–

Maradjunk a fájós lábujjnál és az ágy lábánál...

...de a fájós lábujj helyett nyugodtan írhatnék beszakadt körmöt, sajgó könyököt vagy elharapott szájszélet. Ezeket a sérült testrészeket folyamatosan újabb balesetek érik. Néha elgondolkodom azon, vajon mi vonzza be az újabb és újabb szerencsétlenségeket. Olykor úgy érzem, hogy a túlzott óvatosság borítja fel az ember mozgáskoordinációját, máskor a lúzerségem számlájára írom, néha hiszem azt, hogy csak a véletlenek összjátékáról van szó.

Ugyan ritkán hordok nejlonharisnyát, de ha igen, egész biztos, hogy a legnagyobb sietség idején szakad ki. Ebben az esetben lehet, hogy a kapkodás ténye döntő jelentőségű, aki ugyanis kapkod, az tényleg ügyetlenebb, mint máskor, és sok felesleges mozdulatot tesz.

Törvényszerű, hogy ezekből az elhibázott mozdulatokból jut a harisnya közelébe is.

A pénztárakhoz fűződő viszonyomat is meg-megvizsgálom olykor

Nem tudom, hogy én érzem-e csak úgy, hogy mindig a leglassabb és legkörülményesebb sorba állok, vagy más is megkérdezte már ezt magától. Természetesen mindig hosszas mérlegelés előzi meg a döntésemet, mielőtt sort választanék: aki felvásárolja az egész hipermarketet, mögé nem állok be, és ugyan én is anya vagyok, de a kisgyerekes sorokat is mellőzöm, mert azokban mindig történik valami. Az enyém már nagy, nem is jön velem vásárolni, de amíg kicsi volt, nálunk is adódott műsor bőven a sorban állás közben. A pénztáros technikáját is szemügyre veszem a sorválasztásnál: komótos kasszáshoz nem megyek.

Egy kivételről tudok beszámolni: a lakhelyemhez közeli hipermarketben dolgozott egy göcsörtös ujjú, görnyedt hátú, ősz hajú pénztáros néni. Olyan lassú volt, amilyet még nem láttam, de mindig hozzá álltam be, ha szolgálatban volt, és végtelenül türelmesen és kedvesen viselkedtem vele. Nagyon tiszteltem, amiért nap nap után állta a sarat ebben a megveszekedett, rohanós, embertelen világban.

Régóta nem láttam sajnos.

Az, hogy egy sor lassú, csak egy dolog. Na de a vonalkódok, bankkártyák és lopófogók szövevénye újabb problémákat vet fel. Hát nem mindig az előttem álló portékájáról hiányzik a címke vagy gyűrődött össze a vonalkód? Nem mindig akkor romlik el a bankkártya-leolvasó, amikor én kerülnék sorra? De esküszöm, több olyan alkalom is előfordult már, amikor előttem zárta be a pénztárt a kasszás egy rövidke szünetre, mert hívta a természet – vagyis pisilnie kellett –, és már nem bírta tovább.

Nagy kedvencem még az új pénztár nyitása. Minden kulturált helyen a sorban következőket hívják oda az újonnan nyílt kasszához. Nálunk mi van? Hiénaként vetődik rá az új pénztárra a sor legvégén álló, aki húsz másodperce érkezett, szemben azzal, aki már ott ácsorog negyedórája.

Ha már vásárlás: utálok shoppingolni, nagyjából egyórányi hajtóvadászatra vagyok kalibrálva, de ha rászánom magam, mindig találkozom minimálisan egy olyan, számomra fontos áruval, amelyik éppen nincs a méretemben. „Nemrég vitték el és jövő héten már lesz, de most éppen nincs, micsoda balszerencse, esetleg egy másik fazon, másik szín, az is nagyon jól állna” – na, ha tukmálnak, akkor már csak azért sem veszem meg.

A vásárlásnál már csak a közlekedés nagyobb kedvenc

Aki mindig rossz kasszasorba áll, az rossz sávba is. Alapszabály. Persze itt azért el szoktam gondolkozni azon, hogy talán a nyughatatlan természetnek lehet némi köze a rossz választásainkhoz. Mert mégiscsak pofátlanság mindig a sorsot okolni a butaságainkért.

