–

„A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani"

(Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani? – részlet)

A legtöbben ezt keressük. Igen, ezt, a teljes elfogadást és szeretetet, összetartozást és „együttlélegzést”. Egymás megtartását, szabadon-hagyott átölelését, amikor egyik kezeddel mindig szabad vagy, a másikkal mindig megtartod a másikat. (Épp ennek a szimbólumát tetováltattam 21 évesen a derekamra, amit én terveztettem, mert már akkor is éreztem, hogy ezt az egymásban megbízó, lélegezni engedő szerelmet fogom kutatni, míg élek). Ezt a mindent jobb színbe átfestő, erőt adó, támogató szeretetet. Amiben el lehet veszni, amiben lehet – és kell – gyengének is lenni, amiben néha az egyik erős, néha a másik, de gyengén is szép.

Egyetemes igazság ez, és azt gondolom, hogy a férfiakra is jellemző. Talán ők kevésbé képesek kifejezni, nem úgy szocializálódtak, nem divat a férfinak látványosan éreznie. Mi, nők jobban megéljük ezt – és főleg ennek hiányát.

Én már csak tudom. Lassan öt éve teljes mértékben nélkülözöm, de előtte is csak rövid ideig élhettem át. Engem mindig elejtettek, amikor arra lett volna szükségem, hogy megtartsanak.

A szingli anyuka szerelme, féllábú szerelem. Hamar ráébredsz, ahogy egyedül maradsz, hogy nem vagy „teljes értékű” áru a párkapcsolati piacon. Csomagod van. Felelősséggel, teherrel jársz.

Eleinte a férfiak nagy hányada nagyon elfogadó: „Gyerek? Nem, nem gond.”

Dehogynem.

Abban a pillanatban, amint eljutnak arra a pontra, hogy már végiggondolják a veled járó felelősséget, hogy mivel is néznének szembe, ha felvállalnának téged, ne adj' isten összeköltöznétek, azonnal meg is rettennek (tisztelet a kivételnek).

Megértem. Sokaknak túl sok ez. A mai világban, a nagy pörgésben, egy olyan szociális hálóba gabalyodva, ahol szinte minden arra motivál, hogy élj könnyebben, szebben, jobban (sebbel-lobbal), nem vonzó perspektíva semmiféle extra teher bevállalása.

Nagyon kell szeretnie annak a férfinak (vagy nőnek), aki egy egyedülálló szülőnek azt mondja: te kellesz és senki más, minden körülmények között, és főleg azok ellenére.

Hamar megtanultam ezt. A szeretetéhség, a valakihez tartozás vágya hamar élettársam lett. Kéz a kézben járnak a magánnyal. Azzal, amire néha felriadok éjszaka, és levegőt sem enged venni, fojtogat.

Szeretetéhesnek lenni nem divat, sőt már olyan „mémmel” is szembekerültem az online világban, ami konkrétan kigúnyolta a szeretetéhes nőket, akik a magány elől olyan kapcsolatokba és kalandokba bonyolódnak, amilyenekről amúgy nem is álmodtak volna, és amikre nem is vágynak. Amelyek csak pillanatokra elégítik ki a szeretethiányt, még nagyobb űrt hagyva maguk után. Mint amikor egyszer nagyon jóllaksz, de már evés közben tudod, hogy utána megint egy őrületesen ínséges periódus következik.

Az én életem ilyen viszonyok egymásba fonódó hálózatává vált.

Nem nekem való. Nem az én moralitásomnak. Nem az én romantikus lelkemnek. Megsebez, depresszív állapotba dönt. De akarva-akaratlan szerető lettem. Nem, nem csalnak velem senkit (arra még nem volt példa). Én csalom meg saját magam. Minden egyes ilyen kapcsolattal, viszonnyal, kalanddal – hívjuk akárminek. Mert

belemegyek olyan helyzetekbe, amelyek nem szolgálnak engem, nem rejtenek magukban jövőképet, nem okoznak valós örömet. Csak fájdalmat csillapítanak, de közben elmélyítik a sebet.

A sebet, amit az okoz, hogy nem tartozom valakihez. A gyermekemhez tartozom. De ez teljesen másféle odatartozás. A szívem egyik kis fiókjában lakik a gyerekem iránti hatalmas szeretet. De van egy másik fiók, ami folyamatosan üres marad. Nincs, aki hosszú távon megtöltené.

Látom, hogy vannak szingli anyukák, akiknek sikerül. Akik újrakezdik egy új férfi oldalán, új családot alapítanak, gyereket szülnek, kivirágoznak. És amikor látom a képeiket a Facebookon, vagy az Instagramon, egyrészt örülök a boldogságuknak. Másrészt – nem vagyok rá büszke, de – fájdalmat is érzek. Mert nekem ez – remélem, hogy csak még – nem adatott meg.

Igyekszem nem marcangolni magam a miértet kutatva. Igyekszem nem azt gondolni, hogy bennem van a hiba. Miközben tudom, hogy minden egyes viszonnyal (amelyek nagy részébe azzal a reménnyel megyek bele, hogy hátha ebből lesz majd a Valami) újabb és újabb sérüléseket kapok. És minden sérüléssel letörik egy szép darab a lelkemből. Egyre kevésbé bízom, egyre kevésbé merek…

Közben próbálom fenntartani a fejem, büszkén kutatni tovább. Izgalmas beszélgetésekbe bonyolódni az online párkereső platformon. De ez is zavar az, hogy ennyien vannak. Hogy ennyien vagyunk.

Én nem tudom, hogy kell egynek lenni a sok közül.

Az online társkeresőről mindig az jut eszembe, hogy olyan, mint amikor egy fiút beküldenek a kukoricásba azzal, hogy elhozhatja akármelyik szál kukoricát. Egy szabály van: nem fordulhat vissza olyan kukoricáért, amelyet már elhagyott. És a fiú bemegy a kukoricásba, és simán otthagyja maga mögött a kukoricákat, gondolván, hogy úgyis lesz szebb, jobb, hosszabb. Végül aztán üres kézzel távozik.

És valóban ez történik. A modern kori párkeresésben mintha leértékelődtek volna a mégoly különleges emberi kötelékek is. Nem egy olyan volt már az elmúlt évek során, amikor több szinten is összekapcsolódott a lelkem az adott fiúéval.

De az is mindegy volt. Nagyobb lehetett a felelősségtől való félelem. (Vagy csupán áltatom magam, és én nem voltam annyira fontos?)

És miközben zavar a koncepció – egy újabb önellentmondás –, mégis használom az applikációt, mert ez kapcsol össze újabb és újabb reményekkel. Amelyek a való életben valahogy nem teremtődnek meg. Egy kezemen meg tudom számolni, hány randevúm volt olyan fiúval, akit a való világban ismertem meg, nem egy online felületen. 

Mert zárt láncú az életem. Mert – időben és pénzben – beosztva telnek a napok. Mert nem nagyon van a bejáratott útról letérés. Mert a felelősség, amit 11 éve (vagy inkább majdnem 12, a fogantatás pillanatában) felvállaltam, nem engedi.

Csak megyek előre, és remélek rendületlenül. Valószínűleg, amíg élek. És tovább keresem – hol kisebb, hol nagyobb hittel – azt a lelki társat, aki egyszer majd ezt az egészet egy mozdulattal helyre teszi. Aki a játszótársam akar majd lenni.

Benke Bori

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Nanako Yamanaka