–

Az angliai élet kontra magyar lét számomra olyan, mintha volna két kosaram: az egyikben az emocionális érvek vannak (család, barátok, gyerekkortól ismert utcák, balatoni nyár, sült hekk, lángos, a magyar nyelv és még megannyi más), a másik kosaram pedig a racionalitásé: egy sikeres külföldi karrier, egy materiálisan épülő-szépülő élet, kiszámíthatóbb jövő, tradicionálisan megengedő iskolarendszer, jól felszerelt egészségügy.

A pénz valójában nem szempont nálam. Annyi legyen, hogy komfortosan élhessek anélkül, hogy számolgatnom kellene hónap végén a forintokat (vagy a fontokat). És nem vagyok egy racionális alkat.

Mindig az intuícióimat követem, és ha épp a nehezebb útra visz, akkor is keményen dolgozom, hogy sikerrel haladjak és fejlődjek.

Csakhogy szingli anyukaként (bocs, tök unalmas vagyok, de majd’ minden döntésem mögött alapvető mozgatórugó a gyerekem érdeke) már óvatosabb duhajnak kell lennem. Külföldön váltam egyedülálló anyává, és visszamenőleg rá kellett ébrednem, hogy valószínűleg Magyarországon sokkal nagyobb eséllyel szorulnék a családom anyagi támogatására, mint kint. Ott is előfordult, hogy szükségem volt arra, hogy néha megfogják a kezem, de egyre magabiztosabban haladok afelé, hogy eltartsam magunkat, egy fizetésből úgy, hogy nem szenvedünk hiányt semmiben.

Ennek részben a kinti szociális rendszer az oka, amely figyelembe veszi, hogy a gyerek figyelemzavaros és hiperaktív, vagyis csúnya kifejezéssel, speciális nevelési igényű. Lassabban válik önállóvá, mint az átlag, emiatt az állam havi szinten támogatja a neveltetését.

Havi szinten drágább, napi szinten olcsóbb

Az angliai élet nem olcsó. A legdrágább tétel a lakhatás és az utazás: ezek egy átlag kereső fizetésének minimum a felét elviszik. Én egy aprócska lakást bérelek, ami ugyan otthonos, de nem elég tágas számunkra. Tehát lemondás itt is van. Látom viszont, ahogyan évről évre erősödünk anyagilag, lépegetek előre a ranglétrán, és ez kiszámíthatóan elvezet majd egy kényelmesebb élethez. A tervezhetőség hiánya épp az egyik oka volt annak, amiért anno a költözés mellett döntöttünk.

Ami azonban ellensúlyozza a fentiek drágaságát, az az élelmiszer ára és minősége. Elérhető áron tudok jó minőségű ételt, italt rakni az asztalra, és anyaként (bármilyen elcsépelt legyen is) számomra ez nagyon fontos. Odakint természetessé vált, hogy szusit eszem, mert Angliában ez csak egy alternatíva az ebédre rendelhető szendvics vagy saláta mellett, nem drága; idehaza viszont luxusnak számít. Szintén elérhetően olcsón a jó minőségű pipere, amit kint az „egyfontos boltban” vásárolhatsz meg. Amikor kiköltöztem, először nem akartam elhinni, hogy egy fontért (300–400 forint) megkapom a jó minőségű tusfürdőt, sampont, miegymást, amelyek a kinti fizetésekhez viszonyítva aprópénzbe kerülnek.

Azóta rájöttem, hogy a mindennapokat ezek az apróságok (egy finom étel, jó minőségű gyümölcs vagy egy jó illatú-állagú habfürdő) dobják fel.

Ezektől kicsit jobban érzem magam, és a mai napig nagyon megbecsülöm őket. (Arra nevelem a kölyköt is, hogy ő se tekintse természetesnek, hogy van terülj, terülj asztalkám.)

Szingli anyukaként még azt is megengedhetem magamnak/magunknak, hogy néha beüljünk egy pizzára, hétvégente elmenjünk kávézni, egyszer-egyszer moziba. Nem vagyok benne biztos, hogy itthon is beleférne ez a havi költségvetésbe.

