–

Csak pár szóban a levélről: az írója kifogásolja a harsány külsejű, cicababa jellegű nők megjelenését, számon kéri alkoholfogyasztási szokásaikat, nehezményezi, hogy a konyhában nem mozognak otthonosan, ugyanakkor furcsállja, hogy a nők egyre férfiasabbak, mindent egyedül akarnak megoldani, nem hagyják, hogy a férfi valódi férfi legyen. Volt még néhány gondolat a diétázó, sportoló, puttonyt cipelő nőkkel járó terhekről, arról, hogy a férfiak valójában csak megvédeni szeretnének minket és igazán szépnek látni, „reggel, kócos hajjal, smink nélkül, gyűrött pólóban”.

Valójában, azt hiszem, nem a levél miatt írom ki magamból a férfi-nő játszmákkal kapcsolatos gondolataimat… és még csak nem is azért, mert egyedül élek és tombolna bennem a keserűség.

Olyan mély hittel ballagok az egyedüllét napfényes tisztásán, hogy jelenleg valóban nem vágyom máshova. El tudtam távolodni a társadalmi elvárásoktól, és nem féltem bepillantást nyerni lelkem mélységeibe.

Időről időre változott, amit ott találtam. Volt, hogy háborogtam a sorsom felett. Előfordult, hogy kérdőn tekintettem életem folyamára. Ma a béke időtlensége terjeszti ki sugarát a mindennapjaimra.

Most jó egyedül, és azt is el tudom fogadni, hogy lesz idő, amikor felébred majd bennem a hiány.

Ez a lelki megnyugvás és ez a vágymentes távolság teszi lehetővé, hogy írni tudjak a témáról.

Továbbá úgy érzem, hogy a korombeli, a magányukat nehezen kezelő barátnőim iránti felelősség pedig egyenesen felhatalmaz arra, hogy reagáljak a levélre: mélyebben, árnyaltabban, összetettebben és szenvedélyesebben, mint ahogy azt maga a levél megkívánná.

Az, hogy ma Magyarországon a férfi-nő viszony miért van mélyponton, rendkívül összetett kérdés. A megállapításaim mögött saját tapasztalatok és a barátnőim, ismerőseim tapasztalatai húzódnak meg, plusz vitathatatlan statisztikai adatok. Törekszem arra, hogy ne általánosítsak, de nyilvánvaló, hogy trendek, irányok megfigyelhetők. Ez nem jelenti azt, hogy mindenkire érvényesek, de igenis vannak jelenségek, amelyek nagymértékben jellemzőek a férfinemre. És a férfiak viselkedése, igénye, változása természetesen hat a nőkre is.

Ugyan a világ egészét tekintve több a férfi a Földön, hazánkban, ahogy a fejlett országokban általában, több a nő, mint a férfi: ezer férfira majdnem ezeregyszáz nő jut. Ez még nem akkora különbség, ami a nők párkeresési esélyeit jelentősen csökkentené, de kismértékben nyilván hatással van rá. Ha az iskolázottsági statisztikákat nézzük, az derül ki, hogy nemcsak létszámban, de százalékosan is több a közép- és a felsőfokú végzettséggel rendelkező nő idehaza, mint férfi. Nem gondolom azt, hogy aki iskolázott, az jobb, okosabb vagy éppen az emberpiacon eladhatóbb, kelendőbb, az viszont biztos, hogy a számok azért valamit elárulnak törekvésekről, igényekről, fejlődési szándékról. 

Azt, hogy a magyar nők szépek, nem én mondom. Sokan talán most legyintenek, és azt dörmögik az orruk alá, hogy „ez csupán egy legenda”, nem lehet érvként felsorakoztatni egy ilyen jellegű cikkben, mégis úgy vélem, hogy a logikai levezetésben igenis nem elhanyagolható tény a magyar nők jó megjelenése. Mint ahogy az sem, hogy a magyar lányok igenis keresettek, jó természetűek, háziasak, kitűnően alkalmazkodnak, egyszerre van meg bennük a családcentrikus tyúkanyó és a hivatásában is sikeres nő. Végeztem egy felmérést a saját Facebook-ismerőseim között: 1235 ismerősöm van, abból 605 nő. Ebből a több mint hatszázból – tudomásom szerint – 128 felnőtt, harmincas-negyvenes-ötvenes lány/asszony él egyedül.

De ami ennél is érdekesebb: 45 olyan nőismerősöm van, aki úgy gondolta, hogy idegen országban próbál szerencsét. És most kapaszkodjunk meg: ez a 45 nő mind, egytől egyig elkelt külföldön. 

Ebből a gondolatmenetből nem azt akarom kihozni, hogy külföldön minden egyszerű, hogy a külföldi férfiak kifogástalanok, illetve a magyar nők tökéletesek. Hanem azt, hogy a magyar nők értéke egészen máshol – sokkal feljebb – van, mint ahogy itthon kezelik őket.

Mi adódik a jó, használható, életképes nők túlsúlyából idehaza?

Azon kívül, hogy devalválódnak, vagyis értéküket vesztik a hatalmas konkurencia miatt, előidézik a férfianyag romlását, elkényelmesedését. Teljesen természetes evolúciós folyamat: ha egy férfinek nem kell küzdenie, mert minden „használható” férfire jut körülbelül öt „használható” nő, minek küzdene? A nő tanul (ahogy néztük a cikk elején, ma már több az iskolázott nő, mint férfi), edzi a jellemét (minden kulturális, szabadidős programon jóval több nő vesz részt, mint férfi), formálja a testét-szellemét (az edzőtermeket és a személyiségfejlesztő programokat is nagyobb arányban látogatják nők), és helytáll az otthoni teendőkben is. Mégis: matematikailag nincs minden nőnek esélye arra, hogy magához méltó párt találjon, eközben viszont a férfi – minden erőfeszítés nélkül – még válogathat is. Az emberi természet pedig olyan, hogy ahol megteheti, ott a legkisebb energiabefektetésre törekszik. 

