–

1. nap:

Hogy mi az a Nomad Cruise? Egy olyan hajóút, amelynek során digitális nomádok egy laptoppal átszelik az óceánt, miközben dolgoznak, ismerkednek és tanulnak egymástól. Nem mellesleg: remekül mulatnak.

Ultra módon extrovertált, és már-már betegesen szociális lény vagyok, de nyelnem kellett egy nagyot, amikor megtudtam, hogy a 130 fősnek megismert „kis” Nomad Cruise családom 500 tagúra nőtt időközben. Szerencsére ebből kétszázat már ismertem más utakról, egy pohár borral a kezemben el is kezdtem üdvözölni őket beszállás után. Nem vagyok amúgy alkoholista, csak valami pszichológiai törvényszerűség áldozata: ha ingyen van valami, akkor sokkal több kell belőle. Azért megfogadtam pár dolgot: sosem használom majd a liftet, mindennap lemegyek az edzőterembe vagy futok a futópályán, nem zabálok eszeveszetten, nem iszom túl sokat, de mindennap táncolok a diszkóban és bulizok, bemegyek az előadásokra, és nem pasizom, mert nem hiányzik a dráma.

3. nap:

Megismertem egy igencsak érdekes pasit, hívjuk csak Ernőnek. Eldöntöttem, hogy az ismerkedés igazából nem számít a fogadalom megszegésének.

Megálltunk Alicantéban, ahol egy gigantikus adag paellát főztek nekünk ajándékba. Ezen kívül még Tenerifén és a Zöldfoki-szigeteken kötünk majd ki Brazília előtt.

Teljesen elment a hangom, mert az első napi gigantikus buliban az egyik „csak kimegyek egy percre friss levegőre” bemondásom után negyvenöt percet dumáltam az öt fokban, vizes pólóban. Amikor megszáradt rajtam a póló, már tudtam, hogy baj lesz. Betegen pedig csak nem edzhettem, és a liftet is engedélyeznem kellett magamnak, de a bulikat azért nem hagytam ki. Közben sokat tanultam többek között a YouTube-ról és a fotózásról, részt vettem életem első salsa-óráján, és csatlakoztam egy meditáláshoz, ami nagyon menő volt. Az óceán amúgy nagyon gyönyörű, néha legszívesebben beleugranék. Nem öngyilkos hajlammal, csak úgy úszni egyet. Mondjuk, a medence is megtenné, ha nem lenne ilyen hideg a vize.

  

5. nap:

Még sosem vettem részt Mastermind-csoportban, sőt, a konferencia előtt azt sem tudtam, mi az, pedig igencsak hasznos. Négyen voltunk egy csoportban, mindenkinek össze kellett foglalnia egy számára megoldandó problémát két percben, aztán a csoport tíz percig csak ennek a megoldásán dolgozott. Azért is szeretem ezt a közösséget, mert itt mindenki nyitott, és szívesen osztja meg a tapasztalatait bárkivel, rengeteget tanultam másoktól, és sok ötletemre kaptam visszajelzést.

Közben kiderült, hogy Ernőre nagyon nyomul egy lány, hívjuk Juliskának, aki egyből utálni kezdett, amióta látta az egyik ebédrandinkat, és folyton „tüzelő” szemekkel bámul. Az is a fülembe jutott, hogy terjeszti, milyen idegesítő vagyok, gondolatban már át is löktem a korláton háromszor. Nesze neked, drámamentesség. Pedig közben megtudtam, hogy Ernőnek otthon barátnője van, azóta nem is akarok vele fogadalmat szegni, már csak beszélgetünk. Alapvetően elégedett vagyok a cölibátussal, bár néha nagy a kísértés.

6. nap:

A Deep Connection (mély kapcsolat) workshopon megrázó dolgok történtek velem. Percekig némán idegen emberek szemébe kellett néznem, ami erőteljes élmény, mindenkinek ajánlom. Aztán valakivel csukott szemmel fedeztük fel egymás kezét, ugyancsak csukott szemmel kaptunk, majd nyitottal adtunk bókokat, és súgtunk kedves mondatokat egymás fülébe. Az, hogy sokan elsírták magukat csupán pár kedves szótól, mindent elárul a társadalom általános bókolási kedvéről.

A „Fuck yeah” elmélettel minden résztvevő egyetértett, eszerint úgy érdemes élni az életet, hogy minél többször menjünk csak bele azokba a helyzetekbe, amik a „baromira akarom” kategóriába esnek, alább adni nem érdemes.