Szociális kényelem, biztos jövő

Nagyon fontos különbség, hogy odakint az egészségügy magas minőségű szolgáltatást nyújt – már amikor sikerül időpontot kapnod a háziorvosodhoz –, és a gyereknek minden ellátás és gyógyszer térítésmentes 18 éves korig. (Beleértve kicsiknél a pelenkát is – de ezt csak hírből tudom, mert nekünk már nem volt rá szükségünk). Ha a fiamnak fogszabályzóra vagy szemüvegre lenne szüksége, azt is finanszírozná a társadalombiztosítás. Ez például biztosan szignifikáns különbség, ismerve a hazai fogorvosi ellátás vagy épp a szemüveglencsék árát.

Szintén minden költségtől mentes az oktatás.

Az iskolában minden taneszközt, és még annál többet is biztosítanak a gyerekeknek. A fiam a speciális igényeinek megfelelően egy számítógépet is kapott, amit használhat fogalmazások írására (mert a kézírása közel olvashatatlan), de amikor a balkezessége miatt speciális íróeszközre szorult, azt is biztosította neki az iskola. Az egyetlen dolog, amire szülőként be kell ruháznom: az uniformis, amit viszont másodkézből nevetségesen olcsón meg tudok vásárolni. Egy-két fontért kaphatok iskolai pulóvert vagy épp táskát – amiben aztán a semmit cipeli, mert minden tanszert bent hagynak a suliban. (Arra ki sem térek, hogy az angliai iskolarendszer mennyire megértő a fiam egyéb szükségleteivel kapcsolatban, és mennyivel elfogadóbb a mássággal szemben.)

A jövővel kapcsolatos bizonytalansághoz tartozik az is, hogy Magyarországon nem lehetett és most sem lehet tudni, lesz-e nyugdíja az embernek. Engem ez már 30 évesen is nyomasztott. Angliában azonban minden állás hivatalos, bejelentett, nincs fekete- meg szürkegazdaság – mert egyszerűen nincs értelme, nincs rá szükség, nem olyan nagyok az adóterhek. A cégek az első kint töltött munkanaptól kezdve fizetik utánam a nyugdíjjárulékot és hozzá még egy államilag támogatott magánnyugdíj-pénztári tagságot is. Ez utóbbi úgy néz ki, hogy a fizetésem elenyésző hányadát befizetem, a cég pedig megduplázza, azt pedig az állam megtámogatja. Ennek köszönhetően egy adott kor után már nagyobb összeg ül a számlámon, amihez egyszerre is hozzáférhetek majd, vagy akár éveken keresztül felhasználhatom – ahogy szeretném.

Ez egy államilag garantált és kiszámítható jövedelem, amit senki nem vehet el.

A legtöbb munkahelyen magánbiztosítást is kapunk, amiben privát egészségügyi és fogászati ellátás is szerepel (pedig amúgy a brit állami egészségügy elég jól felszerelt). Ezt a családtagjaidra is kiterjesztheted, vagyis szükség esetén a kisfiam is megkapja a magasabb szintű ellátást.

A luxus sem luxus

Nő létemre az öltözködés is nagyon fontos; önkifejezési eszköz, ha úgy tetszik. Angliában felfedeztem számos online oldalt, ahonnan jó minőségű, szinte röhejesen olcsó, eredeti ruhákat, kiegészítőket tudok rendelni. Míg idehaza lelkiismeret-furdalással költöttem egy-egy ruhadarabra, ott tobzódhatok a vásárlás örömében anélkül, hogy ez megterhelné a büdzsét. Ez elfújta azt az azelőtt mindennapos érzést, hogy a számlákra és az albérletre keresek. A lelkem egyensúlyának fontos, hogy azt érezhetem: visszaadok magamnak a sok erőfeszítésért. Csak a viszonyítás kedvéért: tíz font alatt vehetek új inget, fürdőruhát, és 30 font alatt vannak a cipők, bakancsok, csizmák. Tehát 100 fontból (35 ezer forint) konkrétan felöltöztetheted magad cipővel együtt, míg egy átlag, nem túl magas fizetés nettó 2000 font (715.ezer forint).

