–

Biztos tudod, ha szoktál WMN-t olvasni, van egy szuperaranyos kolléganőnk, bizonyos Trembácz Éva Zsuzsa, akiről ha mást nem, azt mindenképp lehet tudni, hogy külföldön él, méghozzá hol Amerikában, hol meg Kínában. Legutóbb pedig, amikor hazalátogatott és beugrott a hétindító értekezletünkre, olyan kedves volt, hogy hozott egy zacskó szecsuáni borsot is, meg átküldött nekem egy hozzá passzoló receptet, amiről azt állította, olyan finom, hogy még a megrögzött vegetáriánusokat is kísértésbe viszi. Kellett nekem ennél több biztatás? Dehogy kellett, hisz ismersz, már szaladtam is a piacra, már vásároltam is be a hozzávalókat, már cseverésztem is a kedvenc Fény utcai fűszeresemmel, akitől a csilipaprikát beszereztem. Nagy büszkén mutogattam neki a kínai szuvenír borsomat, ő pedig megdicsérte, hogy bizony, látszik rajta már messziről, hogy kiváló minőség. Illetve hozzátette, a csilit ő ugyan nem bírja, de a szecsuáni bors neki is nagy kedvence, viszont jobb, ha tudom, hogy ez olyan, mint a lidokain, elzsibbad tőle az ember szája.

Az irodában is nagy izgalom és várakozás előzte meg a kínai ebéd elkészültét, legalábbis azon maréknyi kolléga körében, akik bejelentkeztek az aznapi ebédre. A többiek ugyanis ki nem állhatják a csípőset, meg a nagyon fűszereset... ami történetünk folyamán később még nagyon fontos momentum lesz!

Na már most, az az igazság, hogy én még soha nem ettem eredeti szecsuáni csirkét, de még magyarosított, budapesti változatot sem.

Fogalmam sem volt, körülbelül milyen ízélményre kell számítani, úgyhogy kénytelen voltam az eddigi, mindenhonnan összekapirgált tapasztalatomra és a józan paraszti eszemre hagyatkozni.

A másik dolog, ami a későbbi problémát okozta, hogy beleestem az olvasószerkesztők (és a rózsaszín ködben úszó szerelmes lányok) által jól ismert rém csapdájába: egyszer rosszul olvastam el valamit a receptben, és utána már hiába néztem rá még háromszor, már csak a félreolvasottat láttam.

(Biztos veled is előfordult, hogy valakibe szerelmes lettél, és hiába mondták a barátaid, hogy ez rettenet és borzalom, te inkább velük szakítottál, mint Mr Szörnyedvénnyel, akinek a zsíros loboncát hosszú, szőke, szélben lengedező fürtöknek láttad, a gyászkeretes körmében meg a zabolázhatatlan szabadságot.)

Csakis így eshetett meg, hogy amikor az eredeti recept azt írta, hogy másfél bögre csilipaprika és másfél teáskanálnyi szecsuáni bors kell hozzá, akkor én mind a két tételt bögrének olvastam... És persze nem vagyok hülye, szóval egyből levettem, hogy ha én ebbe beleteszek másfél bögrényi csilit, akkor konkrétan az egész környék csatornarendszere fog másnap reggelre lángokban állni. Szóval önmérsékletet tartottam, és a csiliből csak hat szemet vágtam bele, a borsból meg megelégedtem három evőkanálnyival. Nem sokkal több, mint az eredeti, de azért a nem ehhez szokott ízlelőbimbóknak egy kisebb kultúrsokk, annyit előzetesben elárulhatok.

Na, ennyi talán épp elég is az én bénázásomról, átadom inkább a szót az EREDETI receptnek, ami hibátlan.

Öt-hat főre vettem egy bő kiló csirkecombfilét, azt felkockáztam, és bepácoltam 2 evőkanál szójaszósz, 2 evőkanál rizsecet, 4 evőkanál kukoricakeményítő és egy kis őrölt fekete bors keverékébe 15 percre. A csilipaprikákat (6 darabot) beáztattam a szecsuáni borssal egyetemben tíz percre. Szóval, még egyszer mondom, te használj nyugodtan csak egy evőkanállal belőle, elég lesz az. Négy nagyobb gerezd fokhagymát megpucoltam, lereszeltem egy hüvelykujjnyi gyömbért, és felszeleteltem egy csomag újhagymát, elkülönítve a fehér és a zöld részeket. Egy wokban először olajon kisütöttem a csirkét, méghozzá két adagban, közepes lángon, 2-3 percig egy-egy oldalukat, hogy jól megpiruljanak. (Közben fel-felbukkantak az én drága papírkutya kollégáim is, az egyik még meg is jegyezte, milyen klassz, hogy én ilyen kísérletező kedvű vagyok, és nyitott mindenre. Hogy szívta vissza később minden egyes szavát, muhaha!) A csirkéket papírtörlőre szedtem, majd az olajon pár perc alatt megpirítottam a leszűrt csili-szecsuáni mixet. Mellédobtam aztán a reszelt gyömbért, fokhagymát, a szeletelt újhagymát, egy evőkanál barna cukrot, öt percig pirítottam, kevertem, majd mehetett mellé vissza a csirke és az újhagyma zöldje is. Ezzel már csak átkevertem, és kész is lett.

No már most, amikor a fűszeres fickó azt mondta, a szecsuáni bors olyan, mint a lidokain, nem viccelt.

A kollégák az első három falat után még viháncoltak.

A negyediknél mindenki úgy leizzadt, mintha nyári zápor kapta volna őket el.

A hatodik után olyan érzésünk lett, mintha robbanócukorkát ettünk volna.

A nyolcadiknál már egy gyökérkezelést is simán átvészeltünk volna.

Nem telt bele sok idő, és a csapat egzotikus ebédet kanalazó papírkutya fele irigykedve nézte a tradicionálisabb ételt (úgymint tökfőzelék rántott hússal) majszoló (és némi kárörvendő képet vágó) részét. Majd, jóvátéve a gyomruk ellen elkövetett ízmerényletet, gyorsan belapátoltunk egy kis „gyors internet” fantázianevű, kék színű vaníliás fagylaltot. Hát... bizony, ilyen izgalmasak a mindennapok a WMN-irodában.

Azért azt a mentségemre fel kell hoznom, hogy kiderült, a kissé túl szecsuánizott csirke is olyan, mint a szülés. Közben a fene sem élvezi, de némi idő (egy óra vagy egy év) elteltével már úgy emlékszel vissza, mint életed legcsodálatosabb élményére. Így voltak vele az imént még nyüszítő papírkutyák is húsz perccel később: egytől egyig odabaktattak hozzám egy kis fülvakargatásért, és hogy elmondják, mindent összevetve azért finom volt.

Mindenkinek zsibbadásmentes jó étvágyat kíván,

 

Fiala Borcsa

A képek a szerző tulajdonában vannak