–

A játékipar részvényesei most bizonyára a dollárkötegekkel kitömött szivarzsebükhöz kapnak színlelt ijedtségükben, pedig aki már megfigyelt mezei virághoz lehajoló kisgyereket, az kék bálnára hízott bankszámlájának aranyfényű árnyékában is látja az igazságot: a természet a szülők mellé mindent megadott ahhoz, hogy a világ színes, érdekes és izgalmas hely legyen. Vagy legalábbis annak tűnjön, amíg be nem kerülsz az oktatási rendszerbe, ahol diplomás emberek – merő jó szándékból – egy gumikalapáccsal addig verik a fejed, amíg olyan nem lesz, ami megfelel a társadalmi konvencióknak.

Tomikát akkor tudom megismerni, ha leülök mellé. Még a guggolás sem elég, nemhogy a lehajlás. Oda kell kuporodni, zsírszöveteimet a lehetségesnél is kisebb térfogatúvá zsugorítva, a lábam amputációt ígérő zsibbadását kockáztatva, a derekamban szorgalmas kegyetlenséggel dolgozó konyhakések nyilallását tűrve, mert csak onnan látszik, hogy a gyermekláncfű szirmait milyen pajkosan kapja fel és szórja szét a szél.

Egyszer ezt játszottuk egy étterem teraszán, miután engedelmeskedtem az etetőszékbe láncolt kisfiam „kiszáll, kiszáll!” kérésének (valójában: üvöltve kiadott parancsának), és megértettem, hogyan látja ő a világot.

Számára minden először történik. Az elsőre pedig – legyen az áfonya ízű csók vagy ecetként maró csalódás – örökké emlékszel. Neki minden pillanat ilyen. Húsz percig kikerekedett szemmel csodálja a markológépet, amivel a nagy bácsik egész nap szabadon játszhatnak, és az anyukájuk nem cseszteti őket azzal, hogy vegyenek fel sapkát, pedig nekik sincs túl sok hajuk. Sikongatva fogadja a tuják alól kiszaladó cicát, mert meggyőződése, hogy az is érte él, és az ő szórakoztatására lett kirendelve. Vigyorogva markolja meg a nagyapja ősz szakállát, élvezve, ahogyan a rendetlen, érdes szőrszálak megcsiklandozzák a puha bababőrt. Megkaparintja a pénztárcámat, a benne lévő bankjegyeket egy indián törzsfőnök gőgjével félrehajítva kirángatja a színes plasztikkártyákat, és arra használja azokat, amire valók: dominózik velük. Feldobja a labdát a fa lombkoronájába, és amikor te már feladnád, hiszen úgysem tudsz olyan magasra hajítani, ő újra és újra megpróbálja, lankadatlan kitartással és töretlen derűvel, mert veled ellentétben pontosan tudja, hogy a labdának nem az az értelme, hogy gólt lőj vele, hanem az, hogy repüljön és visszahulljon, végestelen-végig. Hiszen számára minden először történik, és utána örökkön-örökké.

A dalai láma okos ember: egyszer azt mondta, hogy a világnak nincs szüksége több sikeres emberre, ellenben a világnak több boldog emberre van szüksége.

Tomika még sohasem hallott a dalai lámáról, de egy ide reinkarnálódott Buddha bölcsességével a Potala-palota díszletei nélkül, egy autóparkoló gazos mezsgyéjén szaladgálva is érzi, hogy boldog akar lenni, ahhoz pedig csak azt kell szeretni, ami van, és nem azt akarni, ami nincs.

Minden mást mi, az ő tiszta egyszerűségére érdemtelen szülei testálunk rá. Elvittük például egy játszóházba, mert úgy gondoltuk, hogy jobb, ha azt bontja le féktelen jókedvében, mint a mi nappalinkat. Tévedtünk. Már megint. A játszóházak szörnyű helyek, profin berendezve. A szülők számára tökéletesek – én például mindig elemi erejű vágyat érzek, hogy végigmásszam a labirintust, pedig beleszorulnék, mint túltöltekezett Micimackó a barlangnyílásba –, a gyerekek szempontjából azonban két komoly probléma van velük. Az egyik az, hogy a játszóház túl sok. Plafonig telezsúfolják játékokkal, jobbnál jobbakkal, egyik a másikat éri. „Ingerdúsgazdag” hely.

