„100 gólyából 20 még az első hónapot sem éri meg” – Egy madármentő házaspár története

–

A malacok vadul túrják a tuják melletti földet, majd verekedni kezdenek, akár a kölyökkutyák. Arrébb taszajtom őket, amit sértődötten vesznek tudomásul. Beszélgetni kezdünk a „szőrös emberrel”, Márton Andrással, akiről első pillantásra inkább a Pokol Angyalai motorosbanda egyik tagja jut eszembe – ha nem kezdene el azért lelkesedni, hogy Szofi, a gólya új helyet talált magának, pedig korábban sosem repült a hintaágy tetejére. Minden szavából szeretet sugárzik az állatai iránt. Annak az embernek a szeretete, aki egyelőre teljesen reménytelenül, mégis keményen vívja a harcot azért, hogy minél kevesebb madár pusztuljon el Magyarországon.

Évente ugyanis 170 ezerre tehető azoknak a madaraknak a száma, amelyek áramütés miatt pusztulnak el. Ismétlem: évente. Ez elképesztően magas szám. Ebben a gólyák, ölyvek és sólymok is benne vannak. Sokakat az áram agyoncsap, másoknak a szárnya törik el, amitől röpképtelenek lesznek, és lassan pusztulnak el, vagy örökre nyomorékok maradnak.

„Ha valahol valami törik, csattan, borul, akkor teljesen biztos, hogy Mazsolát kell keresni” – mondja András, miközben a játszadozó vadmalacokat nézem, akik épp a földet túrják, rendes malacokhoz méltón.

„Kőbányán éltünk, állatos boltunk volt, amit azóta bezártunk, mert úgy éreztük, »annyira jól teljesít a gazdaság«, hogy nincs rá szükségünk. Ennek »semmi köze nem volt« ahhoz, hogy három közeli sarkon is egy nagy multi által üzemeltetett állateledelbolt volt, amely alánk árazott, ahogy azt kell” – mesél a kezdetekről.

András madarakat tenyésztett, a boltban is volt jó néhány jószág. A környékbeliek tudtak róla, és ha találtak egy madarat, akkor náluk kopogtattak. „Hoztunk valami izét nektek” – mondták. Akkor még Facebook sem volt, a kommunikáció az Index fórumain futott.

„Ha valakiben a leghalványabb affinitás volt arra, hogy felneveljen egy beteg madarat, akkor otthagytuk neki, távirányítással meg eszközzel segítettünk, mert sokkal egyszerűbb embereket távirányítani, mint 200 madarat nevelni.“ Ebből a körből alakult ki a későbbi Fióka és Madármentés stábja, ami azóta is működik.

„Egy madárfiókát kétóránként kell etetni, nem csak munkaidőben, ezt kevesen vállalják be” – mondja András, aki máris figyelmeztet, hogy hamarosan etetnie kell.

Megint a malacokra terelődik a szó. „Ezeknek a malacoknak az anyja belterületen szült egy használaton kívüli víkendház aljában, amitől a környékbeliek olyan rettegésbe estek, hogy kihívták a vadászt, aki szellemi erősítésnek hívott egy rendőrt, és a kettőnek együtt már volt annyi IQ-ja, hogy kilőtték a mamát. Majd utólag elgondolkodtak rajta, mi a bánatos fenét fognak csinálni hat darab újszülött malaccal. Tizenöt órát hagyták hidegben, élelem nélkül őket, három meg is halt közülük. Pedig ha vártak volna három-négy napot, akkor a mama visszatért volna a kondához a kicsikkel, és senkinek nem lett volna baja” – dünnyögi, miközben a felesége épp az egyik jószágot simogatja.

„A kaja a szögletes kék edényekben van. Egy hét alatt megtanulták, hogy ebben tartják Andrásék az ételt, ezért ormánymagasságnál lejjebb nem lehet  ilyen dobozt tenni, mert kitúrják, bármi is legyen benne. Ahogy nőnek, költözködünk egyre feljebb.”  

Miközben beszélgetünk, András felesége egy féllábú verebet mutogat. Két éve él náluk, és lisztkukaccal kényeztetik, ezt hálálja meg azzal, hogy költ is. Én mindeközben gyorsított etológiai képzésen veszek részt. „Minél okosabb egy állat, annál kevesebb született tudással érkezik a világra, és annál többet kénytelen megtanulni. A tanulási képessége is annál jobb.

