–

Apa

„Apa megjavítja. Apa jön értem a vasútállomásra. Apa bringát javít. Apa ráért ma délután, és gondolta, elteker a Velencei-tóhoz meg vissza, »csak« nyolcvan kilométer. Apátok imádja, ha körbeudvarolhat benneteket. Apa már megint csak csicseregni akart, azért hívott.” Ilyen szövegkörnyezetben használjuk leggyakrabban az apa szót a családomban. Apa agyvérzést kapott, és kritikus állapotban kórházban van, ezt nyilván nem. Mi nem, a mi családunkban nincs ilyen, másokéban van, a mások apja, a hírekben, a filmekben, ott van ilyen. Nem is tudom rögtön értelmezni, amikor hallom a telefonban. Az agy sok mindent elbír, azt mondják. Mindegyik agy, nem csak a sérült, az is, amelyiket szeretetgombolyagszálak kötnek a bajbajutotthoz. Mind egyformán küzd a maga testébe zárva. Hihetetlen, de ki van ez találva. Egy bizonyos mértékű fájdalmon túl egyszerűen leold, blokkol, megvéd a többi csapástól, így hagyja működni a rendszer többi funkcióját.

Egy videójáték az élet?

Esetünkben nem folyik több könny a kelleténél, de mindennap születnek új cselekvések, megoldások, törekvések. Mert mindennap új helyzet áll elő, egyre magasabb szinteken, pont, mint egy elcseszett videójátékban.

Mondjuk, a gyümölcsszeletelős játékban a telefonodon, ahol folyamatosan egyre csak vágod az égből hulló banánokat, dinnyéket, almákat, néha menő kombóban plusz pontokért, de a jobb felső sarokban azért apránként fogynak a szívecskék, mert néha a bombát is jól felszeleteled. De ide ki küldi az akadályokat? A körülmények, a kórház, a sors, a balszerencse, akárhogy is nevezed, nem engedi, hogy könnyebb pályára kerülj.

Tüdőgyulladás, magas láz, lélegeztetőgép, gégemetszés, gyakran elhangzik a leghatékonyabb tudományos tanács az orvostudomány jelen állása szerint: „imádkozzanak”.

A látogatás

Minden délután négy és öt között beszivárognak az emberek, a gondosan bezárt ajtó ilyenkor kinyílik. Mindegy, ki vagy a kapun kívül, generációkat, társadalmi rétegeket köt össze a maró fertőtlenítő és a zöld elektromosságot gyártó köpeny, hátul szigorúan megkötve. Mielőtt egy utolsó, mély levegőt vennének – mert mindenki ezt teszi, mielőtt belép –, remélnek még egyet, hisznek, akarnak, hogy ma jobb hír lesz. Bármit megadnának érte, pénzt, csomagot, jószágot, kinek mije van. De a következő ajtón áthaladva mintha újra megszűnne a köntösbe csomagolt egyenlőség, igenis számít, hogy ki honnan jön.

Van-e lélekjelenléte, egészségügyi „bugyorstratégiája”, tud-e úgy kérdezni, úgy nézni, úgy létezni, hogy legyenek válaszok?

A paletta széles, ki tudja, mi kell ma: tárgyilagosság, meghunyászkodás, kedvesség, hízelgés, netán odapirítás? Hogy jutunk el ma a tényekhez még azelőtt, hogy egyébként sírva fakadnánk? Bárhová nézel, itt előbb-utóbb eltörik a mécses. Pedig mindenki teszi a dolgát hősiesen. A látszólag mozdulatlan testek démonokkal csatáznak, a gépek pumpálnak, az infúziók csepegnek, a nővérek sürögnek, az orvosok orvosolnak. Csak senki nem tud eleget a másikról, a paraszolvenciapolip csápjai gusztustalanul körbefonnak több emberöltőnyi családot, akik némán-bénán állnak, és félve kérdeznének, de inkább nem, várják a pillanatot, hogy mikor csússzon a boríték, „mert különben mi lesz, jaj”. Pedig nem olyan egyértelmű már, hogy az kell, mert akár még rosszat is tehetsz, sértő is lehet a szándék.

