–

Vasárnap van. 1990

Épphogy betöltöttem az ötöt. Állok a piros kis hokedlin nagyanyáméknál a konyhában. Az asztalon gyúródeszka, mama keze dolgozik rajta, gyúrja a levesbevaló laskát. Ez a kedvenc tésztám, imádom szürcsölni, imádom, ahogy a hosszú, vékony kis tésztadarabok összecsutakolják az állam. Mama mindig mondja, hogy ne szürcsölve egyem. A kis piros hokedliről biztonsággal elérem az asztalt, és segítek mamának, meg amúgy is szeretem nézni, ahogy dolgozik, és sokat kérdezgetek közben. Anya odakint pucolja a tyúkot, nagyapám odabent danolászik, már reggeli után bekapcsolta a Kossuthot, és dél felé elkezdik adni a Jó ebédhez szól a nótát, amit Najuka hangosan énekel.

Aztán lassan elkészül az ebéd, mama épp a krumplit töri össze a piros nyelű krumplinyomójával, amiről lepattogzott már a festék, de még mindig ez a mama kedvenc krumplinyomója, hiába vettünk neki újat, nem használja, csak annyit mondott rá, minek költötök feleslegesen, gyerekeim. Aztán átjön apám, nagy, magas ember, mindig lehajtja a fejét, ha jön be hátul a konyhaajtón, pedig azért nem annyira alacsony a gerenda, szerintem csak reflex. Ebédelünk. Laskás húsleves sárgarépával, karalábéval, és a tyúkhússal. Najuka nekem adja a májat, mert tudja, hogy nagyon szeretem, de előbb felkockázza a tányérjában. Apám szótlanul eszik, Najuka danolászik, anyám nevet, nagyanyám mérgelődik Najukán, hogy minek énekelget.

Utána jön a rántott csirke az összetört krumplival meg az uborkasaláta, majd a végén az almás pite. Mama mindig rak az almába fahéjat. Nagyon szeretem.

Najukám megkérdezi apámat, hogy kire fogsz szavazni, fiam. Apám mondja, hogy hagyjál már, apuka. Najuka mérges lesz, mi az, hogy hagyjalak már, fiam. Olyan nincs, hogy nem szavazol. Apám mondja, hogy már hogyne lenne apuka. Le vannak szarva. Najuka mondja, hogy de fiam, hát, így nem lehet hozzáállni. Apám mondja, hogy de lehet, apuka, mert akkor is le vannak szarva. Aztán nagyanyám megszólal, hogy a teringettit, ezt ne az asztalnál, és akkor egyszerre csak csend lesz. Nagyanyám szava szent a házban, ha ő megszólal, utána nincsen pardon.

Péntek van. 2018

Épphogy betöltöttem a harminchármat. Reggel hétkor kelek, ahogy szoktam, elkészítem a mennyei illatú, kubai kávém, a lágytojás mellé bio brokkolicsírát eszem. Kinyitom a laptopom, olvasom a híreket. Novák közben ír, hogy megint mi történt a boltban: állt előtte egy csávó, aki hangosan szidott valami színes bőrű turistát, ő meg elküldte a picsába. Szinte hallom, ahogy hevesen üti két ujjal (ahogy szokta) a klaviatúrát, és ideges lesz megint a baromra a bolti sorból.

Leülök a kanapémra, előveszem az e-maileket, válaszok arra, amire kell. Aztán írni kezdek.

Ez a munkám, azt csinálom amit szeretek: arról írok, amiről akarok, szabadon, nem szól bele senki. Arra gondolok, mennyire szerencsés vagyok, hogy így alkothatok, hogy így létezhetek.

Aztán végigfutom az üzenőfalam: Stop Soros, Orbán nyolc éve nem adott interjút az ellenzéki lapoknak, Vona buzi, Lőrinc három szállodát vásárolt. A cikkek alatt üvöltve gyűlölködő kommentek: kurvaanyád, Orbán, kurvaanyád, arabok, kurvaanyád, zsidók, majd jól megbasznak téged is a migráncsok, libsi kurva. Na, szóval így.

Becsukom a laptopom. Elmegyek edzeni. Szaunázom. Ilyenkor másfél órára kikapcsolom a telefont, nyugalmam van. Megint arra gondolok, hogy igazából mennyire jó életem van. Ebben a hónapban például kétszer is utazhatok. Már nagyon várom.

Szauna után ellenőrzöm, hogy kimentek-e rendesen a cikkek a Facebookra. Minden oké. Nézem DTK tegnapi szabadverse alatt a kommenteket: elmúltnyócév. Elmúlt. Meg elmúlt majdnem harminc is azóta az 1990-es vasárnapi nap óta, amelyiken álltam a kis piros hokedlin és nagyanyámat néztem, ahogy gyúrja a levesbevaló laskatésztát.

Felhívom apámat. Sok csörgés után veszi csak fel a telefont, aztán beleszól a mély, nagyon mély hangján. Szinte dörög ez a hang: Szia, Éva. Köszönni is csak ennyire mélyen tud.

– Apuci, átkérettem magam Pestre, itt szavazok.

– Jól van, fiam, ahogy neked jó.

– Teneked hova kell menni?

– Én ide megyek a gimibe.

– Jól van, apuci. Akkor vasárnap hívlak.

– Jól van, fiam, akkor vasárnap…

Szentesi Éva

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van