–

Nyilván eltávolodtam földanyától, sőt, minden ősanyától, és elbuktam az ősember-teszten is. (Ha akkor alágyújtós, újságpapír és faforgács nélkül is tüzet tudtak gyújtani, akkor nekem miért nem sikerül?) Valami elkorcsosult oldalága lehetek az igazi barlanglakóknak, vagy annak a hisztisnek nyilvánított bolond ősasszonynak vagyok a leszármazottja, aki – kékre fagyott kezeit rázva – gázkonvektorért sikítozott a kardfogúval birkózó emberének. Vagy a tűz istene haragszik rám valamiért, esetleg ez egy jelzés a mennyből, miszerint tuti, hogy nem a pokolra fogok kerülni: a tűz és én egyszerűen nem bírjuk egymást. Pedig rendes vidéki lány lévén ezt az ősi tudást elméletileg az anyatejjel szívtam magamba, és több generációra visszamenőleg minden női felmenőmnek sikerült hosszú évtizedeken át begyújtani minden alkalommal. A dédinek, mondjuk, olajkályhája volt, lehet, hogy rá ütöttem.

Egyetlen cigicsikktől felgyulladnak az erdők, én mégis aggódva fogok neki a tűzgyújtásnak: ma mi vár rám… Lehet, hogy csak annyi, hogy a lábfejemre ejtem a négykilós fahasábot, persze pont akkor, amikor papucsban szaladtam ki fáért? Egeret találok az újságpapírhalmok között, és visításomat visszaveri a falu utolsó háza is? Csak a tűztérbe teljesen szabálytalanul, égési sebek árán elhelyezett gyertya fog tüzet csiholni a fából? Megint lesz egy kis kalandom a fejszével (ami még mindig nem a rövid nyelű balta), miközben a hasábfából még kisebbeket hasogatok?

Eddig akárki látta ezt, rémülten menekült, és aggódva érdeklődött a testi épségem felől, de jelentem: még minden lábujjam megvan. Előírásszerűen be is tudok gyújtani, papír, kis botok, nagy botok, vékony fa. Gyufa sercen, papír gyullad, egyetlen másodpercig úgy tűnik, minden rendben lesz, de nem, hamvába hull az egész.

Annyit elértem, hogy a szobát lassan, de biztosan fojtogató, szürke füst lepi el, a látótávolság rohamosan csökken, rémült tekintettel hónom alá kapom a macskát, aki naivan azt hitte, itt majd meleg lesz, és kirohanok a szobából.

Az ajtót nem csuktam be, már a nappaliban is füst van, egyre csak terjed. A gyereket óvóhelyre telepítem, szellőztetek – amitől hidegebb lesz, mint előtte volt – , és nagyjából két nap múlva elég tiszta a levegő ahhoz, hogy újra próbálkozzak. Eközben sorra veszem az okokat, amik miatt megint nem sikerült.

Hibalehetőség 1: Nem hamuztam ki rendesen azt a rohadt kályhát. Ha bárki azt hinné egyébként, hogy tisztára nyaltan jobban engedelmeskedik nekem, súlyosan téved, ráadásul minden harmadik alkalommal félúton kiborul a teli hamus vödör, elárasztva a szőnyeget tisztességesen az apró és szemcsés kosszal. Ekkor jön a mentőötlet: biztos kormosak a csövek. Oké. Átöltözöm. A csövet lecibálom, kicipelem, koromcsíkot húzok magam után, odakint feketét köhögve szétszedem, kipucolom, összeszerelem. Sosem úgy, ahogy előtte volt. Becipelem a csövet, a maradék kormot ismét magam után húzom, visszaszerelem a kályhára. Ezen a ponton jövök rá, hogy előbb a kályha füstcsövét is ki kellett volna pucolni, úgyhogy az egész folyamatot elölről megismétlem. Nem is tudtam, hogy ennyi testrészem tud megfeketedni ilyen rövid idő alatt.

Hibalehetőség 2: Valami beleesett a kéménybe. Rendszeresen galambot, menyétet és egyéb élőlényeket vizionálok bele, de sosincs ott semmi, még elrejtett pénzes ládikó sincs a kéménybe falazva. Ez mindig csalódással tölt el.

Hibalehetőség 3: Vizes a fa. Ember legyen a talpán, aki ki tud pengetni annyi pénzt egy – megbízható – fát szállító szakembernek (micsoda paradoxon!), hogy több évre előre megvegye a tüzelőt, hogy annak legyen ideje rendesen kiszáradni. Ennek hiányában aljas üzletelés jön – a világ csalóinak tetemes részével. Egyébként is, ki tudja azt megmondani, hány mázsa egy köbméter?!

Hibalehetőség 4: Nem vagyok méltó. Imádkozom, és áldozatot mutatok be Héphaisztosznak, megszólítom a hawaii Pele tűzistennőt, az vulkánokban is otthon van, majd keleti szélben reménykedve az indiai Agnihoz könyörgök, ezután csatlakozom a zoroasztrizmus követőihez, akik a tüzet szentként tisztelik, és akik templomaiban sosem hagyják kihunyni a lángot, himnuszokat énekelek, sámándobolok, és már az áldozati bárányt keresem, de semmi.

Ebben a pillanatban felcsipog a szén-monoxid riasztó, amit teljesen feleslegesen vettem, hiszen ahol tűz nincs, ott szén-monoxid sincs.

Az átkozott vacak csak üvölt, és hiába szedném ki az elemet, nem tudom. Megyek a baltához (ami nem a fejsze), és egy isteneset ráütök (már a készülékre, és nem a fejszére), de csak tovább sípol, a szomszédok maradandó halláskárosodásról számolnak be, öt kilométeres körzetben nem marad meg élőlény. Fogom a rohadékot, zacskóba csomagolom, és igazi női megoldással hátrabattyogok vele a pincébe, aminek a legtávolabbi sarkában elásom, a reményeimmel együtt. Fél év múlva még mindig hallom. Jelzi a tüzet, amit az istennek sem tudok meggyújtani.

Azt hiszem, városba költözöm. 

Fenyvesi Zsófi

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/AlexMaster