–

Kedves Bárhol Szoptató Anyukák!

Kész vagyok tőletek. Bárhova megyek, ott vagytok, hogy tápláljátok, öleljétek, megnyugtassátok csemetéiteket, és akárhányszor meglátlak titeket, szinte rosszul leszek. Rosszul leszek, mert én nem tudom mindezt megtenni.

A kislányom születése – mondhatni – traumatikus volt. Annyira ramaty állapotban voltam az egész napos vajúdás után és a sürgősségi császármetszés előtt, hogy el akartak altatni, de én könyörögtem, hogy ne tegyék, látni akartam a kislányomat. Miután kicibálták belőlem, egy pillanatra az arcom elé tartották a kócos kis buksiját, de mivel képtelen voltam fókuszálni, sajnos szinte semmit sem láttam belőle. Hiába szültem bababarát kórházban, még fél napig reszkettem egész testemben, lázas voltam, és annyira gyenge, hogy a karjaimat sem tudtam felemelni. Nem is nagyon emlékszem ezekre az órákra.

A tejem egy teljes hónapig nem indult be igazán, úgyhogy kezdettől tápszert is kényszerültünk adni. Bár elég sok nehézségen keresztülmentem eddigi életem során, még sosem éreztem így magam.

A szívem szó szerint meg akart hasadni, szinte fizikailag fájt. A lányom először csak bimbóvédővel tudott szopizni, utána pedig kizárólag egyetlen pózban volt hajlandó. Korán szakértőhöz fordultam, de a babám annyira aluszékony volt, és oly kevéssé gyarapodott, ébresztgetni kellett, hogy egyen (nesze neked, igény szerinti szoptatás!)

A kezdeti nehézségek után volt néhány hetünk, amikor egész jól ment minden. Nem volt ugyan elég tejem a kizárólagos anyatejes tápláláshoz, de végre szopizott, ilyenkor úgy éreztem, belülről melegít a saját napom, és most segíthetek neki is megtalálni és feltölteni az övét. Gyönyörű volt.

Aztán úgy négy hónapos korában minden más érdekesebb lett az evésnél.

Sokszor a tápot sem fogadta el, ilyenkor nem tudtam, miből tartja fenn magát. Nem fogyott, és szépen fejlődött minden értelemben, hála az égnek. Belőlem viszont még kevésbé kért. Kifordult, menekült, sírt, sztrájkolt, én pedig felváltva dühöngtem és zokogtam. Azt mondják, nem szabad visszautasításként megélni ezt, de hát… hogy a jó fenébe ne venném annak, ennél személyesebb nincs.

Próbálkoztam így, próbálkoztam úgy. Vettem speciális eszközt, csökkentettem tápszeradagot, meditáltam, szívemre vettem, nem vettem a szívemre (persze), dúdoltam, csöndben voltam, győzködtem, elengedtem, újra konzultáltam a tanácsadóval, mindent megpróbáltam, azt hiszem. Olykor volt néhány jobb nap, de általánosságban egyre nehezebben bírtuk mindketten.

Hét hónapos korára már a korábban megszokott esti elalvás előtti cicit sem fogadta el, én pedig hiába kepesztettem.

Egyszer, mikor ő már nem volt hajlandó próbálkozni sem, egy hétig minden ébren töltött órában fejtem – hiába. Nyolc hónapos volt, mikor teljesen elapadt a tejem. Vége volt.

Kedves Bárhol Szoptató Anyukák!

Irigyellek titeket.

Pedig nem jellemző rám, tényleg.

De mikor látom azt a könnyedséget, ahogy akárhol, akármikor, akármilyen körülmények között megetetitek a babáitokat, valami úgy összeszorul bennem, hogy egy kis időre elfelejtek minden örömöt, amit a kislányomtól eddig kaptam, és csak egy óriási, ragacsos vákuum marad a szívem helyén.

Mardos a kétség, hogy ha talán előbb a mellkasomra kerül szülés után, akkor sikeresebb lett volna-e a szoptatás; hogy tehettem-e volna még valamit a folyamat bármelyik pontján; és igen, furdal a lelkiismeret, amiért valójában meg is könnyebbültem, amikor vége lett. Mert sokkal könnyebb szimplán odaadni a tápot, mint ahogy korábban volt: szenvedés a szopival, aztán táp, végül a fejegetés kézzel. Minden alkalommal. Éjjel és nappal. Most könnyebb…

Kedves Bárhol Szoptató Anyukák!

Valójában szeretlek titeket, mert csodálatosak vagytok!

Tápláltok, öleltek, megnyugtattok, fájdalmat csillapítotok, vigaszt nyújtotok. Szuperhősök vagytok, úgyhogy ne törődjetek az égvilágon senkivel, aki mást mond! Szoptassatok, ameddig csak jólesik nektek és a babátoknak. Csak annyit kérnék, ne vessetek meg, ha találkozunk, és én az illendőnél néhány másodperccel tovább rajtatok felejtem a tekintetemet. Emlékezni próbálok, ha már felejteni nem tudok.

Ui.: Tisztában vagyok vele, hogy amikor harmóniában szoptató anyukát látok gyermekével, az idilli kép mögött néha óriási küzdelmek vannak. De ezért szerintem csak még nagyobb tisztelet jár.

Vica

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Linda Raymond