–

Nagyanyám nyolcéves koromban már simán elküldött Filtol cigarettáért meg bónuszjégkrémért a körülbelül egy kilométerre lévő „nagyközértbe”, amíg ő főzte az ebédet, és ha már ott voltam, a szemes kávét is ledaráltam ügyesen a bolti masinán – na, ezt imádtam csinálni.

Olyan is volt, hogy anyám harisnyáit vittem a szemfelszedőhöz a Centrum áruházba – a mai gyerekek már azt sem tudják, hogy létezett ilyen szakma, hogy szemfelszedő.

Aztán sétáltattam kutyát a bandámmal a kiserdőben, buszoztam Pestimrére vagy Erzsébetre a nagyszülőkhöz, és a vakáció nem táborban telt, hanem boldog bunkerépítéssel és rohangálással a többi kölyökkel együtt.

A nagyanyám utcája – itt szünidőztem rendszerint – még földút volt

Autóra nem nagyon emlékszem, hogy behajtott volna oda. Egy-két családnak volt Trabantja meg Skodája, azok viszont jobbára az udvaron álltak, kivéve szombaton. Akkor kitolattak velük, és következett a rokonlátogatás, de előtte még az összcsaládi kocsimosás, melyhez a kölykök hordták a habos, majd a sima vizet, az apukák meg atlétában sikáltak, szájuk sarkában a dekkel, miközben az anyukák a konyhaablakból kiabáltak, és rántottak valamit épp.

Akkoriban nem kellett telefonálni, hogy „átjöhet-e a Juditka vagy átmehetek-e én?”. Nem is volt telefon, csak az utca végén. Viszont csengő volt mindenhol, mentünk, fogadtak, jöttek, örültünk.

Vagány kölyök voltam? Nem igazán. Inkább félénk. De kíváncsi azért. Szóval mentem, mert mehettem, haverkodtam, szemlélődtem, nem féltem az utcán.

Mehettem, mert nem féltettek bennünket annyira, vagy inkább nem féltettek bennünket úgy, mint mi ma a saját gyerekeinket

Sokszor eszembe jut: annyira rettegünk a kölykök biztonságáért, hogy már szinte rabok, az otthon foglyai. És ebből következően szükségszerűen magányosabbak is. Főleg, ha nincs testvér sem – az enyémnek nincs.

Húzzuk az időt, amíg csak lehet, csak ne kelljen egy pillanatra sem egyedül hagyni őket vagy elengedni a kezüket.

Ahhoz képest, hogy mi, a ’70-es, ’80-as években cseperedők milyen „ridegtartásban” nevelkedtünk, legalábbis a mostani gyerekekhez képest, nemcsak hogy túléltük a „zord” körülményeket, de még hajlamosak is vagyunk párás szemmel nosztalgiázni az átcsellengett szünidőkről, a lépcsőházi szocreálról, a betonkoptató, fiúkról tárgyaló nagy lófrálásokról a barátnőkkel. Szülők persze sehol. És nem voltunk idősebbek, mint most a gyerekeink, akiket nem engedünk át egyedül a szomszédba sem szívesen – legalábbis a nagyvárosban nem.

Hiába keresem a kapcsolatot egykori „utcagyerek” mivoltom és a mai paraanyaságom között

Az egész hisztériám talán még akkor kezdődött, amikor a gyerek a hasamban volt.

Emlékszem, napokat töltöttem azzal, hogy kiválasszam a megfelelő (babakocsi és autókompatibilis) hordozót, azt, ami nemcsak a precíz német törésteszteken teljesített kiválóan, de ergonómiailag is tökéletes (lesz) a baba kényes gerincének.

Aggódásom felől visszatekintve a saját gyerekkoromra, egészen elképesztőnek tűnik, hogy, mondjuk, húsz-harminc évvel azelőtt miként transzportálták a gyerekeket, minket, egyik helyről a másikra.