Mintha az egész életedet lakodalomban kellene leélned: az elején még szórakoztató, de úgy a közepe táján már baltával vernéd szét az egészet egy kis nyugalomért és elmélyülésért.

A játszóház másik rákfenéje az, hogy túlságosan biztonságos. Mi – a nyugati világ kényelmi társadalmának mesterséges inkubátorában felnevelt felnőttek – egy fertőtlenített és kipárnázott bölcsőt építettünk magunknak, amiből mindenféle gépek, törvények és hatóságok segítségével igyekszünk kirekeszteni a veszélyt és a kockázatot. Azt, ami az életet érdekessé, végső soron tehát élhetővé teszi. Ebbe a bölcsőbe próbáljuk belegyömöszölni az utódainkat is, akiket nemhogy óvunk a fúvó széltől, hanem be sem mutatjuk őket egymásnak. Vagy a tűznek, mert az éget; a magasságnak, mert az leránt; az állatnak, mert az harap; és bármelyik másik felnőttnek, mert az biztosan cukros bácsi, de legalábbis sík hülye. Puhányok vagyunk és puhányokat nevelünk. Az ember nem Isten, hanem a maga képmására teremti az embert.

Meghagyom: a kedves olvasó bizonyára kivétel. Néha mi is, hiszen magas hegyeket mászunk meg, a hóban alszunk és ettünk már gázfőzőn készített rántottát falazótéglából. (Tényleg. Egy túrán nem volt tálcánk.) Ennél azonban sokkal gyakrabban féltjük a gyerekünket mindentől, ami piszkos, mert nyilván tele van mikrobákkal, azokkal a lila és zöld kis szörnyekkel, amik a vécéfertőtlenítők ostoba reklámjaiban szerepelnek.

Tomika a minap egy bidében mosott kezet, és beletelt két napba, mire rájöttünk, hogy semmi baja nem lesz tőle, tekintve, hogy a kérdéses fajanszot még soha senki sem használta, és amúgy is olyan tiszta, mint a lelkek karácsony szentestéjén.

Tudtuk mi az igazságot – „csak a koszos gyerek a boldog gyerek” –, de alkalmazni már hosszabb időbe telt.

A játszóházzal tehát az a legnagyobb probléma, hogy túlságosan biztonságos. A szülőkkel pedig az – még egyszer tisztelet a bizonyára számos kivételeknek –, hogy ez nekik megfelel. Tudniillik nekik felel meg. A játszóház egy balesetmentes legelő, ahol megfizeted, hogy egy–két órára nem kell a gyerek csonkolásos sérülésétől tartanod. Nem utolsó előny ez, mert amúgy kábé a nap 24 óráját ebben az aggodalomban töltöd, a visszatartott levegőt pedig jó néha kiengedni, hogy a szén-dioxidot újra oxigén váltsa fel.

De ha egy kicsit jobban figyelsz – igen, leülve a gyerek mellé –, akkor egyrészt rájössz, hogy a kevesebb néha több, másrészt a paráid nagy része rólad szól, és nem a gyerekről.

Én legalábbis erre jöttem rá Tomika másik meghatározó első élményéből, a hajvágásból is.

Ehhez tudni kell, hogy Tomika gyűlöl hajat mosni. Angyalhaja van: szőke és göndör. Emiatt már többször kislánynak nézték, bár amikor megszólal, a modora nem hagy kétséget a tesztoszteronszintjét, a másodlagos nemi jellegét és a személyi számát illetően. Fürdeni szeret, de amint víz éri a haját, sivalkodik, mint csirke a vágósoron. A házi hajvágással, pláne a fodrásszal tehát egészen addig nem próbálkoztunk, amíg nem úgy nézett ki, mint egy beatzenész 1962-ben. Az ítélet napja azonban eljött, úgyhogy a félelmeinket rutinosan palástolva bevittük őt egy fodrászatba, hátha szerencsénk lesz, és az ő haja lesz rövidebb pár tinccsel, nem a mester keze néhány ujjal. Jelentem, szerencsénk lett! Ennek persze ára volt, szó szerint, hiszen Zsuzsival mindketten befizettünk egy-egy taktikai hajvágásra, hadd lássa a gyerek, hogy nem feltétlenül kell ebbe belehalni. Utána az ölembe ültettem, és miután belenyugodtam, hogy a lepel ráterítése már túl nagy kérés lenne, a néni hozzálátott a nyíráshoz.

