–

Meséltem már arról, hogy nagyanyáméknál sötét rozsdacsík húzódott a kád alján, amitől kislányként féltem. Sokáig laktunk mamáékkal, már négy is elmúltam, amikor anyáék két házzal arrébb költöztek, de onnantól fogva is rendszeresen aludtunk odaát. Mindig úgy kérleltük apámat a húgommal, hogy „Apuci, megengeded, hogy ottaludjunk mamáéknál?” És ha nem volt semmi a rovásunkon, akkor átmehettünk. Olyankor a kádban fürödtünk, és még a vörös rozsdacsík se érdekelt, annyira örültünk.

Nálunk otthon nem volt kád. Apám nem szerette. Zuhanykabin volt, műanyag függönyös, barna csempés, aztán amikor felújították a fürdőt, és a hátsó, régi fürdőszobát befogták mosókonyhának, a tisztálkodóhelyiség pedig a házunkba került, na, akkor sem lett kád.

„Minek az? Fürdeni egészségtelen. Ázni a saját koszodban...” – érvelt apám, és ezzel sajnos anyám is egyetértett. Nem volt senki, aki ellenkezett volna apánk akaratával, mert, ugye, a gyerek szava ilyen dolgokban ritkán számít.

Maradt hát a rozsdacsíkos kád nagyanyáméknál. Egy ideig. Aztán mire nagyobbak lettünk, addigra leszoktunk az ottalvásról, meghalt nagyapám, rá néhány évre a nagyanyám is, apám pedig beköltözött a szülői házba. Én kollégista lettem, aztán albérletes. Aztán meg pesti. Kevés pénzzel, többedmagammal bérelt lakásokban éltem, kis lyukakban, szuterénekben, dohos, dohányszagú, gangos bérházakban.

Azelőtt sosem laktam társasházban, de akkor megtudtam, milyen is az. Egyből bele a levesbe.

Laktam a nyolckerben, laktam a tizenhatodikban, baráttal, barát nélkül, barátnőkkel, tesóval. Álmodoztam gyönyörű, kényelmes kádakról, amiknek a peremére gyertyát helyezek el. Beleülök, behunyom a szemem, és magamra halmozom a habot. Az albérletekben, amikben hónapokig vagy évekig éltem, általában lerohadt a fürdő, a kád oldaláról hiányzott a csempe, a bojler miatt kevés volt a hely, és egyáltalán nem voltak barátságosak. Laktam olyan kicsi lakásban is, amiben a fürdőszoba egy bérház tűzfalára nézett. Ha egyedül álltam benne, akkor sem fértem el, és semmilyen természetes fény nem jutott be a lakásba.

Az első szép kádat az első nagy szerelmem lakásában láttam. Olyan volt a lakás, mintha a büszke tulajdonosa mindig készen állna arra, hogy másnap fotózzák valami lakberendezési magazinba. Alig mertem magam után koszolni, alig mertem rendetlenül ülni nála. Mindennek megvolt a mértani helye, és hetente kétszer járt a bejárónő rendet tartani. A kádjában pedig soha sem fürdött. Pedig a kád az emeleten lévő hálószoba ablakában állt, kecses oroszlánlábakon, és egész Budapestet látni lehetett onnan. Soha nem láttam még ilyesmit azelőtt: fürdőkád a hálóban? Te jó isten, ez mennyire hátborzongatóan gyönyörű és pimasz.

Annyira vágytam rá, hogy egyszer beleüljek, beleöntsem az illatos fürdőolajait, és elmerüljek a habokban, aztán csak üljek, és ne szóljon hozzám senki... de ez soha nem történt meg. Ő nem akart fürödni, én meg nem kérdeztem, hogy szabad-e.

Aztán a szerelem elmúlt, és lettek új albérletek. De amikor már nagyobb, szebb és újabb bérletbe tudtam költözni, beteg lettem.

Ott volt a szép kád a szép fürdőben, és egészen más jelentése lett. Gyerekkori vágyakozásaim tárgya hirtelen fájdalomcsillapítóvá vált.

Emlékszem anyám bepárásodott szemüvegére, ahogy ül mellettem a szép fürdőben a hokedlin, és önti a forró kamillát a kádba, hogy kicsit enyhüljön a fájdalom. Órákon át áztam, fél éven keresztül, majdnem mindennap. A forró kamillás fürdők enyhülést jelentettek egy végtelenül hosszú, erőltetett menet közben. Éjjel három-négy órák, amikor alábbhagyott a fájdalom, és képes voltam egy kicsit szunnyadni.

A gyógyuláskor elmenekültünk onnan. Amikor valamivel jobban lettem, nem volt többé maradásom, otthagytam a szép lakást a szép fürdővel. És ha ma visszagondolok rá, a mai napig beleborzongok.

Most újra egy kád nélküli lakásban élek. Véletlenül a hegy tetején van ez is. Látni a fél várost, jó a levegő, de kád, az nincs. Igaz, a fürdő sem a hálóban van, és a lakás sem néz ki úgy, mintha minden pillanatban betoppanhatna egy csapat fotós, hogy anyagot készítsen egy lakberendezési magazinba. Nem is vágyom ilyesmire.

Jó lenne egy kád, belefúródnék, vinnék magammal egy üveg bort, letenném a peremére, gyertyát gyújtanék, behunynám a szemem, és feltennék egy agyagos, mélytisztító maszkot. De igazából enélkül is elvagyok. Mert valahogy azért csak ki lehet bírni kád nélkül is.

A gyerekemnek viszont veszek majd egy műanyagot.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Light inspired memories