Kezdjük ott, hogy eleve sokkal kevesebbet utaztunk. Oké, egy évben egyszer levonatoztunk a Balatonra, meg hétvégente kibuszoztunk a nagyszülőkhöz vagy a Ligetbe, de ez kilométerben töredéke annak, amit a mai gyerekek zötyögnek innen-oda, onnan-ide. Már az iskolába is nap mint nap autóztatjuk őket, akkor is, ha amúgy nincs túl messze a suli, meg jár oda busz is különben. De kinek van kedve ácsorogni a megállóban vagy bicajozni a reggeli cidri közepette? Meg hát, a táska-tornazsák kombó is van vagy tizenöt kiló, és délután a különóra egyéb helyszínen, ugye.

Na, már most, a logisztika önmagában is felvet egy csomó kérdést, akarom mondani parát.

Például, hogy ki mellé, akarom mondani, ki mögé ülhet be a gyerek?

Ismerek olyan családot, ahol csak anya és apa lehet a családi sofőr. Még a nagyszülőkre sem bízzák a szülők a szemük fényét – a magyarázat különben logikus, bár lehet vele vitatkozni, mint mindennel szinte: sosem bocsátanák meg maguknak, ha valami baj történne, de a másik felnőttnek, a transzportőrnek sem!

Privát paranoiám a tiltásig nem, legfeljebb a szorongásig terjed: szállíthatják rokonok, ismerősök is a gyerekemet, ha úgy alakul – csak persze ragadjanak telefont, amint odaértek, hogy sóhajthassak egy nagyot.

Fura felidézni ma azt az emléket, melyben riadt bakfisként a kistesómat kézen fogva vágtatok át a sötét, forgalmas Örs vezér téren, kerülgetve az induló buszokat, ugyanis kissé elkeveredtünk, és nem tudtuk, melyik busz visz minket haza. Látogatóban voltunk egy családnál, és anyukánk otthon várt ránk – mobiltelefon meg nem volt még, hogy hazaszóljunk.

A hepiend: megoldottam végül a helyzetet, hazaértünk épségben.

De ha ma erre a szitura gondolok, égnek áll a hajam már gyakorló anyaként, mert nem volt veszélytelen ott kolbászolni, ez tagadhatatlan, akkor sem, ha anyu meg mások is mondják: „más világ volt, nem kellett úgy aggódni a gyerekekért”.

Mondjuk, én inkább azt hiszem – azon túl, hogy ma sokkal, de sokkal több jármű, azaz potenciális veszélyforrás van az utakon – leginkább rémhírből, ezáltal görcsből volt kevesebb.

Akkor is történtek tragédiák, de a tragédiáknak csak a töredékéről értesültünk. Ma meg nemcsak értesülünk róluk, de a média konkrétan az otthonunkba önti a borzalmakat, ha hagyjuk persze, és nem nagyon hiszem, hogy van szülő, akinek ne ugrana össze a gyomra bármely hír hallatán, amely azt sugallja: ez egy nagyon-nagyon veszélyes világ.

Az én gyerekem nem kerül olyan helyzetekbe, mint én, amikor az Örs Vezér téren keringtem a kistesómmal

Pedig, ha rajta múlna, kerülhetne – ami nem jelenti azt persze, hogy kerülne is. Mert ő nekivágna már egyedül is a világnak – na, jó, a környéknek. Iszonyatosan féltjük, én is, az apja is, és felváltva szállítjuk, kísérgetjük, ebből következhetne az, hogy szorongó, önállótlan kamasz lett – de nem lett az.

Bátor, laza, a világra nyitott, barátságos gyerek. Jól feltalálja magát váratlan helyzetekben, és nem fél-szégyell segítséget kérni a felnőttektől, ha nem ért valamit.

Őszintén szólva, sokkal lazább, mint én voltam ennyi idősen, annak ellenére, hogy én szabadabban mozogtam a makrokozmoszban.

