nem mélyedek el nagyon, mert minek. Csináljuk a dolgunk, aztán úgyis lesz valami.

Ezt az átmeneti otthonban tanultam meg. Minek helyezzek ki távlati célokat, ha a jövő héten – egy hibás döntés miatt –„hazagondozzák” a gyermeket?

A lényeg, hogy a gyerek érezze jól magát. Nem mindig fogja, de azt tudnia kell, még ha nehéz is neki, hogy itt minden róla, érte szól.

Nagyon sok időbe telt megszoknom, hogy mindent megfeszítve beleadsz abba, hogy a gyerek felálljon a padlóról, és emellett eredményeket érjen el az iskolában, miután rájött – mert te rávezetted arra –, hogy ez a jövője egyik titka, és ennek eredményeként az egyik legjobb lett az osztályban. Majd jön a börtönből szabadult apa, és az egészet a „csicska vagy, fiam, hogy azt csinálod, amit ezek mondanak” szöveggel szétbassza.

– De a nevelő jót akar, apa – hallgattam ki egyszer a beszélgetést.

– Becsicskulsz nekik? Az én fiam nem lehet csicska. Én vagyok az apád, azt csinálod, amit mondok.

Úgy, hogy addig én láttam el ezeket a feladatokat, de tényleg ő az apja, akármit jelentsen is ez.

Veszel egy mély levegőt, mész tovább, és holnap is leülsz tanulni a fiúval, meghallgatod, mi van a lánnyal, aki tetszik neki, és elmentek cipőt venni, és végignézed, ahogy az apa innentől rendszeresített látogatásának és nyomásának „hála”, az utolsó lesz az osztályban.

Ezt nagyon nehéz elfogadni, de ez van. Tisztában kell lenned magaddal, és hogy miért vagy ott, ahol.

Te sosem leszel az anyja, az apja, a feltétlen megmentője ezeknek a gyerekeknek.

Nagyon kevés Fülöp atya van a Földön. Te a nevelőjük vagy. Pont elég.

Kacsintós szmájli.

Súgva.

Nemrég meghívott Robi az esküvőjére, aki annak idején, 12 éve nálunk élt az átmenetiben, és én voltam a nevelője. Jól él, és megfogadta, elfogadta, amit mondtam neki mindig (bár ehhez a börtön is kellett), hogy vidéken lesz jövő számára.

Emese, aki megtalált a Facebookon, még úgy is, hogy álnéven futok. Mikor bekerült hozzánk, nem kedvelt. Sőt. Aztán megvédtem az osztályfőnökével szemben, akinek meg kellett értenie, hogy más az, ha valakinek azt mondják, hogy „kurva anyád”, és emiatt hajat tép, amikor annak a valakinek tényleg kurva az anyja, és ezzel hatodikban tisztában is van. Sokat veszekedtünk. Én mindig reagáltam az ő viselkedésére, és szánalmasan azt mondtam, „amilyen a mosdó, olyan a törölköző”. Mert egyszerű, könnyen érthető. És mert akkor a szólások, közmondások volt épp a házi feladat. A sírba tudtam vele vinni. Aztán beszélgettünk sokat különböző lehetőségekről. Hogy az idegen nyelv fontos. Mert meg lehet próbálni máshol is. Most Belgiumban él. Családja van, apa, két gyerek, meg ő. Az anya.

A Facebook-profilját nézve kicsit elérzékenyültem a mottóján. Azt írta ki: „Amilyen a mosdó, olyan a törölköző”.

Vagy Barbi, aki amikor ötödikesen bekerült, egy évig utált, pont mint Emese, mert szabályokat próbáltam neki szabni. Aztán lassan elfogadta. Idővel mindenben én voltam az, aki befolyásolni tudta. A fiúkkal, jövővel, kétségekkel kapcsolatban. A ballagási ruháról csak én mondhattam kritikát. Jót mondtam. A ballagáson könnyes szemmel mondta, hogy „köszönöm”. Hogy én ne könnyezzek, gyorsan megkérdeztem, hogy „jó-e a cipő, amit az utolsó pillanatban szereztünk egy éjszakástól”. Jó volt. Ő is felhívott később, ha nehéz volt neki. Amikor otthagyta az iskolát, amikor táncosnőnek állt, amikor felnőttképzésre jelentkezett, és amikor gyereke született. Egy ideje nem hívott, remélem, jól van.

 

Zebegényi Péter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Juanmonino