Vegyük például a fülesbaglyot, akit semmire sem kell megtanítani. Azt a 30 funkciót, amit tudnia kell, tökéletesen tudja születésétől fogva. Egyébként viszont síkhülye.

A baglyot nem kell tanítani vadászni, tépni, semmire nem kell tanítani – bele van programozva. Ha felneveled, és szabadon tudod engedni, később fel sem ismer, olyan szinten egyszerű a lelke. Egy malac ehhez képest üres könyv, amikor világra hozzák, akárcsak egy gyerek. Mindent a kondától és az anyjától tanul meg, az élete első nyolc-tíz hónapjában. Ezeket a malacokat ezért nem lehet visszaengedni az erdőbe” – indokolja, miért élnek a házában az egyébként hihetetlenül bájos malacok.

Madarak és vezetékek

„Magyarországon háromféle légvezeték van: 1. a nagyfeszültségű, amit az autópályák szélén látsz, és 200-400 ezer voltos. Ezek nem nagyon okoznak környezeti kárt, azon túl, hogy esztétikailag ocsmányak. Viszont gyakran a daruvonulási útvonalba telepítették őket, és ahogy a darvak a ködben szálltak le a tóra, 30-40 beleakadt és meghalt. 2. A következő verzió 20 kilovoltos vezeték, ami faluról-falura megy, erről ágazik le a harmadik, az alacsony feszültségű hálózat. A középfeszültség a legveszélyesebb, mert az tud kárt tenni a madarakban. Az alacsony feszültség nem okoz gondot” – magyarázza. És hogy mit lehet tenni ellenük? „A drótok földbe ásása lenne a megoldás, ami Nyugat-Európa jelentős részén meg is történt” – mondja.

„Amikor a gólyafióka elhagyja a fészket, a landolás még nem megy neki túl szofisztikáltan. Ha ezt egy 20 ezer voltos villanyoszlopon követi el, akkor a gólyának annyi. Ráckeresztúron egy gólyafészek van, amiben négy fióka kelt ki. Az első repülésnél három kicsi leszállt egy transzformátorral ellátott villanyoszlopra, és mindhárom szénné égett.

100 gólyafiókából az első tíz nap során húsz pusztul el, ami húsz százalékos veszteség.

A másik húsz százalék a következő másfél-két hónapban hal meg, mielőtt eljut Isztambulig. Mert nemcsak nálunk ez a helyzet, hanem az egész Balkánon. Ezért is sérülhetett meg Andrásék egyik gólyája, Elek, akiért repülőre ült, és elintézte, hogy az Isztambuli Egyetem állatorvosi fakultásán ellássák.  Özsoy professzor műtötte meg. A hatóságoktól kezdve mindenki nyitottan állt a kérdéshez, készséges, együttműködő és barátságos volt. A gólya sajnos azóta sem került haza, adminisztrativ nehézségek miatt. Bár a szárnya megmaradt, de úgy törött el, hogy nem röpképes, szóval hazarepülni már sosem fog tudni.

A beszélgetés közben Szofi, a nemrég hazatért gólyaasszonyság úgy döntött, hogy rászáll a hintaágyra, amit mindannyian lelkesen fogadunk, szét is esik tőle a beszélgetés egy pillanat alatt.

Visszatérünk gólyaúrfihoz, akinek megsérült a szárnya. „Mi egy görbe tükröt tartunk az államnak, akiktől támogatást, segítséget nem kapunk. Együttműködőkézség sem az igazi, sokszor azt kell gondoljuk, hogy egyszerűbb lenne a hivatalnak minket eltaposni, mint elfogadni a létezésünket. Évente  ismeretlen személyek több feljelentést is tesznek ellenünk, úgy látszik valakit az is zavar, hogy mentjük a madarakat. Ezen feljelentésekre reagálva embert, időt, energiát nem kímélve szokott a hivatal fellépni ellenünk.

Én azt várnám el a hatóságtól, hogy ne a madármentőket cseszegessék, hanem azokat, akik miatt sérülnek a madarak. Ha a hatóság kiszámlázná minden madár után a természetvédelmi bírságot, akkor az áramszolgáltatóknak gólyánként 100 ezer forintos természetvédelmi értéket, plusz 200-300 ezer forintos természetkárosítási bírságot kellene fizetnie.