7. nap:

Egy nagy taps a legújabb, legkedvencebb tetoválásomnak. Nem tudom, hány ember mondhatja el magáról, hogy az Atlanti-óceán közepén, egy mozgó hajó egyik ingatag kabinjában tetoválta egy jó barátja. Őrültség, tudom, talán pont ezért vagyok ennyire büszke rá, legalább háromszáz embernek megmutattam a remekművet az első órában. Maggi barátnőm egy osztrák dizájner, aki pár hónapja szerzett egy tetoválókészletet, és azóta tanulja a mesterséget, először undorító disznóbőrön gyakorolt, most pedig már tizenvalahány élő emberen is ott virítanak az apró tetoválásai.

Egy számunkra fontos közös tetkó létrehozását már egy éve ígérgetem neki, ezért nem hezitáltam, amikor összefutottunk ebédnél. „Megcsináljuk ma a tetkódat?” „Fuck yeah, mikor?” Három órával később a kabinjában rajzoltuk a kis leveleket, aztán rádőltem az ágyára, feldobtam a lábamat az asztalára, ő pedig hibátlan munkát végzett. Ráadásul végre az idő is jó, tudtunk napozni és medencézni is. Elképzelhető, hogy ünneplésképp kicsit túl sok Cuba Librét ittam az esti kocsmatúrán, de az már egy másik történet.

9. nap:

Én vagyok a sárkányok anyja!

Tizenhét fős csoportokba osztották az ötszáz embert, hogy legyen némi interakció kisebb csoportokban is, és minden „tribe”-nak van egy kis állatkája, én pedig a legmenőbb csoportot kaptam, a „sárkány tribe” osztályfőnöke vagyok. Ezért még hálásabb vagyok, mióta megtudtam, hogy „mamakoca” is lehettem volna egy kis balszerencsével.

A csoportom projektje, a Nomad Cruise emlékkönyve remekül halad, sok rajzot tudtunk kicsalogatni az emberekből, és egyelőre – kakukktojásként – csak egy fallosz virít egy teljes oldalon, az is csak azért történt, mert rosszkor kezdte el játszani a DJ a Despacitót, és véletlenül otthagytam a bárpulton a könyvet őrizetlenül.

10. nap:

Ernő elkezdett kavarni egy lánnyal, nevezzük Mariskának. Ejnye-bejnye, nem a hűség a legfőbb nomád erény. Legalább Juliska azóta nem utál, sőt, cinkosként tekint rám, mint akit szintén dobtak. Inkább nem mondom el neki, hogy ez mit sem változtatott Ernővel való kapcsolatomon, továbbra is sokat beszélünk, és továbbra sem akarok tőle egyebet.

Amúgy lehet, hogy mégsem a meggondoltság miatt ettem keveset eddig, mert mióta túl vagyok az írós workshopomon, visszajött az étvágyam. Általában a felszolgálós, szép ruhás vacsora előtt felmegyek a grill étterembe egy szelet pizzáért, mondhatni elővacsoraként. Ebből általában még egy szelet lesz, majd egy hamburger is, aztán az igazi vacsorára már csak azért megyek, hogy ismerkedjek emberekkel, de valahogy lecsúszik legalább két fogás. Sajnos nem tudok nemet mondani, így néha még ezután felmegyek a többiekkel egy plusz desszertért a büfébe, ahol a kaja olyan jól néz ki, hogy végül teszek a tányéromra egy adagot. Ezután már csak odagurulok a medence melletti bárba, és a kihagyhatatlan kapcsolatépítés közben felhajtok még pár koktélt. Ezen a ponton már nem számít a sok cukor. Este megállás nélkül röhögünk, azokkal az arcokkal is, akikkel napközben még véresen komoly üzletről beszélgettünk. „Írd le a szexuális életed egy filmcímmel!” „Gone in 60 seconds.” „Hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alatt”.

13. nap:

Basszus, megérkeztünk, fogalmam sincs, hova tűnhetett ez a majd' két hét. Az utolsó éjszakai buli utáni pár óráját a dekken töltöttem fent a szobatársammal, néztük a csillagokat, majd a napfelkeltét. Sikerült teljesítenem a mindennapi partizós fogadalmamat, most először nem bonyolódtam pasizós drámába (?), de láttam Magic Mike-féle sztriptízt a hajó tehetségkutatóján, tartottam workshopot, és részt is vettem sokban. Viszont annyi mindent akartam még csinálni, például csak egyszer edzettem, még legalább 200 ember maradt, akinek a nevét sem volt időm megkérdezni, megint elfelejtettem fehér ruhát hozni a fehér estére, és a trópusira is sima feketében mentem, lemaradtam pár jó előadásról, csak egyszer próbáltam ki a Wim Hof-légzéstechnikát, alig tanultam valamit az önfejlesztésről, még csak azt sem tudom, hogyan kéne influencernek lennem… vagy milyen online biznisszel fogok milliókat kaszálni. Azt hiszem, kénytelen leszek még egyszer visszamenni…

Darányi Lea

Kiemelt kép: Adrian Petrasch