Orvos-Tóth Noémi: „Van, amikor már az első percben világosan érezzük, hogy valami furcsa és megmagyarázhatatlan módon közünk van a másik emberhez” – BEMELEGÍTÉS – HELLO, WMN!
Olyan felvetéseket feszegetünk hétfőn a Hello, WMN!-estünkön, amelyekbe nincs ember, aki ne gondolt volna már bele ezerszer is! A kérdést, hogy Építjük vagy romboljuk egymást? – Párok és kapcsolatok kontextusában, D. Tóth Kriszta műsorvezetésével, Gyárfás Dorka újságíró moderálásával, Fiala Borcsa újságíróval, Nánási Pál fotográfussal, Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológussal, Palya Bea előadóművésszel és dalszerzővel, illetve Papp Gergő-Pimaszúr riporterrel próbáljuk megoldani… vagy legalábbis közelebb kerülni az igazsághoz.
–
WMN: Egy kapcsolat alakulásában mennyire játszik fontos szerepet az azonnali szimpátia?
Orvos-Tóth Noémi: Azt hiszem, mindannyiunk életében vannak nagy találkozások. Ezek azok az esetek, amikor már az első percben világosan érezzük, hogy valami furcsa és megmagyarázhatatlan módon közünk van a másik emberhez. Amikor valakivel találkozunk villanásnyi idő alatt eldől, hogy közelíteni szeretnénk hozzá vagy inkább távolodnánk tőle. A szimpátia nem más, mint egy húzó erő, ami arra ösztönöz, hogy csökkentsük a köztünk lévő távolságot. Ez persze még csak az alap, a kapcsolat további sorsa sok más – tudatos és tudattalan – tényezőn múlik. A személyiségek illeszkedése, a kötődési minták, a családi örökségek, a korábbi kapcsolati tapasztalatok mind-mind hatással vannak arra, hogyan alakul majd hosszabb távon két ember története.
WMN: Fel tudsz idézni olyan kapcsolatot (rokonit, barátit, szerelmit), amely sokat rombolt téged, és mégis ragaszkodtál hozzá valamiért?
O.-T. N.: Romboló kapcsolatokhoz ugyanúgy tudunk ragaszkodni, sőt! Valamikor régen én is évekig próbáltam megmenteni egy olyan kapcsolatomat, amiről már mindenki tudta, hogy menthetetlen – engem kivéve. Hiába halmoztam egyik sérülést a másikra, mégis rendíthetetlenül hittem, hogy képes leszek megváltoztatni a történetet.
Minél tovább voltam benne, annál makacsabbul küzdöttem. Nehezen tudtam elfogadni, hogy olyan dologba fektettem időt, energiát, érzelmeket és mindenféle szép reménykedést, ami soha nem változhat meg.
Nem akartam szembenézni a kudarccal, így az utolsó utáni pillanatig maradtam. Persze mindig gyártottam magamnak okos érveket, ám végül kifogytam az önigazolásból és felálltam. Sokáig tartott, de életem legjobb döntése volt kiszállni.
WMN: Szerinted mi az oka annak, hogy egy-egy szerelem „elfárad” néhány év után? Vajon mítosz vagy valóság az, hogy „minden kapcsolatért meg kell dolgozni”?
O.-T. N.: Azt hiszem, az éretlen szerelmek fáradnak el. Amikor arra kell a másik, hogy stabilizáljon, értelmet és célt adjon az életemnek, vagy betöltsön ilyen-olyan funkciókat, akkor a kezdeti eufória után nem sok minden marad, ami képes lenne két embert összetartani. Ilyenkor van az, hogy szomorúan konstatáljuk a szerelem elfáradását. Egy érett kapcsolat nem fárad el, hanem átalakul, mélyül, elkezd más – korábban talán érintetlen – rétegeket is megmozgatni bennünk. Itt már szükség van a tudatosságra, arra, hogy minden félelmünk ellenére is merjük a másikat egyre közelebb engedni magunkhoz, illetve mi is készek legyünk közelebb menni hozzá. Manapság mindenki elmondja, illetve bólogat, ha hallja, hogy „a kapcsolatokért dolgozni kell”, ám kevesen értik, miről is szól valójában. Dolgozni egy kapcsolatért nem jelent mást, mint elengedni a saját nézőpontunkat, és átlépni a másik helyébe. Ez egyáltalán nem könnyű feladat, mert azt hisszük, ezzel feladjuk önmagunkat, és vesztes pozícióba kerülünk.
WMN: Lehet-e egészséges a magánjellegű és a munkakapcsolataink keveredése? Ha igen, hogyan? Ha nem, miért nem?
O.-T. N.: Szerintem a legtöbb ember inkább az árnyoldalát éli meg az ilyen felállásoknak. A nehézséget a szerepkonfúzió jelenti: ha például a párom a főnököm is, a testvérem a beosztottam, vagy az anyám a cégtársam, akkor a különböző helyzetekben nehéz eldönteni, éppen melyik szerepben vagyunk benne.
A szerepeink eltérő intimitási szinttel, hatalmi eloszlással és viselkedési szabályokkal járnak együtt. A magánjellegű kapcsolataink általában szimmetrikusabbak, mélyebbek, kötetlenebbek, és lazábban szabályozottak, míg a munkakapcsolatainkra a nagyobb érzelmi távolság, a hierarchikus elrendezés, és a merevebb szabályozottság jellemző.
Abban az esetben, ha ugyanaz az ember eltérő szerepeket is betölt az életünkben, nagyfokú érettségre van szükségünk, hogy kellő rugalmassággal tudjuk kezelni a szerepváltásokat.
WMN: Ki az az ember az életedben, aki a legjobban ismer, aki a legközelebb áll hozzád?
O.-T. N.: Nem kérdés: a párom áll hozzám a legközelebb, ő az, akivel a legmélyebb, legintenzívebb érzelmi kapcsolatban vagyok. A napos oldalam mellett előtte bátran vállalom a kevésbé publikus, árnyékos oldalamat is, így azt hiszem, ő tényleg jól ismer. Rengeteget beszélgetünk, mert tudjuk, mennyire kellenek a szavak, amik egyre átláthatóbbá teszik a másik érzelemvilágát. Megállapodtunk, hogy nem azt mondjuk, amit szerintünk a másik hallani akar, hanem azt, amit tényleg gondolunk vagy érzünk. Merész lenne azt mondanom, ez mindig könnyű, legyünk bármelyik oldalon is, de tudjuk, csak így van értelme. Persze feszegetjük egymás határait, és a magunkét is, ám közben mindketten élvezzük, hogy egy jövőbe mutató, különlegesen mély szövetséget építünk.
WMN
Palya Beával készült nagyinterjúnkat a témáról ITT, Papp Gergő-Pimaszúrral ugyanezekre a kérdésekre adott válaszait ITT,
Fiala Borcsa véleményét pedig ITT olvashatjátok.
Holnapután találkozunk a BMC-ben, a következő Hello, WMN!-esten!
Képek: Bolega Niki
