–

Ezt most megpróbálom úgy írni, hogy nem nézek fel

Csak teszem a dolgom, elmondom, amit átéltem, miközben néztem a filmet, ami az én életemet (is) tükrözte vissza, szó szerint és átvitt értelemben, mindenhogyan, hogy a végén szembesítsen az elmúlt tíz évem csődjével. Pedig tudtam, hogy nehéz lesz beülni rá, mert már akkor bőgtem, amikor még csak olvastam róla. Amikor azt mesélte Szilágyi Zsófia rendező egy interjúban, hogy ha elmondta a játszótéri anyukáknak, hogy róluk, az ő életükről akar filmet készíteni, többször azt a reakciót váltotta ki: „Ne folytasd, mindjárt elbőgöm magam.” Én meg ezen.

És amikor végül meg mertem nézni a filmet – mert sokáig féltem, hogy kiborulok –, már az első jelenetnél mindent tudtam. Áll a főszereplő, Anna (Szamosi Zsófi) a fürdőszobában, sminkelni próbál, de nem megy. Megbénítja egy gondolat. Kintről a férje és a barátnője beszélgetésének hangja szűrődik be. Anna most jött rá, hogy viszonyuk van. A férjének az ő egyik barátnőjével. Az Igazából szerelem egyik jelenete villan be, az egyetlen igaz pillanat abban a filmben: amikor Emma Thompson felfedezi, hogy a férje (Alan Rickman) egy másik nőnek vett ajándékot. Ő is a szomszédos szobába vonul el zokogni, és összeszedni a gondolatait.

Mit lehet ilyenkor mondani? Mit csináljon az ember? Anna idegesen befejezi a készülődést, és köszönés nélkül otthagyja a férjét (A filmben Füredi Leó, amúgy pedig Forgács Kristóf) a lakásban, és elindul a barátnővel (Láng Annamária) a csajos estére. A barátnőt könnyebb felelősségre vonni. Könnyebb nekimenni, valami őszinteséget kicsikarni belőle. És Gabi tényleg azonnal bevall mindent, ami van. Illetve ami még nincs, de nagyon akarna lenni. De ez is milyen már? Most akkor mi marad Annának?

Ott lóg a feje fölött a bárd: ketten szeretnék megcsalni, innen kell valahogy felállni másnap reggel.

Ugyan Szilágyi Zsófia azt állítja, hogy a keretsztori – a megcsalás – csak arra kellett, hogy összetartsa a lényeget, az anyák hétköznapi terhelését, és tétet adjon neki, de valójában sokkal többről van szó. Alig van már olyan, hogy egy tíz–tizenöt éves házasság néhány gyerekkel nem döccen meg ezen a ponton. Pontosan azért, amit a film gerince megmutat: mert a nukleáris család olyan verkliben működik, ami felőrli őket. Úgy mentálisan, mint fizikailag. Ahogy a filmbeli nyelvtanár, Anna kollégája (Hajduk Károly) mondja egy jelenetben: „Ne izgulj, megtöcsköli kicsit, aztán megy haza vacsorázni. Egy tízéves házasságban… Ne viccelj… Csoda, hogy eddig nem csinálta.” 

És ha a néző kívülről látja, mint itt, akkor tényleg nem tud rajta csodálkozni. Hogy a fenébe maradhatna az ember így figyelmes, kedves és odaadó a társával? És hogy a fenébe lenne kívánatos, amikor reggeltől estig logisztikázni kell, feladatokat ellátni, passzolgatni, sorról sorra kipipálni, két fizetésből kijönni, a különböző korú és más-más korszakban lévő gyerekek igényeit kielégíteni, különórákra rohangálni, iskolai teendőket észben tartani, ebben az eszement városban közlekedni, elmebetegekkel alkudozni, hasonlóan túlterhelt szülőkkel egyeztetni, és a „legjobb fej” anyóst is elviselni. Miért, a másik talán próbál mindeközben baromi vonzó és figyelmes lenni? Dehogy próbál, a könnyebb utat választja: azt, akinek így is tetszik. Ilyen elgyötörten, elcsigázottan, frusztráltan.

Anna egy napját követjük végig, amiben nincs semmi meglepő, és mégis lebilincsel.

Magadat látod, ahogy próbálsz a lehető legnagyobb hatékonysággal rendet tartani otthon meg a családi életben. Legalább a felszínen. Egyfelől kapaszkodsz a teendőkbe, mert addig sem kell gondolkodni, másfelől összeroskadsz alattuk, mert felemésztenek.

Valaki másnak az autójánál toporzékolsz, mert nem nyílik. A gyerekkel perlekedsz, mert még gyerek, és nem tud a saját dolgaiért felelősséget vállalni. Az anyósod és a férjed rossz viszonyában próbálsz közvetíteni, miközben téged is nyomaszt, hogy a segítségére szorulsz. És amíg a többiek cselédje vagy, csak lopva, állva tudsz egy-egy falatot a szádba dobni, miután mindenkit kiszolgáltál. 

Mégis, szinte kényszeresen mondod mindenre: „megoldom”. Mert muszáj, és mert senki más nem oldja meg helyetted. Csak azt az egyet nem tudod megoldani, hogy ezt az egész hóbelevancot egyben tartsd.

Mert az önfeláldozás nem jó út ehhez. Az nem vezet egyensúlyhoz. Csak még nem tudod – majd, ha már belebuktál.

Mindenkivel megtörténhet, vagy tegye fel a kezét, aki szerint „vele nem, az ő kapcsolata tutibiztos”. Mutassatok nekem olyan negyven körüli embert, akinek a környezetében ne ment volna gajra minden második házasság, és ne hullott volna szét több család. És még mindig mindenki csak magában keresi a hibát, önmagát okolja. Nem az egyéni felelősséget szeretném bagatellizálni, az is van bőven. De valami en bloc nem stimmelhet, ha ennyien esnek ugyanabba a hibába.

Minél tovább nézed az Egy napot, annál nyomasztóbb a szembesülés. Elkerülhetetlenül zakatol a kudarc felé. Gyönyörűen kivitelezett film, minden pillanata igaz. Minden beállítása érzékenységről és együttérzésről tanúskodik, minden kép egy látlelet. Szamosi Zsófi hibátlan alakítása mellett (amit már díjakkal is jutalmaztak) a gyerekeket szokták kiemelni, mert Magyarországon ritkán látni eleven, természetes gyerekszereplőket. De azért is játszanak olyan jól, mintha egyáltalán nem játszanának, mert a szövegük is kísértetiesen hiteles, pont így beszélnek a gyerekek. És mindenki más is pont olyan, mint az életben.

A vége, a film utolsó jelenete pedig egy olyan szimbólum, amibe kegyetlenül belefacsarodik az ember szíve. De jó lenne a hibáink, gyarlóságunk, kudarcunk és fájdalmunk elől elbújni. Meg időnként az egész világ szeme elől.

Azt mondjátok, hogy nem azért mentek moziba, hogy a saját problémáitokat lássátok viszont? Hanem azért, hogy kiszakadjatok belőle, és elfelejtsétek két órára? De akkor hogyan fog megoldódni? Csak úgy, ha ilyen filmek gondolkodásra késztetnek, méghozzá közös gondolkodásra. Mert az nem lehet, hogy mindenki egyedül bassza el, majdnem ugyanúgy, és mindenki egyedül felelős érte. Ha ebből olyan jelenség lesz, amiről már megéri filmet forgatni, akkor higgyétek el, az egész struktúrát kell felülvizsgálnunk.

Gyárfás Dorka

Képek: Vertigo Média