Szabályok pedig nincsenek

Ebben a beteg buborékban állok, amit körénk fújtak, látom magam felülről, ahogy kérdezem az aktuális orvost. Nem jár a fejemben boríték, nem tudok ezzel foglalkozni, nincs erőm azt puhatolni, hogy itt mi a helyes megoldás, adni vagy nem adni, mit kérni cserébe. Egy dolgot akarok: gyógyulást, ha van ára, mondják meg, nem fogom megtippelni. De még ha tenném is, pontosan mire mennék vele? Ahol azt érzem, elvárás az előre kimutatott hála, ott szinte biztosan azt is, hogy az aktív segítőkészség addig marad aktív, amíg el nem hagyom a szobát. Ez a néhány ember a kukac az almában, a két cinkosan összekacsintó ápoló: „Ma te nyertél!” – mondja az egyik megkönnyebbülve elmenőben. Feltehetően azt gondolják, hogy roppant fifikás kódnyelvüket nem beszélem; nem értem, hogy ez egy finom utalás a gyűlölt pelenkacserére. Vagy várjunk, ez az a pillanat, amiről a tapasztalt ismerősök beszélnek? A pillanat, amikor megérzed, hogy adni kell a valamit a jobb ellátás reményében. Nem tudom teljesen végig gondolni, hogy a dühöm, az undorom vagy a tehetetlen kétségbeesésem hatalmasodik el rajtam éppen, mert megjön az orvos a napi hírekkel. Két halk tőmondat, mindegyikben „az agyállomány elvesztése” dominál, tények vagy bizonyíték nélkül, a vélhető legsúlyosabb és egyben legvalószínűbb kimenet. Azt is mondja, hogy mélyaltatásban mindent hallanak, értenek, egyfajta delíriumban úsznak a betegek. Hiszem, hogy sokan két világ között lebegnek, és teljes erővel dolgoznak a legjobb megoldáson, valakinek az már nem az élet, de ezt mi nem tudhatjuk, úgyhogy külön örülök, hogy legalább halkan hangzik el a mindennapos ultranegatív verdikt.

Akarom, hogy a mi hangunk legyen a hangos, az életigenlő, a bátorító, erőt adó hang és érintés, kézszorítás, simogatás, lázat eltüntető homlokpuszi.

Adhat-e hitet a kórház?

Mára ennyi volt, lejárt az idő, kimosakodóban gyorsan összegzem a helyzetet, hogy az autóban mit is beszéljünk majd át, hogyan folytassuk a napot. Az történt, ami tízből kilencszer szokott: a helyzet kritikus, fejrázás, szemlesütés. Mégis jól ment ma, megvannak a tények, számok, adatok, azokat átbeszélhetjük, és ki fog jönni az eredmény, nem jobb, de nem is rosszabb, mint tegnap. Útközben az autópályán, félúton már a remény is meglesz újra, és enyhülni fog a gyomorgörcs, mert megfordítjuk a helyzetet. Rendben van, hogy a kórházban nem kaphatok a kérdéseimre válaszul hitet. Szeretném jelezni, hogy nem is kértem, mert nekünk van, a mi családunkban van, és megtartjuk egymásban, de nem engedem, hogy módszeresen elvegyék tőlünk. És mi lesz azokkal, akiknek nincs, akiknek még ennél is jobban összeomlik a világ, tényleg végtelenül szükséges kizárólag feketén lefesteni egy helyzetet?

Végre otthon

Aztán, egyszer csak, hosszú idő után végre új feladat vár rám, nem a felfekvés elleni krémet kellett pótolni, valami sokkal szürreálisabb: haza kellett vinni az apukámat a kórházból, mert „már túl jól van, túl jól”. Úgyhogy gurulunk szépen ki a városból, át a falvakon, vakít a nap. Felismer minden kátyút, amit ő kikerülne, de én belemegyek. Szóvá teszi, tegye is, mondja el, ezerszer vitt már itt engem, mindre emlékszik, mondja csak el. Aztán kicsit izgul, de a saját lábán felsétál a negyedikre, hazaért, megcsinálta. Gyenge még, sok minden homályos, de ő az, teljes valójában, nem csökkentett módban.

És emlékszik, nehéz eldöntenie, hogy valójában álmodta-e, de visszatérő képei vannak, messziről jövő lekezelő hangon utasítják, nem érti, mire, de érzi a hideg kezek taszigálását, mormogást, undort.

Aztán rájön, hogy épp ellátták, „de egy héten csak kétszer történt így, a többi nagyon rendes volt” – mondja. Mégis az ő hangjukra emlékszik először, a kukacokéra az almában. A rendszert belülről rothasztó, lelketlen humanoidok elhomályosítják az egyébként nagyrészt pozitív élményt, mert a legtöbb dolgozónak a munkája valójában hivatás, becsülettel végzi minden nap. Az alma valójában sokkal pirosabb, mint hinnétek. Úgyhogy, kedves kukacok, lépjetek le önként, annyi minden mást lehet most csinálni, határ a csillagos ég, munkaerőhiány rulez. Ne érjetek soha többet a mélyaltatásban lévő betegekhez undorral, megjegyzéseket mormolva, mintha krumplis zsákot görgetnétek, mert a némán harcoló mindent érez, és amikor felébred, emlékezni fog. Nem igaz, hogy kizárólag a rendszer szörnyű, csak kellene egy kis rovarirtás terepen, és poliptalanítás a lelkekben.

Orsi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Thaiview