Vagyis így történhet meg, hogy az elfogadásért és boldogulásért küzdő, egyre inkább magára utalt és emiatt egyre férfiasabb nő belehajszolja magát a további fejlődésbe, tétován keresi azt a szűk mezsgyét, amelyen még megfér egymás mellett a mindennapok által megkövetelt erő és a gyengéd nőiesség. A férfi nincs rákényszerülve effajta fejtörésre, egyensúly-keresésre és önvizsgálatra.

Olyan mértékű a női túlsúly és dömping, hogy ha a férfi felölti magára a passzivitás és mozdulatlanság gúnyáját, akkor is tucatjával udvarolnak neki a nők.

Vagyis: a férfi változatlanságra, sőt, sajnos visszafejlődésre van kárhoztatva.

Ebbe a sajátos, magyarspecifikus rendszerbe sajnos belepiszkított a nemzetközi tendencia is. A közösségi oldalak, az online társkeresők és az ismerkedős telefonos applikációk által nyújtott korlátlan kísértés. A „minden jár neked” életérzés burjánzása. A „dobd ki a régit és vegyél újat” a teljes fogyasztói társadalomra jellemző, de mostanság már nemcsak a kézzelfogható árucikkekre vonatkoztatjuk, hanem az érzelmekre is. Soha ilyen markáns kultusza nem volt a szépségnek, mint most, és még soha nem volt ennyire üres a szépségről alkotott fogalmunk, mint manapság. Már nemcsak iparágak épülnek erre az üres szépségre, az azonnali és lecserélhető boldogságra, hanem az egész világunk struktúráját az ezzel összefüggő látszólagosság adja. 

És akkor ebben az egyetemes káoszban, a gyors gyönyör forgatagában legyen észnél a férfi, az örök vadász… és bízzon a nő, az örök biztonságkereső. 

Én most 45 éves vagyok, és azt látom, hogy a generációmat teljesen taccsra tette az a jelenség, amit az imént felvázoltam. Méltatlan kapcsolatok, magányukba süppedő nők, férfivonalon pedig a két véglet: szoknyapecér csúcsmacsó vagy teszetosza balfék. Hazug házasságok, pornóba vagy kurvázásba menekülő családapák, sportőrületbe fojtott vágyak, adrenalinlöketek, amelyek nagy nehezen továbblendítik a feleket a következő nap reggeléig, pótcselekvések, végletesség és kapkodás – valós kiegyensúlyozottság, tartós megnyugvás, egyensúly és szelíd boldogságpillanatok nélkül.

Egy haldokló kultúra tipikus jellemzői.

Mondom mindezt úgy, hogy egyáltalán nem vagyok feminista. Engem nem érdekel, ha ugyanazért a munkáért kevesebbet kapok, mint egy férfi. Nem küzdök az egyenlőségért, mert szerintem nem vagyunk egyenlőek, igenis szeretnék felnézni a férfira és bátorítást nyerni már csak a tekintetéből is… 

Én még emlékszem, milyen érzés szerelmesnek lenni. Olyan gyengéden simítani végig a férfi arcát, amilyen gyengédségről mindaddig nem is hallott az ember. Soha nem felejtem el, milyen elveszni a férfi szeme kékjében és ringatózni mély, érdes hangját hallva. Fel tudom idézni ajka érintését, ma is látom a szemem előtt erős kézfejét, amely ha végigsimítja derekam hajlatát, a mennyekben érzem magam. 

És azt is tudom, hogy milyen érzés az, amikor ez a szerelem a darabjaira hullik. Amikor a szenvedélybetegség kiragadja a férfit a napi valóságból és a nő magára marad, évekig cipelve a saját és a szerelme terheit is. Pici gyereket nevelve, a kegyetlenül sok munka és a fenyegetettség körforgásába beletébolyulva. 

Túlélve a szerelem halálát, az újrakezdésben bízva nehéz a szívet kinyitni újra. Mégsem bánom, hogy megtettem, még akkor sem, ha olykor méltatlanokért dobogott ez a szív.

Mert sokat tanultam és okultam. Leginkább azt, hogy nincs mindenkire vonatkoztatható boldogságrecept. A nő, akinek irigylésre méltó a helyzete, mert a férje mindent megteremt a számára, lehet, hogy az én szabadságomra vágyik. A másik nő, aki évek óta él egy látszólag békés, de valójában fullasztó kapcsolatban, lehet, hogy az én lehetőségeimet irigyli. A harmadik nő, akinek a családi kötelezettségei behatárolták a hivatásbeli kiteljesedését, talán éppen olyan változatos munkára vágyik, mint amilyet én végzek. Vagyis: amit mi kívülről tökéletesnek hiszünk, lehet, hogy  belül rothad, és amiben mi szenvedünk, az kívülről maga a tökély.

A megoldás: a saját életünkre fókuszálni, plusz vágyni azután, ami már a miénk.

És nemcsak azért, mert egy olyan nő, aki szereti az életét, kívánatos, hanem azért is, mert a nő, aki szereti az életét – férfitól függetlenül – voltaképpen boldog.

 Tamás Rita 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Alberto Guglielmi