Bárhogy is van, amelyik sávba én besorolok, az megáll. Hiába haladt egészen addig a pillanatig, amíg megjelentem, a felbukkanásom bénítólag hat a közvetlen környezetemre, leblokkolnak előttem az autók és úgy is maradunk percekig. 

Meg hát melyik sáv ragad bent a zöld lámpánál, ha nem az enyém?

Azt egyébként amúgy sem értem, hogy a közlekedési lámpa zöldre váltása – úgy összességében – miért nem vált ki közvetlen reflexet a sofőrökből. Miért érzik úgy, hogy még várniuk kell? Vajon úgy hiszik, lesz ennél zöldebb is? Miért nem gondolnak a többi sofőrre? Miért fordulhat elő, hogy egy lámpánál, amelyen áthaladhatna könnyedén nyolc–tíz autó, csak három–négynek van ideje átvánszorogni. 

Nem tagadom, hogy ilyenkor a káromkodási repertoárom szűknek bizonyul. 

A ráérős sofőröknél csak a hétvégi sofőröket szeretem jobban. Meg azokat, akik esernyő helyett használják a kocsit. Ugyan félnek autóba ülni, de az elázástól még inkább félnek. Mi jobban járnánk, ha az utóbbit választanák, mert lassú, bizonytalan és félős sofőrnél nem sok rosszabb van az esős, bénult Budapesten. 

És még nincs vége. Kétsávos út, lehetne haladni. De egymás mellé áll be két biztonsági sofőr. Mind a két sáv blokkolva, reggel, a legnagyobb rohanásban, ahol azért kellene a tempó ahhoz, hogy beérj a gyerekkel az iskolába és még te is időben megérkezzél 7 órára edzést tartani. A másik érthetetlen vezetői habitus, amikor egy ilyen csigatempójú kocsit végre megelőzhetnél, de amint melléérsz, rálép a gázra. Egészen addig ráért, hosszú percekig bénította le a városba vezető forgalmat, gyakorlatilag több tucat sofőrt hozott agyvérzés közeli állapotba, de azt nem veszi be az egója, hogy megelőzze valaki.

Indexhasználat. Nem is tudom, érdemes-e firtatni. Közlekedéskönnyítő, baleset-megelőző, energiatakarékos – hiszen csak egy ujjmozdulat –, és mégsem használják. Ebben a témakörben a verhetetlen variáció az, amikor hősünk a körforgalomba befelé indexel, kifelé viszont nem. 

Ez a kombináció tényleg mindent visz.

Ha azt mondom, parkolás, mindenki mosolyog vagy mérgelődik

Hiszen mindenkinek megvan a maga története. Itt ugyanúgy a másik igényeinek hatályon kívül helyezése az, ami a legnagyobb bosszúságot okozza. Semmiből nem állna ám úgy parkolni, hogy más is beférjen, mégsem sikerül mindenkinek. Szép, kulturált levélkét szoktam hagyni ilyenkor az elkövető szélvédőjén, és megkérem, hogy máskor gondoljon az emberiség további hét és félmilliárdnyi szereplőjére. Merthogy azért vannak rajta kívül mások is…

Ezekben az esetekben már nem keresem a saját felelősségemet. Maximum annyiban, hogy túl markánsan érzékelem ezeket a jelenségeket és nem engedem el őket azonnal.

Nem legyintek és mondom azt, hogy mit érdekel engem, csinálom a saját dolgomat, úgysem tudom megnevelni az arra rászorulókat. 

Viszont éppen a felháborodás, a dolgok továbbgondolása és a jobbító szándék az, ami megakadályoz abban, hogy ha nagyon el lennék varázsolva és kilépnék a saját, megszokott figyelmességi zónámból, akkor ilyen önzővé váljak. Ezért parkolok be gyakran kétszer is, ha észreveszem, hogy igenis lenne még mellettem egy hely, ha szűkebben slisszolnék be a sajátomra, ezért engedem be magam elé a kasszasorba azt, akinek csak egy-két holmija van, miközben én vettem egy halom élelmiszert… szóval a figyelmetlenség észrevételezése kiváló önedzés a figyelmesség továbbfejlesztésében.

De azt, hogy miért rúgok bele a fájós lábujjammal minden vacakba, persze még mindig nem tudom...

 

 Tamás Rita

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ by Dornveek Markkstyrn