–

Nézem a darazsat a szobában, ahol évek óta napközben, munkanapokon élek, és várom a gyerekeket. A nyitott ablakon szállt be, ami az áporodott vizeletszag miatt van nyitva.

Az új kislány minden éjjel bepisil.

Az új kislányok általában bepisilnek.

A darázs a kosztól foltos fal mellett remegve repül, keresi a lyukakat, réseket, hol tudna fészket csinálni. Minden kis mélyedésnél, repedésnél leszáll, megnézi, majd repül tovább. Sokat időzik a gipszkartonba ököllel vert résnél.

Próbálom az ablak felé terelgetni, megunom, és a Robin Hood könyvvel megölöm.

Hosszabb ideje nem dolgoztam, elfáradtam, igyekeztem felejteni. Az első nap azt sem tudtam, ki az a Ferike. Mert Ferike téma volt, rátámadt az egyik dolgozóra. Aztán persze beugrott, ki az.

A hatodikos idegbeteg srác. Gyorsan nem gondolok még rá.

Mindenki így szeretne tenni, de nem lehet. Örök probléma, mindig van egy Ferike. Aki veszélyes, aki egy személyben tönkretesz egy csoportot, ami addig, a bekerüléséig, jól működött. Óriási energiákkal az ott dolgozók kialakították a dinamikát, aztán jön a srác, és elront mindent. A kicsiket terrorizálja, a felnőttel kötekedik, ordít, anyázik, majd leköpi őket. A kisiskolások meg nézik.

Aztán elkezdjük zárni a késeket. Mindenki tudja, hogy egyszer robbanni fog.

A gyermekpszichológus hetente egyszer jön egy délután – 12 gyerekre. Szinte mindegyik rászorulna a beszélgetésre. A pszichiátria megint lutri, jó esetben – ami rossz persze – felírnak neki valami gyógyszert, rossz esetben meghúzza magát azon a héten a kórházban, amúgy meg azt mondják, hogy „kamaszodik, ami egy akkora változás, hogy semmilyen diagnózist nem tudnak felállítani”.

Marad a rendőrség, azt kell hívni, ha tombol, illetve azt is hallottam egy kollégától megoldási javaslatként, hogy a kollégáknak ilyenkor össze kell fogni, bemenni vele egy szobába, és megverni.

„Erzsike, Erzsike, gyere már, a Ferike nekem jött, gyorsan gyere, verjük meg!" – látom magam előtt a helyzetet, ahogy a gyermekfelügyelővel próbáljuk móresre tanítani a lassan velem egy súlycsoportban (65 kg) lévő gyereket.

Arról nem beszélve, hogy éppen agresszióval kívánjuk megoldani az agresszivitásból fakadó problémákat.
A felnőttnek szabad.

Nem sok minden változott, sosem változik semmi, és közben mégis.

Gyerekek jönnek-mennek, a problémák ugyanazok.

És én is itt ülök.

A legutóbb érkezők is itt vannak még. Öt testvér, köztük a kislány, akinek a bekerülésekor azt mondta az anyja, hogy „csak három napig lesznek itt”.

Három hete vannak bent.

Akkor a nőnek buszjegyre sem volt már pénze, de a nagyobbik fiú a pakolásnál elővett egy tabletet.

„Anya vette, hogy tudjunk beszélni.”

Emésztem közben, hogy hétvégén összevont, központi rendezvény lesz, úgynevezett buli. Persze kötelező. Érzem, hogy nekem különösen, hiszen szabadságon voltam, helló. Majd utasíthatom vissza egész nap a piákat.

Csend van az otthonban, a kollégák az irodában a választást dolgozzák fel, de nem hallatszik ide.

A szomszédos óvodában is nyár van, délután most már kijárnak az ovisok az óvó nénikkel, akik az ablak alatt fogják megbeszélni a mindent, én meg akaratlanul kihallgatom őket.

– Megint megvert – mondta egyszer a Vörös Óvó néni a Szőke Ducinak, és folytatta kiabálva:

– Áron, Péter, ne húzzátok azt a kaput!

És én tudom, hogy szíve szerint úgy mondta volna, hogy „azt a kurva kaput”.

Közben azon gondolkozom, hogy ki kellene festeni a szobát, vagy lebontani, de nyílik az ajtó, és belép Barbi.

– Tanár bácsi, hát, visszajött, de jó, tudok kivel versenyt olvasni.


Zebegényi Péter


Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ FatCamera