–

Az első sokk

Emlékszem, hogy az első Rio de Janeiró-i „ferde” estén még azon járt az agyam, mekkora ökör vagyok, hogy nem vettem szambaleckéket Budapesten, mert majd jól beégek így, aztán meg mit gondolnak rólam. Közben húzogattam a ruhámat, „én, hülye, minek is vettem fel ilyen rövid szoknyát arra a nagy seggemre”. 

Folyamatosan kapkodtam a fejem, és megállás nélkül aggódtam, feszengtem valamin, biztos voltam benne, hogy a kedvesen rám mosolygó lányok igazából egy bűnbanda tagjai, akik alig várják, hogy bekapjam a csalit és kirabolhassanak.

A srácoknak meg nyilván csak az EU-s útlevél kéne, azért vigyorognak. 

Persze minden ország más, és nekem – mivel Brazíliában töltöttem a legtöbb időt – erről vannak tapasztalataim.

Abban a bizonyos az első buliban, ahol egy két lábon járó görcs voltam, még nem mertem más emberek előtt, az utcán táncolni. Ha valaki felkért, úgy tettem, mintha angolul sem tudnék, és nem érteném, miért akarják elkapni a kezem, majd ha nem hagyták annyiban, inkább elmenekültem a mosdóba. De még ott sem volt nyugtom a hozzám beszélő helyiektől, a lányok egy másodpercnyi ismeretség után kölcsönadták a rúzsukat, mert hát, „ezt a szájat ki kell emelni”, emellett nem mehetnek el csak úgy. Három perc után már WhatsApp-címet cseréltünk, öt után pedig legjobb barátnőkként tértünk vissza a buliba.

„Nem tudok táncolni. És?”

Nehezen tanultam meg bízni a látszólag ok nélküli szinte túlzó kedvességben, és a már-már gyanúsan nagylelkű osztozkodásban. Pedig tényleg őszinték.

Természetesen a világ egyik legveszélyesebb városában, Rióban azért óvatosnak kell lenni. De mint az egyik – három perc alatt szerzett – barátnőm mondogatta, „mégis, kinek segít az aggodalmaskodás”? Szerintük maximum azoknak a bűnözőknek, akik a láthatóan aggódó külföldiekben könnyen kiszúrják a könnyű prédát.

Ezzel együtt a vállhúzogatás, az ejráérezholnapis, és az állandó késések sokáig aggasztottak, sőt, nem valószínű, hogy valaha is teljesen képes lennék megszokni őket, de a helyiek és a környezet megtanított elengedni bizonyos dolgokat.

Aznap, amikor egy barátnőmre másfél órát kellett várnom egy bulihely előtt az utcán, átkattant bennem valami. Az első fél óra után már iszonyúan ideges voltam, aztán egyszer csak megjelent előttem egy fiatal pasas, és megkérdezte, mégis mi az a hatalmas gond, ami miatt láthatóan nem is figyelem a zenét és nem élvezem az estét. Hátha ő tudna segíteni. Már reflexből panaszkodni kezdtem volna, de végül csak elnevettem magam.

Leesett, hogy mekkora baromság egy szép estét végigdurcázni egy banális hülyeség miatt.

Táncra hívott, én hezitáltam. „Nem tudok táncolni.” „És? Mi a legrosszabb, ami történhet?” „Kinevetsz.” „Miért lenne olyan szörnyű, ha megnevettetnél?” 

Végül tényleg sokat nevetett, de egyáltalán nem volt szörnyű ez az élmény. Mire a barátnőm megérkezett egy csapat új emberrel, már tudtam a szamba alaplépéseit, és még egy számmal több volt a telefonomban.

Férfiak, nők, örömök

Arra egyébként fel voltam készülve, hogy a brazil férfiak ostromolnak majd, mint bármely más európait (mondjuk, ennek mértékére nem lehet felkészülni), de a lányok figyelmességére nem számítottam.

Alapvetően cinkostársként és nem versenytársként tekintetettek rám nőtársaim, aminél jobb érzést nem sokszor éltem át. 

Mondjuk, számomra a férfiaktól érkező kitüntetett figyelem is inkább pozitív volt – hónapok kellettek, hogy némileg ráunjak a kedves füttyögésre. Minél több időt töltöttem a helyi barátaimmal, annál inkább rám ragadt a lelkesedésük az élet apró örömei iránt. „Hát, nézd ezt a naplementét, ezt a csodás ruhát, a mosolyát annak az édes kisgyereknek, és hallottad az új funk számot?”

Magukon is nevetnek, nem ostorozzák magukat a hibáik miatt, kacagnak, ha bénáznak, és akkor is, ha egy esetlen budapesti „gringa” próbál velük szambázni. A vigalomra sosem kell különleges indok, a szépség pedig nem olyan szűk fogalom, mint idehaza.

Brazíliában boldogok az emberek attól, ha egymást boldoggá tehetik. 

Szamba a szívben

Egyszer egy körasztalos hagyományos szambaesten egy tér közepén próbáltam táncolni, koncentráltan figyeltem a lépésekre, amikor belém karolt egy ötvenes, nagyjából százkilós nő. Kedvesen leteremtett, hogy ne figyeljek már annyira az ütemre, csukjam be a szemem, hallgassam és élvezzem a zenét. Ő is lehunyta a szemét, és olyan csodásan ringatta a bájait, hogy tátott szájjal bámultam. Aztán a bemutató után rám kacsintott, és a mellkasom felé bökött: „a szamba ott van, nem a lábadban.” Nevettem, mert annyira tipikus eset volt ez; egy nyílt és őszinte, segíteni akaró brazil, aki öt perc múlva már elkérte a számom, és meghívott másnapra ebédre.

Szép lassan azt vettem észre, hogy már nem érdekel, mit gondolnak rólam, nézi-e valaki, ahogy bénán táncolok. Boldogan mászkáltam bikiniben, kihúzott háttal sétáltam, és akár a metrón is ismerkedtem (ez amúgy Budapesten sem lehetetlen, pont pár hete próbáltam).

Maga a közeg, az emberek, az életérzés megtanította elengedni a nyugatias gátlásaimat, egy vállrándítással elintézni a legtöbb stresszes, de valójában nem fontos ügyet, és egyszerűen csak élvezni az életet.

Így tényleg nem is olyan nehéz szeretni mindent és mindenkit, beleértve saját magamat és a saját testemet is.

Még annak ellenére is, hogy a szambában továbbra sem tudok maradandót alkotni…

Darányi Lea

A fotók a szerző tulajdonában vannak