A 170 ezer madár értéke éves szinten hét-nyolc milliárd forintot jelentene az államkasszának, valamint motivációt a cégeknek, mert nekik is olcsóbb lenne végre megcsináltatni a vezetékeket, mint a bírságot fizetni. Tavaly egy tévéinterjúban is elmondtam, hogy a hatóságnak nem a kisemberekkel szemben kéne keménykednie, hanem a nagy károkozókkal szemben kéne ilyen karakánul fellépni. ”

Ezek után felmerül a kérdés, hogy a házaspár miből finanszírozza a madármentést. Ha csak az állatorvosi költségekre gondolunk, már az is hatalmas költség, ráadásul nincs olyan sok orvos Magyarországon, aki madarakat gyógyít.

„Néhány állatorvos barátunk ingyen vagy anyagköltségen dolgozik nekünk, mert becsülik, amit csinálunk, és ők is úgy vannak vele, hogy ha madár-ügyben problémájuk van, akkor minket tudnak hívni.

Mi nem megyünk nyaralni, nem veszünk új cipőt, nem borozunk a Gourmet-fesztiválon. Nem hajtunk az egy százalékra, mert az azzal járó tipródásban nem szeretnénk részt venni.

Ritkán kérünk pénzt, például Elek gólya megmentésére, akihez Törökországba utaztam, de a 2016/17-es télen például az őrületes hideg miatt nagyon sok madár itt maradt, és tele voltunk félhulla példányokkal. Kénytelenek voltunk villannyal fűteni, ami 342 000 forintos számlát eredményezett. Ezt nyögtük, amikor megjött a hír Elekről, és akkor azt mondtam a népeknek, hogy »segítsetek«. Meg is tették.”

A gólyák életét 0-24 ben közvetítik, és a már gyógyult madarak szabadon engedéséről is rendszeresen beszámolnak Facebook oldalukon, így az esetleges adományozók látják, kiknek is küldtek pénzt, másrészt az egész tevékenységük nyomon követhető. 

Andrásék ritka madárfajokat tenyésztenek, ebből élnek. „Látni nálunk fehértorkú szarkaszajkót, amiből Európában összesen 5 tenyészpár van,abból az egzotikus varjúfélék közül elsőként nálunk szaporodott Magyarországon a vöröscsőrű kitta (Tibetből - a szerk.) hasonlóban reménykednek Közép-Európa egyetlen zöld kitta párjával. Él még náluk ausztrál szarkapár, ami különleges énekhangja alapján fuvolázó madárként is ismert. Ezen kivül Dél-Amerikából többféle arasszárit is tenyésztenek.  

A vevők nagy része nyugat-európai állatkertek közül kerül ki, illetve itthon a Tropicariumba is adtak már el madarat.

Nincs több idő beszélgetni, etetni kell a kivágott fák miatt kihullott fészeklakókat. Verebek, rigók, varjúfiókák, törött lábak, szárnyak és sérült fejek. Andrásék akkurátusan aprítják a lisztkukacokat, mert az élő kukacok képesek magukat kirágni a madár gyomrából. András hihetetlen gyengédséggel nyúl a rigók felé, akik hangos visítással követelik az ételt. Aztán egészen különös dolog történik. Az a kicsi, amelyik már evett, megfordul, és egy kakicseppet nyom ki magából. A gondos szülő – jelen esetben András – pedig elviszi a fészektől és kidobja. Mindezt azért, hogy a ragadozók ne vegyék észre a fészket.

Miközben lenyűgözve nézem a madarakat, megjelenik egy gólya a lépcső tetején, és kíváncsian figyeli az idegent. A telefonomtól félnek, kiderül, hogy a fekete és piros szín félelmetes a madarak számára. Hiába akarom őket fotózni, arrébb ugrálnak. Igazuk van, ez az ő életterük. Szerencsére a kisdisznókat nem zavarja, őket minden érdekli, bár az ételnek jobban örülnek. Idilli a hangulat. Madarak, malacok békésen egymás mellett. Innen indulok haza azzal a tudattal: milyen jó, hogy élnek még köztünk igazi megszállottak. És azzal is kiderül, hogy azért nőtte be a kerti ajtót a vérrehulló fecskefű, mert a hattyúk kiválón ismerik a kilincs használatát, ezért a tolókapun kell közlekednie mindenkinek.

Zimre Zsuzsa

A képek a szerző tulajdonában vannak

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Avatarmin