–

Némi spoiler: Gellert Grindelwald (Johnny Depp) kiszabadul, és folytatja világuralomra törő tervét, pont ott, ahol abbahagyta. Híveket toboroz, mesterien manipulatív. A film bemutatja a Tudjukki előtti sötét varázsló felemelkedését (akit mi, muglik csak diktátornak hívnánk), és végigkíséri az autoriter rendszer kiépülését – vázolja, hogyan tud tömegeket, egyéneket manipulálni és használni egy sötét varázsló.

Hogyan és miért adják fel a nagyobb jó reményében alapvetően jó szándékú emberek a saját szabadságukat, és miért választják a sötét oldalt? Egyáltalán az a békésnek mondható állam, amiben élnek, valóban jól működik?

Ilyen és ehhez hasonló izgalmas társadalomkritikus gondolatokat vet fel J. K. Rowling, a film írója. A mondanivaló elmélyítéséhez pedig ezúttal is társa David Yates rendező, aki a Harry Potter-sorozat utolsó négy részéért is felelős volt.

12 éven aluliak 15 éven aluliak számára nem ajánlott

A film 12 éven aluliaknak nem ajánlott, én ezt a korhatárt tizenötre emelném. Hiába nem fegyverekkel ölnek, „csak” varázspálcával szórnak halálos átkokat, számomra súlyos volt, hogy már a film elején megölnek egy nagyjából egy év körüli gyereket, majd a film végén is van egy csecsemőgyilkosság. Érezhető az írónő mély kötődése a népi, tradicionális történetekhez (meg persze a klasszika-filológiához), a Harry Potter-előzményfilmek bennem a Grimm-mesék borzalmas, horrorisztikus világát idézik fel.  

Úgyhogy – miként a későbbi Harry Potter-filmekről – az előzménytörténetről, a Legendás állatok – Grindelwald bűntetteiről is elmondható, hogy némiképp elveszti „családi film” jellegét. Az első rész még jóval fogyaszthatóbb, színes, izgalmas családi filmre sikeredett, a folytatás azonban kimaxolta a „Grindelwald bűntettei” alcímet.

Sőt, a sorozat egyéb szereplőinek hátborzongató bűntetteit is. Ez persze ízlés kérdése – aki ezt az irányvonalat csípi, annak határozottan tetszeni fog a folytatás. De a gyerekeknek aligha. 

Sötét varázslatok kivédése és bevezetés a szexualizálásba  

Tartottam tőle, hogy Jude Law, Johnny Depp és Eddie Redmayne hármasa nem fog jól együttműködni a vásznon, és hatalmas ripacskodásba fullad majd, mert Johnny Depp képtelen lesz kibújni Jack Sparrow bőréből, Jude Law meg eleve nem jó „varázslómatéria”, Eddie Redmayne pedig mindenkire licitálni akar. Szerencsére nem így történt. Ami viszont végképp meglepett, az a férfiszereplők szexualizálása volt. 

A Harry Potter-filmek felnőtté válását mi sem bizonyítja jobban, mint ez a tény.

Én sosem voltam nagy Jude Law-fan. De mondhatom, nagyon dögös varázsló lett. Sosem gondoltam úgy a Harry Potter-filmek Albus Dumbledore-jára, mint aki vonzó pasas lehetett fiatal korában, de e történet szerint nagyon is az volt. 

A készítők elmennek egészen odáig, hogy az autisztikus vonásokkal felruházott Göthe Salmander figuráját (Eddie Redmayne) is felturbózzák erotikával. A filmben akármerre fordul, egy-egy vágyakozó, párás női tekintetbe botlik. Sőt, egy ponton meg is kérdi tőle valaki, hogy nem veszi-e le az ingét.

Ami viszont jó hír, hogy Johnny Depp végre elvesztette Jack Sparrow-imidzsét és helytállt a sötét főgonosz, Grindelwald szerepében. (Ha tippelnem kéne, akkor jövőre sok Grindelwald-jelmez lesz a beöltözős bulikon.) Őt szerencsére nem érte el a szexualizálás átka.

Ami nem ízlés kérdése, hanem valóban probléma: a film rettentően steril

Számomra a Harry Potter-filmek esszenciáját az adta, hogy iszonyat részletgazdag módon volt felépítve a varázslóvilág minden egyes szeglete. Szívesen időzött a tekintetem egy-egy jeleneten, és örömmel fedeztem fel, hogy a háttérben épp mit csinálnak a szereplők. A kis utcáktól-címerektől kezdve a mellékszereplőkön át a legapróbb varázstárgyig mintha mindennek meglett volna a maga története.  

A Varázslatos lényekben ez sajnos egyáltalán nem érezhető. Míg a korábbi Harry Potter-filmekben a szereplők folyamatosan kapcsolatban álltak a körülöttük lévő világgal, addig itt olyan, mintha csak díszlet lenne mögöttük. A statiszták is élettelen biodíszletek, rettentően steril minden.  

Nem tudok ebből a filmből kiemelni egy jelenetet, vagy akár egy markáns ötletet, ami később önálló életre kelhetne – mint ahogy híressé váltak anno a Harry Potter-filmekben megjelenő ételek: a mindenízű drazsé, a vajsör, a Weasley Varázsvicc Vállalat, Ollivander pálcaboltja, vagy maga az Abszol út hangulata. Talán az lehetett a hiba, hogy túl sok történetet szerettek volna elmesélni ebben az egy részben, ezért a lényeges apróságokra nem jutott idő. Nagy kár. 

Ami továbbra is iszonyatosan kúl a filmben

A hiányosságokért viszont kárpótol, hogy a varázslények továbbra is nagyon jól néznek ki. (Erről persze megoszlanak a nézői és szakmai vélemények, egyesek szerint olyan, mintha a tervezők ötlet híján elkezdtek volna random állatokat összemixelni.) Én viszont nagyon bírtam. Salamander otthona, és a benne nyüzsgő állatvilág elképesztő lett.

A két mellékszereplő – az első részben hatalmas alakítást nyújtó Queenie Goldstein (boszorkány) és Jacob Kowalski (a mugli pék) – szerelmi románca tovább folytatódik… és továbbra is imádnivaló.

Szintén nagyon szerettem, hogy a filmből megismerhetjük Nagininak, Voldemort hű csatlósának a történetét. Felbukkan benne Nicolas Flammel, Dumbledore öreg barátja, az alkimista, a Bölcsek köve megalkotója. És ami még ennél is menőbb az írónő részéről, hogy végre megtudjuk, igaz-e, hogy Albus Dumbledore a férfiakhoz vonzódik-e.

Szőcs Lilla

Képek: InterCom