Sokkal jobban ment, mint gondoltuk, két okból.

Az egyik az volt, hogy a hölgy nindzsareflexekkel rendelkezik, és nagyon gyorsan el tudja rántani a pengét a felé forduló szemgolyóktól, a másikat pedig YouTube-nak hívják, amin a művelet közben a Kerek Mesék és a Nándi Mesék című animációs sorozatok egy-egy epizódja futott, lekötve a gyerek figyelmét.

Mission completed. Még egy első, amit sohasem felejtünk el, ellentétben Tomikával, aki még évekig olyan emlékeket halmoz fel, amelyekből igazságtalan, de praktikus módon egy darab nem fog az eszébe jutni felnőtt korában. A mementóként kapott fürtöt, persze, jól ott felejtettük. Bocs, fiam.

Az első strandolás is ilyen élmény volt. Felszereltük fürdőpelussal, úszógumival, karúszókkal, labdával, vödörrel, sapkával, diszperzit-állagú ötvenes naptejjel, valamint két órányi ott tartózkodásra három napi hideg élelemmel. Na, ezeket öt perc után a picsába kivágta a plédre (oké, a fürdőpelust azért ráadtuk), hasra feküdt a pancsolóban, és közölte, hogy akkor ő úszik. És bakker, úszott. Merthogy a víz arra való. Már megint túlgondoltuk. Ott is a felnőttek a paragépek, nem a gyerekek. A piros pólós „medencesmasszer” néni kétszer szólt rám, hogy ne üljek bele a vízbe, mert azt a gyerekmedencében tilos. Fogalmam sincs, hogy pontosan miért – én fertőzöm meg a gyereket vagy a gyerek engem abban a folyamatosan forgatott klórtengerben…? –, mert ezt nem írták ki, csak jó felnőtt módjára azt, hogy nem szabad. Mert csak. Tény, hogy van ott egy ilyen tábla, de én nem olvastam el, mert a gyerek arckifejezését elemezve próbáltam rájönni, hogy a lábmosó közepén készül-e szarni, vagy csak ilyen a mimikája, amikor örül a kétszülős vakációnak. Szabályok! Szabályok mindenhol!

Nem mondom én, hogy ezek a szabályok nem jók, hiszen nyilván szükségesek. Be is tartom (majdnem) mindegyiket, mert én még ráadásul nem is vagyok az a lázadó típus.

De nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy vajon nagyanyám azon a komfort nélküli hódmezővásárhelyi tanyán az 1920-as években, térdig a trágyában, öklelő szarvasmarhák, harapós kuvaszok, csípős pulykák, éles kaszák, forró lábasok, mérges gombák, fáról evett mosatlan gyümölcsök, nehéz faajtók és hegyes sarkú bútorok társaságában, védőnők, ÁNTSZ-útmutatások és cukorkaként fogyasztott antibiotikumok nélkül, az iskolától 15 kilométernyi gyalogútra, hogy a jó francba élte túl a gyerekkorát?

Hogyan érte meg viszonylagos egészségben, de háborítatlan derűben a maga majdnem kilencven évét, benne egy Trianonnal, egy gazdasági válsággal, egy világháborúval, egy mindenüket elrabló kommunizmussal, egy forradalommal és egy rendszerváltással, két gyereket becsületesen felnevelve?!

Muszáj lesz elvinnem Tomikát egy tanyára. A Nagykörúton csak túlélni tanul meg, de én azt akarom, hogy éljen is. Úgy, mintha minden először történne.

Ha szívesen megnéznéd a szerzőt élőben is, és kíváncsi vagy, milyen az, ha összeengedjük őt Fiala Borcsával, akkor ne hagyd ki Zsolt könyvbemutatóját! 

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Westend61