Nagyon szeretem a technikai kütyüket. Most már az általam preferált termékcsalád minden darabját sikerült megvásárolnom, és nem azért, mert felvet a pénz, hanem mert odakint olyan áruhitel-konstrukciókat „vágnak” az ember után, hogy bolond lennél rá nemet mondani. (Ráadásul ezek igénybevétele és rendszeres, időben való visszafizetése javítja a hiteltörténetedet, ami azt jelenti, hogy könnyebben juthatsz alkalmasint nagyobb összegű hitelhez is.)

A régóta vágyott fejhallgató, a napi mozgást mérő okosóra, vagy a gyerek játékkonzolja szinte elenyésző tételként jelenik meg a havi kiadásokban, miközben emelik az életem minőségét. Magyarországon még csak nem is gondolhattam rájuk. 

Az is belefér a büdzsénkbe, hogy könyveket vegyek. Ez nálunk kardinális kérdés, mi könyvmolyok vagyunk. A gyereknek nem győzöm venni az új köteteket a kedvenc regénysorozataiból, mert konkrétan gyorsolvas. Élénken emlékszem, amikor a budapesti metróban kirakott könyvplakátokat nézegetve sóvárogtam egy-egy új kötet után, jegyzeteltem szorgosan a címeket, hogy majd később, ha lesz pénzem, mit veszek meg. Most erre nincs szükség. Havonta fejenként minimum két könyvet vásárolunk, a kedvenc könyvesboltunkban együtt matatunk és válogatunk. És aztán fizetünk. Anyai szívem minden alkalommal repes, hogy ezt meg tudom magunknak adni. Hogy nincsen könyv- és betűnélkülözés.

Szintén belefér a családi költségvetésbe, hogy negyedévente hazarepüljünk Magyarországra. Azelőtt repülőn sem ültünk, ma már jóformán megszokott dolog, hogy a bőröndjeinkkel kigurulunk a reptérre és felszállunk. Ez sem luxus. De én minden alkalommal hálás vagyok érte, hogy megtehetem, hogy megtehetjük.

Nem csak a javakban mérhető különbség

Fura ilyen listát készíteni. Mert amint a cikk elején jeleztem, ez csak az érem egyik oldala: a materiális. A másikra, az érzelmi oldalra nem lehet árcédulát tenni, nem is szabad. Ezért van az, hogy időnként megingok és minden racionális érvem ellenére haza akarok költözni. De egyelőre a brit életminőség, a gyerekemnek biztosított előnyök kint tartanak. Vajon számítóvá tesz ez engem? Nem tudom, de az vesse rám az első követ, aki a gyereke érdekében nem követ el mindent, hogy az erejéhez mérten a legjobbat, legtöbbet nyújtsa.

Azt hiszem, az egyik legfontosabb dolog, amiért mindig hálás leszek, hogy soha nem felejtem el, honnan jöttem. Ez segít értékelni minden jót, amit biztosítani tudok magunknak. Segít tudatosítani azt, hogy miért vagyunk kint.

Biztosan tudom – sajnos –, hogy a kisfiam ott sokkal jobb esélyekkel indul az életben, nemcsak azért, mert anyanyelvi szinten beszél angolul, hanem mert egy teljesen más hozzáállást is kap. Máshogy viszonyulnak hozzá, nem akarják skatulyába dugni, támogatják abban, hogy kiteljesedjen, magára találjon. Ennek ellenére nem biztos, hogy egyszer csak az intuíciómra vagy a szívemre hallgatva nem költözöm haza lendületből.

Addig viszont élvezem mindazt, amit a kinti élet biztosít – mindenekelőtt azt, hogy ott felnőttnek tekintenek. Nem ellenőriznek folyton, nem intenek rendre, mert abból indulnak ki, hogy az én életem az én felelősségem, és a kezemben tartom a sorsom. Ezért is megéri, hogy nélkülöznöm kell az otthonom és az anyanyelvem.

Kégl Ágnes

Holnap este pedig egy másik szemszögből fogjuk azt bemutatni, hogy valaki miért nem érzi opciónak a külföldre költözést, úgyhogy mindenképp maradjatok velünk!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás:Getty Images/ PeopleImages