Már régóta menne ő mindenhova, évek óta kéri, hogy egyedül metrózhasson például – pedig most lesz még csak tizenegy éves. Egyelőre nem engedtük el, de nincs messze a pillanat, amikor megpróbálkozunk az önálló közlekedéssel, ha nem is a város másik felére engedve, de mondjuk, az iskolából hazafelé tartva, ami praktikusan nyolc buszmegállót jelent, két kereszteződést: egy lámpásat és egy lámpa nélkülit.

Most pici távokkal tréningezünk: igazából nem is ő gyakorol, vagy nem csak ő, nekem kell a tuning, hogy el tudjam engedni, hogy ne rettegjek érte, ha nem látom, és tudom, hogy egyedül van valahol.

Nem benne nem bízom. Hanem a felnőttekben. Megtanítottuk neki már kiskorában a KRESZ alapjait, „békávéztunk” is együtt sokat, ismeri a környéket (nemcsak autóból, hanem bicajjal, rollerrel és sétából is), a közlekedési táblákat, azt, hogy mikor, merre nézzen, honnan várható autó, mikor lehet átmenni egy kereszteződésen, és mikor nem, mire kell figyelni.

képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Imgorthand

Mondhatni, a közlekedés etikettje része volt egész pici korától a mindennapi diskurzusnak

És nemcsak az őt aktuálisan érintő részek, hanem például az autóvezetési tudnivalók is, mert sokat kérdez erről. Nem didaktikusan, hanem az érdeklődése mentén csepegtetjük a hasznos infókat.

Csak az a baj, és ezért vagyok olyan nyugtalan, hogy a felnőttek sokszor vajmi kevéssé tartják be azokat a szabályokat, amelyeket a gyerekeknek megtanítunk, és amelyeknek betartását rajtuk számon is kérjük.

(És itt nemcsak a vezetési hibákra, figyelmetlenségre, felelőtlen eszetlenkedésekre gondolok, hanem arra is, hogy olyan járművek is közlekednek az utakon, amelyeknek nem kellene. Rengeteg katasztrófa történik emberi mulasztás, a gépek rossz műszaki állapota miatt, és sokszor gyerekek az áldozatai a felnőttek sietségének, hanyagságának.)

Persze tudom, azért, mert olyan sokan felelőtlenül közlekednek, még nem mehetek mindenhová gyalog a magamra kötözött gyerekkel, mint mikor pici korában a parkban sétálgattunk. És nem azért, mert már több mint másfél méter magas, és évek óta nem bírom cipelni.

Fel kell készítenem a felnőtt életre, ez a dolgom, és ennek a munkának az is a része, hogy elmondom: a szabálykövetésnél is fontosabb olykor a közlekedésben, hogy a másik fejével is tudjunk gondolkodni, lássuk az ő szempontját is.

Hogy felkészüljünk váratlan helyzetekre, mert sokszor adódnak, és akkor a rugalmasság, a gyors kapcsolás, a józan paraszti ész segít a legtöbbet. Meg persze a rutin, amit eleinte a szoknyám mellett, később önállóan kell megszereznie.

Hol tartunk most?

A boltba már ki-kiszalad (pár száz méter tőlünk, két kereszteződés, előre megbeszéljük, hol menjen át, mire figyeljen – ezerrel hajtanak ki néha az autók a busz mögül, habár kertváros, sok a gyerek, kismotort cipelő, kisgyereket terelgető anya), és ha például vidéken nyaralunk, akkor kószálhat szabadon – a környéken (tisztázva, meddig mehet el, és hova igen, hova nem).

Tudom, hogy engednem kell, ha fokozatosan is, egyre messzebb és messzebb magamtól.

Talán a legfontosabb dolog azok közül, amelyeket már most igyekszem a szájába rágni, pedig még nincsenek friss jogsis cimborák, részegen kepesztő haverok, hogy lehetőleg most sem, később sem tegyen olyat, amitől tudja, égnek állna a hajam, ha látnám, és ne hallgasson a bandára, csakis a megérzéseire és a józan eszére, ha veszélyes a szitu. Mert nincs az a buli, az a poén, az a hecc, ami megérne egy életet.

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Lorado